Aligha van másik olyan ország Európában, ahol a múlt konfliktusai még mindig annyira átitatják a mindennapokat, mint Észak-Írország. Nemcsak fizikai akadályok, falak és kerítések vannak jelen, hanem a pszichológiai megosztottság is a társadalomban.
„Ha az utcám másik végén születek, a bádogkerítés mögött, brit lettem volna. Hihetetlen belegondolni. A magamról alkotott véleményem, a kultúrához, örökséghez, valláshoz, nacionalizmushoz és politikához fűződő kötődéseim mind a véletlennek köszönhetőek. Egy utcányira voltam attól, hogy a saját ellenségemnek szülessek – írta Paul McVeigh, belfasti születésű író.
Mind Angliában, mind az Ír Köztársaságban a „bajok” (az észak-írországi konfliktus egyik megnevezése) vagy „zavargások” távolinak tűnnek. Az emberek régebben is csak a lehető legkevesebbet akartak foglalkozni az észak-írországi, háborúra hasonlító körülményekkel. A republikánus katolikusok és a lojalista protestánsok a mai napig úgy érzik, hogy elfelejtette őket Dublin és London is, kerülik őket, mint a kellemetlen nagybácsit a családi összejöveteleken. És talán éppen emiatt a régi konfliktus még ma is beárnyékolja az emberek életét Belfastban. Főleg a fiatalokét, hiába születtek a tinédzserek a békeszerződés, a zavargások időszakát lezáró 1998-as nagypénteki megállapodás után.
Belfastban a protestáns unionisták és katolikus nacionalisták külön homogén negyedekben élnek, amelyeket falak választanak el a mai napig. A gyerekeket egyenruhába öltöztetik, tüzeket gyújtanak és felvonulásokat tartanak a szemközti oldal utcáin. Bonyolult helyzet.
Természetesen fontos, hogy minden közösség tisztában legyen a saját kultúrájával és hagyományaival, de ez különösen a fiataloknak jelent hihetetlen nyomást a hovatartozás kérdésében. Kék vagy zöld, Rangers vagy Celtic, brit vagy ír. Nehéz utat találni, ha az ember nem idomul a hagyománykövetés erőltetett képéhez. Sokan csak el akarnak menni. Külföldre, minél távolabb. Mások az alkoholban, a kábítószerekben vagy az öngyilkosságban keresik a menekülést. Belfastban a fiatalok öngyilkossági aránya magasabb, mint bárhol máshol Európában.
De ha közelebbről megnézzük ezt a két belfasti közösséget, amelyekben úgy tűnik, hogy kibékíthetetlen ellentétek vannak, jobban hasonlítanak egymásra, mint ahogy azt be tudják ismerni maguknak.
Bár továbbra is ragaszkodnak identitásuk és hagyományaik szimbólumaihoz, mégis ugyanolyan ruhákat hordanak, ugyanolyan frizurájuk van, ugyanazt a sört isszák, ugyanazokat a drogokat fogyasztják és legtöbbször ugyanolyan gondokkal kell szembenézniük, mint például az erőszak, a munkanélküliség, a társadalmi diszkrimináció és az ezekből fakadó kilátástalanság.
És bár a „bajokat” gyakran vallási konfliktusként írják le, a valóság az, hogy a polgárháború társadalmi hatása sokkal intenzívebb, mint a vallásé – a legtöbb fiatal templomba se jár. Ugyan a katolikusok és a protestánsok békésen élnek együtt a gazdagabb negyedekben, a szegényebb városrészek lakói felelősöket keresnek a fennálló szociális helyzetért.
A társadalmi igazságtalanság és nélkülözés leküzdése ezért ma is a béke fontos része. Mert ha újra nő a társadalmi megosztottság, újra fellángolhat a régi konfliktus. Ezt minden áron meg kell akadályozni, hogy minden észak-írországi fiatal egy jobb jövőben bízhasson, függetlenül attól, hogy melyik közösséghez tartozik.
Toby Binder német dokumentarista fotós két évtizede fotózza a brit munkásosztályt, a brexit óta legfőképpen a belfasti közösségekre fókuszálva. Fotóesszéjével finalista a Sony World Photography Awardson. Őt kérdeztük a munkájáról.
Sok időt töltött Nagy-Britannia különböző városaiban az angol munkásosztályt fotózva, így jutott el Belfastba, a helyi fiatalokról készült fotóiból könyv is készült. De miért pont Belfast fiatal generációja lett a legfontosabb témája, mi volt a célja a projekttel?
Egy ilyen hosszú távú projekt kezdetén még nem tudom pontosan, merre tart a projekt, mi lesz a vége, mit akarok elmondani. 2006-ban voltam először Belfastban. Aztán a brexitnépszavazás után visszatértem, mert nem volt még egy olyan város vagy régió az egész Egyesült Királyságban, ahol az EU-pártiság és az EU-ellenesség ennyire közel került volna egymáshoz – szó szerint csak egyetlen utcányira –, mint Belfast munkásnegyedeiben. Legalábbis a szavazatok erre utaltak. A valóságban természetesen sok köze volt ehhez a város történelmének, annak a városénak, ami sok mindenben megosztott, nem csak a vallás kérdésében. Olyan mélyről gyökerezik az ellenállás a katolikusok és a protestánsok között, hogy a szürke árnyalatai soha nem is léteznek, minden fekete vagy fehér. Lojalista vagy nacionalista, Rangers vagy Celtic, kék vagy zöld, pro vagy kontra Európai Unió.
Azonban kívülállóként nézve a helyzetet, mindig úgy éreztem, hogy szinte nincs is különbség az emberek mindennapi életében. Hasonló a munkájuk, azonos a munkanélküliség és a bűnözés aránya, ugyanazt a sört isszák, ugyanolyan frizurával és ruházatban járnak. Mindeközben nehéznek tűnik levetkőzniük a régi viselkedési mintákat, amelyekhez különösen a keményvonalas idősek ragaszkodnak, és el is várják mindenkitől, hogy betartsák azokat. A konfliktus még mindig mély a társadalomban, a fiatalok közötti kapcsolatok rendkívül korlátozottak, mivel a tanulók mindössze 7 százaléka jár integrált iskolába. És hogyan kellene empátiát érezniük, barátkozniuk, ha nem tölthetnek együtt időt? A könyvön (Wee Muckers – Youth of Belfast) dolgozva jöttem rá, mennyire megterhelő ez az idős generáció által felállított nyomás az identitásukat és a társadalomban elfoglalt helyüket kereső fiataloknak.
Nagyon közel került a gyerekekhez, mi kellett ahhoz, hogy így elfogadják a jelenlétét? Nem könnyű megtalálni a közös hangot ennyire zárt közösségekkel, főleg ha más generációba tartozik az ember, de úgy tűnik, sikerült, befogadták.
Ó, igen, pedig akár a nagyapjuk is lehetnék! Szerintem a bizalom nem annyira életkor kérdése, sokkal inkább az, hogyan viselkedsz a másikkal. Kezdetben persze nem volt egyszerű, mert vannak elég kemény környékek, ahol nem igazán szeretik, ha valaki megjelenik egy kamerával. És nyilván néhány srác kereste a határaimat, hogy lássák hogyan reagál ez az idegen a provokációra, de ha eléggé vág az eszed és őszinte vagy, tiszteletet mutatsz feléjük, akkor veled is tisztelettel bánnak.
És miután megismertem néhányukat, már meg is védtek, ha jött valaki, és kérdezte, hogy mi a fenét keresek ott, mondták rögtön, hogy ismernek, hagyjanak engem békén. Talán az is előny, hogy nem vagyok belfasti, így nem tartozom a két csoport egyikébe sem. Kezdettől fogva őszinte kapcsolatot alakítottam ki a gyerekekkel, majd később a családjukkal és az egész közösséggel is.
Egy olyan városban, mint Belfast, az emberek még mindig figyelnek az utcán, tudni akarják, kik járkálnak a környéken.
Az átláthatóság és az őszinteség nagyon fontos nekem, különösen ha kiskorúakkal dolgozom, bár gyakran időbe telik ennek megértetése velük. Amikor megkértem a fiatalokat, hogy a szüleik írják alá a beleegyező nyilatkozatot, csak nevettek, és azt mondták, sok olyan dolgot csinálnak, amit a szüleik nem tudnak, majd inkább ők eldöntik, lefotózhatom-e őket vagy sem.
Később megismertem a szülőket, és sokszor éreztem, hogy hálásak, hogy valaki foglalkozik a felnőtté válás témájával, és örülnek, hogy könyv is készült róla. Büszkén őrzik a polcaikon.
Sokszor elég kemény, vagy éppen intim helyzeteket is bemutat. Volt valamilyen egyezsége a fiatalokkal arról, hogy mit fotózhat? Megmutatta nekik az elkészült képeket?
Az elején néha mondták, hogy „hé, ezt most nem fotózhatod”. Később aztán olyan szoros bizalmi kapcsolat alakult ki, hogy mindenhova vittek, és gyakorlatilag bármit fotózhattam. De fotósként az én felelősségem is, hogy mit fényképezek le, majd később mit teszek közzé. Nem akarom, hogy a képek miatt esetleg valamilyen hátrányuk származzon és bajba kerüljenek, mert ők néha nem látják a lehetséges következményeket. Védenem kell őket.
Természetesen megmutatom nekik a képeket, és amikor analóg fotókat készítek (nem is értették az elején, hogy miért nem látják azonnal a képeket), akkor a következő utamon kis nyomatokat viszek nekik. Néhányan szeretnék hogy betageljem őket az Instagramon, ha kirakok egy képet. Igyekszem eleget tenni az ilyen kívánságoknak is.
És tartom velük a kapcsolatot a látogatások között, néha csak úgy írunk egymásnak, elmondjuk, mik történnek velünk. Egyszerűen őszintén érdekelnek, nem olyan téma, nem olyan emberek, akikről megfeledkezem, amint leteszem a kamerát. Valóságos kapcsolat, és ezt tudják is, ezért is bíznak bennem. Sok időt töltöttem velük anélkül is, hogy fényképeztem volna. Így jobban megismertem őket, és ez egyben lehetővé is tette, hogy majd a megfelelő pillanatban fotózzak.
Munkái fókuszában olyan veszélyeztetett csoportok (gyerekek, fiatalok, nők, háborútól sújtott területeken élők) állnak, akik gazdasági vagy egyéb szociális okokból a társadalom peremére sodródtak. Miért tartja fontosnak, hogy dokumentálja és bemutassa ezeknek az embereknek az életét?
Mert ezek a csoportok egyre inkább a társadalom peremére, vagy talán azon túlra szorulnak. Közben a szegényeket szembeállítják a még szegényebbekkel, és azokat, akik már régóta itt vannak, azokkal, akik nem olyan régóta élnek itt. Fel kell lépnünk a nacionalisták, populisták és jobboldali agitátorok ellen, akik most mindenhol feltörekvőben vannak. Pedig ezek a szervezetek már rég elvesztették emberségüket, és most itt vannak újra előtérben, még jobban megosztják a társadalmakat, irigységet és gyűlöletet szítanak, mindezt kizárólag a saját személyes hasznuk érdekében.
Dolgozom az új, #053kids című könyvemen, ami olyan fiatalokról szól, akik Németországban születtek, magukat „kanakénak” (szleng a balkáni, észak-afrikai és közeli-keleti gyökerekkel rendelkező etnikumokra) nevezik, akiknek sokszor mondják vagy mutatják, hogy nem ehhez az országhoz tartoznak. Ez beteg dolog. Német útlevelük van, beszélik a nyelvet, de a rasszista pártok a választások idején azzal kampányolnak, hogy „remigrálni” akarják őket. Ez a projektem az ő mindennapjaikról szól.
Szociálisan hátrányos helyzetűek és küszködnek az iskolában, a szüleik gyakran nem beszélik a nyelvet és kevésbé képzettek. Szűkös anyagi körülmények között nőnek fel, és természetesen néhányan a bűnözésbe is belecsúsznak. Mert ebben a környezetben élnek. És néha a gyors pénz kísértése és a csalódások a legális utakban túl erősek. De a többségük jó gyerek. Kreatívak és okosak, szorgalmasabbak és tehetségesebbek, mint a populizmust hirdető rasszista söpredék.
Nem fotósként kezdte a szakmát, hogyan lett dokumentarista fotós?
Grafikai tervezést tanultam, de elég hamar rájöttem, hogy sokkal inkább szeretném magam dokumentálni a történeteket, mint hogy másokéval foglalkozzak a számítógép előtt ülve. Mindig is vonzottak az utcák, és szerettem bóklászni, látni és megérteni a dolgokat, beszélgetni emberekkel. Kerestem a módját, amiben ezt kiélhetem. Ez vezetett a dokumentarista fotózáshoz.
Szakmai gyakorlaton voltam az ismert portréfotósnál, Abe Frajndlichnál, aki többször is végighajtott New York utcáin, hogy képeket készítsek. Ezekből kezdetben nagyon random streetfotók születtek, de felmerült bennem a vágy, hogy többet megtudjak azokról, akiket fényképeztem, megismerjem a történetüket.
Sok országban dolgozott az elmúlt évtizedekben, így első kézből érzékelhette, mennyire változik szinte mindenhol a világ, amit a kamera mögött állva sem egyszerű átélni. Mennyire tudja kizárni a saját életéből a dolgokat, amiket lát?
Sokat gondolkodtam ezen, főleg manapság őrjítő kérdés ez a változó világ. De bárhol jártam a világon, mindenhol tapasztaltam szolidaritást, emberséget és nyitottságot. Ugyanakkor láttam a brutalitást és gyűlöletet is, azt a szenvedést, amelyet emberek okoznak más embereknek. Néha emiatt vannak kétségeim, mert nehezen érthető, miért olyan nehéz normálisan bánnunk egymással, vagy egyszerűen csak barátságosnak lenni a másik emberrel. Mindig próbálom meglátni a jót az apró dolgokban, a napi személyes találkozások során, próbálom elhinni, hogy tulajdonképpen jó emberek vannak körülöttünk.
De az ellentétek miatti széthúzás a társadalmakban, a kisebbségeket fenyegető veszélyek mindenhol nőnek, és nem is kell távolra menni, hogy ezt lásd, elég csak kilépned az ajtódon. Undorít az a mentalitás, hogy elfordítjuk a fejünket és inkább a saját kis buborékunkban élünk, és nem teszünk semmit. Hova lett az empátia és a szolidaritás?
Emlékeznünk kellene arra, hogy mindannyian csak egy rövid ideig vagyunk ezen a bolygón, és a végén semmit sem viszünk magunkkal, csak a jó és rossz tetteinket. Újra tudatosítani kellene magunkban, hogy mélyen emberi dolog másokon segíteni, megosztani egymás között, amink van, támogatni a gyengébbeket. Kiállni másokért, akkor is ha nem származik belőle előnyünk, sőt, néha hátrányunk is lehet. És nem azt mondani, hogy „mit érdekel ez engem, ez nem az én problémám”.