Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy a Telex minden olvasója evett már banánt életében. Hasonlóan életszerű feltételezés az is, hogy mindenki fogyasztott már banánízű cukorkát, édességet, pudingot vagy hasonlót. Ebből a kettőből pedig egyenesen adódik, hogy mindenkinek észre kellett már vennie, hogy a mesterséges banánaroma, amivel ezek készülnek, ízében köszönőviszonyban sincs a valódi banánéval.
Hát ez meg hogy lehet? Nagyjából minden más gyümölcs ízét egész jól le tudják már utánozni szintetikusan, miért pont a banáné nem megy? 57 évvel vagyunk túl a holdra szálláson, feltérképeztük az emberi DNS-t, legyőztük a Covidot, a mesterséges intelligencia dalra tudja fakasztani Gajdics Ottót, hát egy nyomorult banán fog ki a tudományon? A rejtély megoldása ennél egy kicsit összetettebb és egyben lehangolóbb.
Kezdjük ott, hogy mi adja a szintetikus banánízt: az izoamil-acetát nevű vegyület (érdekesség, hogy erre épül a mesterséges körtearoma is). Na és mitől van banáníze a valódi banánnak? Hát az izoamil-acetáttól, plusz még kismillió vegyülettől, amiknek az összessége adja a gyümölcs jellegzetes ízét. Ami egyébként a különféle banánfajtáknál is különbözik, és itt jutunk el az élelmiszeripar egyik egzotikus legendájához, ami szerint a szintetikus banánaromát egy olyan banánfajta után modellezték, ami az 1950-es években kipusztult, így ma már egyfajta időgépként működik, és pár évtized múlva már senki nem lesz, aki még kóstolt volna mesterségesbanáníz-ízű banánt.
A legendának van is igazságalapja, az 1950-es években valóban szinte teljesen kipusztult (és a nagyüzemi termesztésből kiszorult) az addig a világpiacon szinte egyeduralkodó Gros Michel banánfajta. Ez a Panama-betegségnek nevezett járvány miatt történt, ami egy gombás fertőzés, a Gros Michel pedig nagyon érzékeny volt rá, a gomba egy évtized alatt körbement a Földön, és kicsinálta az összes nagyobb banánültetvényt. Szerencsére sikerült találni egy másik fajtát, a Cavendish-t, ami immunis volt a fertőzésre (legalábbis az akkori variánsra, mert a manapság terjedőre már nem annyira), és hamar el is terjedt világszerte – ezért tudunk ma is pár száz forintért venni egy kiló banánt a sarki boltban.
A Gros Michel eredetileg délkelet-ázsiai banánfajta, az 1800-as években vitték át Közép-Amerikába és a Karib-szigetekre, ahol aztán el is kezdték nagyipari mennyiségben termeszteni. A banán addig drága és egzotikus különlegességnek számított a nyugati világban, de a Gros Michel a vastag héja és a hosszú érési folyamata miatt nagyon jól szállítható és eltartható volt, emiatt óriási biznisszé vált Amerikába (és pár évtizeddel később már Európába is) importálni. A banán így a 20. század első felében meghódította az egész nyugati világot, sok helyen olcsóbb volt, mint a helyi gyümölcsök.
És itt jön az a rész, ami miatt nem teljesen igaz a két bekezdéssel ezelőtt említett legenda: mire a banán hétköznapi étel lett Amerikában, a szintetikus banáníz már legalább egy évtizede az volt, változatos édességekben. Az izoamil-acetátot ugyanis aránylag egyszerű és olcsó dolog mesterségesen előállítani, és finom is. Ugyan nem a banán ízének reprodukálása volt a cél vele, amikor rátalált az élelmiszeripar, de kapóra jött, hogy amúgy hasonlít az íze az akkor még egzotikusnak számító, de egyre jobban terjedő gyümölcsére. Az is igaz, hogy a Gros Michelben több az izoamil-acetát, mint a Cavendish-ben, így az íze is édesebb, intenzívebb és karakteresebb volt, mint a mai banánoké, és jobban is hasonlított a mesterséges banánaromára.
Az ötvenes évek banánarmageddonja után az élelmiszeripar egy ideig próbálkozott az új fajtához igazítani a mesterséges banánízt, de az óriási elutasításba ütközött a fogyasztók felől. Ami valamennyire érthető is, elvégre ez a megszokottnál enyhébb, unalmasabb, kevésbé banános íz volt, ráadásul az előállítása is drágább és macerásabb. Így hát fel is adták a dolgot, az emberek meg elfogadták, hogy más a természetes, és más a mesterséges banáníz.
