Minden rendes ismeretterjesztő műsor narrációja azzal kezdődik, hogy „A [bármi, amiről a műsor szól] egyidős az emberrel”. Esetünkben sincs ez másképp, madzagra, cérnára, fonálra mindenkinek szüksége volt és van. Csak a felhasználási területek és az alapanyagok változtak, ahogy az életünk is. A vonós hangszerek szinte dömpingszerű elterjedésével vált önálló mesterséggé a húrkészítés is a barokk korban. A már-már ipari mértékű előállítás és felhasználás csiszolta készre a technológiát és az előállított termékeket is. Azaz a többé-kevésbé azonos hangolás, a kontinensszerte játszott repertoár megkövetelte a konstans minőséget. A zeneszerzők, a hangszeresek elkezdtek sokat utazni, az adott Corelli-, Händel-, Dittersdorf-melódiának ugyanúgy kellett hangoznia Hamburgban, Ferrarában vagy éppen Pozsonyban. Egy szó, mint száz, kialakult egy szakma, a bélhúrkészítőé, aki mással nem foglalkozott, csak vonós és pengetős hangszerek húrjait állította elő.
De ne szaladjunk ennyire előre! A szövés, fonás, horgolás, kötés vagy szimplán dolgok összekötözése különböző minőségű szálakat igényel, mióta a felegyenesedett ember dolgokat össze akar kötözni. Ezek alapanyaga növényi vagy állati eredetű volt. Indák csak úgy önmagukban, illetve többé-kevésbé feldolgozott elemi szálak (csalán, len stb.) együtt fonállá, zsineggé alakultak. Állatok bőréből, inaiból, beleiből, a selyemhernyó gubójából pedig még változatosabb karakterisztikájú szálakat állítottak elő.
Bélhúrtörténelem
Hajlamosak vagyunk a vonós hangszerek eredetét a reneszánsz Itáliába tenni. Innen ered az a teória is, hogy az első, igazi bélhúrokat is az itteni, sallei/pescarai nyeregkészítők kezdték el nagyobb mennyiségben készíteni. A nyergek varrásához ugyanis bélből készült szálakat használtak fel. Rájöttek, hogy lantjaikat magasabb fekvésbe is hangolhatják, ha bélből készült szálakkal szerelik fel őket, sőt azok tartósabbak is. (Azt, hogy errefelé mi volt a bélhúr előtt, sajnos nem tudni. A Távol-Keleten természetesen selyem, egyes ottani hangszereken ez meg is maradt.) A nyeregvarráshoz és lantjaikhoz használt húrokat a környékbeli hegyeken békésen legelésző vadjuhok bele adta. Lantjaik és kezdetleges hegedűik hangja annyival jobb volt a más húrokkal szereltekénél, hogy az ottani bélhúroknak hírük ment. Megszületett egy új termék, és fel is vették a portfólióba, a nyergeik mellé.
Kedves legenda, hogy e derék mesteremberek a bélhúrokat mint macskák beleiből készült terméket promotálták. Azért választották a macskát, hogy másokat elriasszanak a kísérletezéstől és a próbálkozástól – a másolástól. A macskák a korabeli Európában misztikus lényeknek számítottak, bárminemű abuzálásuk rettenetes következményeket vont maga után a hiedelem szerint. (Napjainkban talán a macskák szerepelnek a legtöbb amatőr videón is, a dologban lehet valami, már ami a prémes lények misztikumát illeti.) Remek történet, viszont a Kairói Múzeum őrzi a néhai Hatsepszut királynő muzsikusának lantját. A Krisztus előtt 1500-ra datálható, egészen épen maradt hangszeren kellő műgonddal készült bélhúrok vannak, biztosan nem macskából.
A húros hangszerek, legyenek azok pengetve vagy vonóval meghúzva, a rezgésbe hozott húr hangjának felerősítésével szólalnak meg. A húr kitér nyugalmi helyzetéből, megnyúlik és leng, majd ezt az egészet fokozatosan abbahagyja, és újra csend lesz. Ha vonóval szólaltatjuk meg, akkor nemcsak leng, hanem a tengelye körül is forog, ide-oda. (A vonó tulajdonképpen kifeszített és gyantával ragadóssá tett szőrök kötege, többnyire mongol vagy szibériai csődörök farkából – az az öt olvasó, akit a vonók története és készítése érdekel, kérem, írjon.) Úgy képzeljük el, mint amikor ceruzát görgetünk a tenyerünkkel egy asztallapon. A ceruza a húr, a tenyerünk a vonószőr. A gyanta is azért kell a vonóra, hogy ez a „pörgetés” minél intenzívebb legyen.
Aki hallotta már bármilyen Carl Philipp Emanuel Bach-versenymű bármelyik gyors tételét (legyen, mondjuk, ez), annak van elképzelése arról az igénybevételről, amit a húrok kapnak. Elég gyorsan kiderült, hogy egy egész estés performanszot csak a bélből készült húrok bírnak ki. Ez nem véletlen. Az állati bél tulajdonképpen izomszövet, működés közben folyamatosan tágul és szűkül, nyúlik, és nagyon nehezen lyukad ki, szakad el a szervezetben. Kellő körültekintéssel feldolgozva ezeket a képességeit húrként is megőrzi valamelyest. Ez a feldolgozás viszont korántsem egyszerű.
Mizantrópok előnyben
A BBC-n hajdanán futott egy dokumentumfilm-sorozat, a Worst Jobs in History (A történelem legrosszabb melói), aminek egy része pont a bélhúrkészítéssel foglalkozott. Az adás egyik forrását egy francia könyv adta, a Diderot és D’Alembert szerkesztette Encyclopédie (1750–1767). (Bár az első illusztrált leírás Christoph Weigeltől származik, 1698-ból, Regensburgból.)
Hogy miért kellett erős gyomor a munkához? Nos, a még meleg zsigerekben precízen turkálni sem lehetett egyszerű a kor higiéniai viszonyai között. A készítendő húr minőségének megfelelően fiatal bárány, juh vagy szarvasmarha belére volt szükség, amit a lehető legépebben kellett kinyerni a tetemből.
A nyers, húrkészítésre alkalmas bélszakasz körülbelül 3-6 méter hosszúságú. Nyilván, egyszerre több állatból származó nyersanyaggal éri meg foglalkozni. A bélhúrkészítés gyakorlatilag egy kontrollált mumifikáló folyamat, aminek során természetes enzimek bontják le a zsírt és az olajakat a szövetben.
Az első lépés az, hogy a belet hosszában kettévágják, gyakorlatilag két szalagra. Második lépésként a szalagokról lefejtik a vékony, egybefüggő izomrostot. Ez a vékonyabb fele, ebből készülnek a vékony, legnagyobb feszítést elviselő húrok, például a hegedű E és A húrjai. A vastagabb is izomszövet, de tartalmaz egyéb rostokat, szálakat is, ebből készülnek a vastagabb húrok, illetve ezt használják keverve az előbbivel, ha kifejezetten vastag, például nagybőgőre szánt húrt készítenek.
A negyedik lépés mindenféle áztatást és mosást jelent, a cél az, hogy minden, szervesen tovább bomló zsírtól, olajtól megszabaduljon a bél, azaz stabil maradjon. A kémiát a hamulúgtól mindenféle enyhe savakon keresztül (például citromlé) változatos vegyületek jelentették és jelentik még most is. Ahány készítő, annyi recept.
Az ötödik lépés a szalagok összesodrása, egyszerű gépekkel, amik jellemzően egy orsóból és többféle vezetőből állnak. A készítendő húr határozta és határozza meg, hány szalagot sodornak így össze, azok milyen kombinációban tartalmazzák a vékonyabb, erősebb és a vastagabb szálakat. A mély hangot produkáló húroknál nagyon fontos a lengő tömeg is, azaz a vastagság.
A hatodik lépés az elkészült húrok szárítása, ami fokozatosan megy végbe, két hét alatt. A szárítás szó itt félrevezető is kissé, hiszen mindennap locsolják a húrokat, ám egyre kevesebb vízzel, és közben még sodornak rajtuk.
Két hét elteltével, utolsó lépésként a polírozás következik, jellemzően durva gyapjúval vagy teveszőrrel. A polírozás nem csak esztétikai értelemben fontos, a játék szempontjából is alapvető, hogy ne legyenek a húr felületén nagyobb egyenetlenségek, sem a vonó, sem a játékos ujjai alatt.
Bélhúrcéh
1755 környékén Henrietta Laroach brit bélhúrkészítő mesternő több levelet is írt a Királyi Művészeti, Kézműves és Kereskedő Társaságnak portékája minőségéről. Leveleinek célja az volt, hogy bebizonyítsa, a brit bélhúrok éppen olyan jók, sőt jobbak, mint az olaszok: „Borostyán-áttetsző színük szép, hangjuk a Covent Garden Színház első hegedűse, Mr. Hood szerint is kitűnő.” Továbbá az, hogy céhüket ismerjék el hivatalosan, hiszen boldog-boldogtalan készít bélhúrt, sokszor silány minőségben. Az udvar tegyen lépéseket, hogy csak szakavatott, erre specializálódott műhely készíthessen hangszerekre húrt. A probléma egész Európára jellemző volt, hasonló minőségbiztosítási és céhjogi kezdeményezések szinte minden udvarnál jelentkeztek.
A bélhúripar tehát a hangszerek tömeges elterjedésével fejlődött tovább. Mivel a nyersanyag nem változott, a felhasználás módja viszont igen, a szintetikus szálak megjelenéséig, azaz az ötvenes évekig más választ kellett találni az új kihívásokra. Egyrészt a gyors kopás volt a gond. Egy húr, ha mindennap játszottak rajta, körülbelül egy hónapot bírt. Utána elszakadt, vagy a vonóval érintkező részen felbomlott a tekerés, szétesett elemi szálaira. (A vonóhoz használt gyanta összetétele kifejezetten gyilkos is lehet a bélhúr szempontjából.) A művészek gyakran utaztak száraz meleg klímából hideg nedvesbe vagy meleg nedvesbe. A gyarmatokon is turnéztak, és ehhez minden, természetes anyagból készült dolognak – az emberen kívül – alkalmazkodnia kellett. A bélhúrok nem kifejezetten tolerálták ezt. Megjelentek a modern vonók is, amikben több szőr volt, nagyobb nyomást lehetett velük kifejteni a húrokra. A zene is változott, nagyobb dinamikák és persze virtuóz darabok kezdtek megjelenni.
A kézenfekvő megoldást a kopásra az jelentette, hogy hajszálvékony ezüstszálat tekertek a húrra. Ezzel nemcsak a fizikai hatásoktól védték a bélhúrt, hanem a légköriektől is valamelyest. Egyre többször fordult elő, hogy a belső szerkezetet is megerősítették például selyemszállal, így nem csak a bélrostoknak kellett elviselniük a feszítőerőt.
A világháború után a nejlonszálak tömeges elterjedésével megjelentek a szintetikus húrok is. Nyilván a zenészek nem egyik napról a másikra adták fel megszokott és szeretett bélhúrjaikat, de évtizedek alatt a fülünk, az ízlés is idomul a fényesebb csengéshez, a hangzásideálnak már jobban megfelelnek a modern húrokkal megszólaltatott zenék. A barokk A hang még valahol 430 hertz körül szólt, ma már 442, sőt 444 az etalon, számomra érthetetlen okból. Egyre magasabban szólnak a zenekarok, egyre nagyobb hangerővel.
Újra él a bél
Johann Sebastian Bach újrafelfedezésével és a barokk zene reneszánszával (elnézést kérek) megjelentek és elszaporodtak az úgynevezett régizene-zenekarok, amik korabeli hangszerek másolatain, a leginkább korhű módon szólaltatják meg a 17–18. századi szerzők műveit. Nekik a hangzás eredetiségének kutatása, a korabeli hangzás visszaadása mindennél fontosabb, így a mai napig bélhúrokat használnak. Elmondásuk alapján a bélhúrral szerelt hangszerek megszólaltatása merőben más, mint a modern húrosoké, modern vonóval. Sokkal érzékenyebb, figyelmesebb játékot kíván meg az ilyen hangszer.
A bélhúrt ráadásul „be is kell törni”, mint egy új bőrcipőt. A felhasználáshoz, a hangszerhez és a játékos ujjaihoz idomul, csak némi idő után lehet kényelmesen játszani rajta, és ekkortól adja a megfelelően fényes, csillogó hangot. Természetesen a megszólaló hang szépsége szubjektív dolog. Egyes játékosok esküsznek rá, hogy több harmonikus (nagyon leegyszerűsítve az adott hang oktávjai) szólal meg egy bélhúron, mint a szintetikuson.
Ha bármennyit is számít a szerző véleménye, én rendszeresen hallgatok barokk zenét, mert bensőségesebbnek érzem a „mélyebb” A-ra hangolt hangszereket, nem hiányzik az erőltetett csillogás. Igaz, a barokk után született művek már számolnak a nagyobb számú, modernebb megszólalásra képes zenekarokkal, így azok a kompozíciók jobban viselik az egyre durvább hatásokra törekvő interpretációkat.
Vannak napok, amikor szomjazzuk a békét, a megnyugvást, az avítt harmóniákat. Bach Máté-passióját vagy éppen Vivaldi Dixit Dominusát. Nálam mindig marad hely a barokknak, és örülök neki, hogy a vonósok bélhúros hangszereken játszhatnak, ezért úgy hallhatjuk ezeket a zenéket, ahogy pár száz évvel ezelőtti elődeink is.
