Fiatal lány áll a kerti budi előtt. Menyasszonyi ruhában, komoly tekintettel néz a kamerába. Egyet lapozunk a könyvben, és már a budiban állunk. A lány nincs ott, csak egy pár fekete magassarkú. Bede Kincső első fotókönyve, a Porcelain and Wool (Porcelán és gyapjú), amely a hECTIC bOOKs kiadásában jelent meg, mindent meg akar mutatni abból, ami a fiatal erdélyi magyar fotográfust a szülővárosához, Kovásznához, a szüleihez, nagyszüleihez, Erdélyhez, Romániához és ahhoz a diktatúrához köti, amiben egy napot sem kellett élnie ugyan, mégis rányomta a bélyegét az életére, örökségére és a szüleivel való kapcsolatára is. Hogy mennyire, azt ő maga is csak akkor kezdte el felfedezni, amikor a kamerájával a kezében, már budapesti fotográfiahallgatóként tért vissza az otthonába.
Bede Kincső valamivel több mint öt évvel az 1989-es forradalom után született a székelyföldi Kovásznán. Először a film érdekelte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen filmvágónak tanult, majd egy tanára javaslatára a fotó felé fordult. 2021-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakán. A témát, ami azóta is foglalkoztatja, akkor találta meg, amikor Budapestről kezdett el hazajárni Kovásznára. Azt, hogy hiába zárult le a Ceaușescu-korszak több mint harminc éve, a traumák itt maradtak, és azóta is éket vernek gyerek és szülő közé. A feldolgozásuk pedig a következő generáció feladata lett. Bede a fényképein keresztül tesz erre kísérletet. Ezeken a képeken sokszor ő maga vagy a családtagjai szerepelnek. A saját világukban, otthon, most, de mégsem: a fekete-fehér képek kicsit a jelen és a múlt, az itt és ott, a valóság és képzelet határára terelik őket. „Úgy fotózni, ahogy nem látsz – nekem ez mindig adott egy plusz felületet arra, hogy sokkal szabadabban, bátrabban merjek gondolkodni a fotóról, meg arról, hogy mit és hogyan szeretnék megmutatni” – mondja Bede arról, miért hiányoznak a színek a képeiről.
„A személyes motivációm az, hogy közelebb kerüljek a szüleimhez. Ceauşescu hangja, a félelmek, a vágyak, titkok és a paranoia a Securitate gonosz tekintete alatt behatoltak a magánéletbe, a privát szférába. A szüleim legjobban őrzött titka a hitük, a nyelvük és a lelkük volt. Ez vagyok én” – vallja.
„A borítón szereplő fotón édesanyám menyasszonyi ruhájában vagyok, a hátsó udvarunkban, a régi fabudink előtt. Ez az egyik első önarcképem. Az első pillanattól éreztem és tudtam, ahogy szóba jött a fotókönyv témája, hogy azt szeretném borítónak. Annak a fotónak az elkészítése egy olyan erős élményhez köthető, ami számomra elengedhetetlen érzés az alkotói folyamatban – ez a katarzis. Soha nem akarom elfelejteni ezt az érzést. Amikor elsőre visszanéztem a fotót, sok mindent megértettem magamból, a működésemről és arról, hogy én milyen fotókat szeretnék készíteni – mondja Bede.
– Volt egy erős felismerésem, hogy ahhoz, hogy működjön a kép és átjöjjön az adott üzenet, nekem is szerepelnem kell a fotón, a testemmel, a lelkemmel egyaránt. Vannak olyan tudások – olyan titkok, élmények, tapasztalatok és vágyak –, amiknek a birtokában csak én vagyok. Ha valaki mást állítottam volna oda ugyanabban a ruhában, ugyanabban a pózban, akkor a kép teljesen mást jelentene.”
Bede Kincsőt tavaly év végén kereste fel a hECTIC bOOKs, hogy az első fotókönyvük legyen közös. Bedét, aki rendszeresen állít ki külföldön, akkor már több külföldi kiadó is megkörnyékezte, de mint mondja, korábban nem gondolt arra, hogy a közeljövőben fotókönyve jelenjen meg. A magyar kiadónak azonban kötélnek állt, mert úgy érezte, az, hogy a kiadónak és neki is ez lesz az első fotókönyve, izgalmas vállalás. Urbantsok Tímea és Kovács Bence, a hECTIC bOOKs alapítói évek óta követték Bede munkásságát, ezért amikor eldöntötték, hogy az első megjelenésüket egy fiatal és magyar művésszel együtt szeretnék megvalósítani, abban is biztosak voltak, hogy az a valaki Bede lesz.
„Tudtuk, hogy ha megjelenik az első fotókönyve, az nagy robbanás lesz, mert nagyon sokan szeretik és azonosulnak Kincső munkásságával” – mondja Urbantsok.
Nem véletlenül jelent meg a könyv angol nyelven, a bevezető és a fotográfussal készített rövid interjú ráadásul segíti a megértésben a külföldi befogadókat is. „Több megjelenésem volt már külföldön, legyen az publicisztikai vagy kiállítás, és nagyon sokszor azt tapasztaltam művészeti közegekben is, hogy bár a kortárs fotográfia nyitott és éhes ezekre a témákra, legtöbb esetben nincsenek képben a történelmi kontextussal, nem tudják például, hogy mit jelent erdélyinek lenni. Gyorsan és természetesen kialakult bennem az, hogy a képkészítés élvezete mellett egyszerre közvetítsek is, hivatásommá vált, hogy elmeséljem és megmutassam nekik, honnan jövök, hogy ne csak saját magam, hanem egyben azt is képviseljem, ami az erdélyi emberek lelkében van, illetve hogy a kisebbségi lét különböző aspektusait ábrázoljam.
Elengedhetetlen része ennek az is, hogy a generációm érzéseit, kríziseit és szorongásait hordozom és képviselem ezekben a képekben, pontosabban ebben a könyvben, ami egyfajta sűrítménye annak, amit eddig csináltam” – mondja Bede.
Bede Kincső első képsorozata, a román himnusz első sorára utalva, a Három színt ismerek a világon címet kapta – erről a sorozatról korábban a Telexen is írtunk. A most megjelent fotókönyv címe Porcelain and Wool (Porcelán és gyapjú). A két projekt nem különül el élesen egymástól, sőt a fotókönyv tulajdonképpen „az elmúlt öt-hat év lenyomata” – ahogy Bede fogalmaz, megjelennek benne a Három színt ismerek… sorozat képei, de a nagyapjáról és a kovásznai varrónőjéről készített fotói is, ahogy sok olyan is, amiket korábban nem állított ki.
„Az egész könyv az örökségemről szól és arról, hogy honnan jövök, az identitásomról.”
Különleges porcelánalakok, műanyag babák, ékszerek, csipke, gyapjú. Panel, üzem, kopott parketta, kereszt a falon. Finom anyagok a koszos padlón, függöny mögé bújt női lábak, eltakart arcok, kamerába meredő női szempárok. Bede fotóin mintha minden tárgynak több jelentése lenne, félig beállított, félig spontán képein a kapcsolódást kereső fiatal lány és a kicsit furcsa, zárt, rideg, de otthonos világ, ami a kelet-európai szemnek annyira ismerős – a nyugatinak viszont teljesen idegen.
„A címet az adta, hogy két kép egymás mellé került a könyvben, az egyiken a nagymamám vitrinje szerepel, benne a féltve őrzött porcelánokkal, a másikon pedig az édesapám és nagyapám gyárában felhalmozott gyapjútekervények vannak. Nagyon tetszett a két anyag közötti kontraszt, van benne valami egyszerű és nyers, miközben az egész könyv arról a világról szól, amibe beleszülettem, és amivel olyan sokáig nem sikerült, nem tudtam azonosulni. Igazából az segített abban, hogy elfogadjam azt, ami körülvesz, hogy elkezdtem fotózni ezeket az anyagokat, tárgyakat, bútorokat és ruhákat és közben kialakult egy olyan belső szándék, hogy megemeljem, szerethetővé tegyem őket. Nemcsak saját magam, hanem mások számára is.
A porcelán nagyon törékeny és hideg anyag. A gyapjú durva anyag, mert szúr, de meleget ad, és közben büdös is. Ez a kettő együtt számomra mindennél jobban megfogta, hogy én honnan jövök, mi az örökségem.”
Több budapesti, bécsi, párizsi, milánói és frankfurti (csoportos és egyéni) kiállítás után Bede 2021-ben a szülővárosában, Kovásznán is kiállította munkáit. „Amikor elkezdtem foglalkozni ezzel a témával, féltem, hogy mit fognak gondolni róla az emberek, főleg azok, akik direkt módon megtapasztalták a kommunizmust, a diktatúrát. A szüleim generációján érzem leginkább az ellenállást, de köztük is voltak olyanok, akik sírtak a megnyitón, mert felkavarták őket a képek.
Amikor Kovásznán, a Kádár László Képtárban állítottam ki a képeimet, volt ott egy idős művészettörténész, író bácsi, Gazda József, aki sokat foglalkozott és írt a román kommunista diktatúráról, és akinek a véleményétől én nagyon féltem. Odajött hozzám, és azt mondta, hogy amikor először hallott a kiállításomról, azt gondolta, hogy ez valami hülyeség. De van valami a képeimen, amit ő írásban sosem tudott megfogalmazni, amitől nagyon meghatódott. Ez volt nekem az egyik legfontosabb visszaigazolás.”
Az alakok, akik feltűnnek Bede képein, legyen az ő maga, más, vagy akár nem is ember, mintha a helyüket keresnék. Hol érzed magad jól? Hol érzed magad biztonságban? Mit érzel az otthonodnak? Mit nevezel annak?
A fiatal nő, aki az egykori szocialista blokk díszleteiben, az előző rendszer tárgyi kultúrájának darabjaiból, az emlékeiből, képzeletéből és a szülei, nagyszülei elfojtott tapasztalataiból építi fel saját világát – Bede Kincső képei úgy dokumentálják hitelesen a kelet-európai életérzést, hogy amit a képeken látunk, valójában inkább fantázia, mint valóság.
Bede az utóbbi években kezdett el olyan alanyokkal is együtt dolgozni, akik nem a közvetlen családtagjai. Például a gyerekkori varrónőjével, Anikóval. Ezekre a fotókra a román Glamour is felfigyelt, a lapban végül egy egész fotósorozat jelent meg – a helyszín Kovászna, a fotós Bede, a modell Anikó, a ruhák a saját munkái. Vele jelenleg is együtt dolgozik a projekt folytatásán, emellett egy bábszínésznővel és egy idős kovásznai nővel is felvette a kapcsolatot, „aki Oroszországban tanult hadinővér-képzést, majd Párizsban ápolta királyi családok sarjait, éjszaka pedig bárokban énekelt, de most hazaköltözött meghalni”.
Mindhárom nő ugyanabban a városban született, ahol Bede, Kovásznán. Ezekből a képekből a fotográfus tervei szerint trilógia lesz, és szeretne kikacsintani a mozgókép felé is.
„Ami most igazán foglalkoztat, az az, hogy képes-e a fotográfia, de akár a film arra, hogy megemeljen egy személyt, és ne csak használja valamire az önkifejezés és művészet nevében. Őszintén érdekel alkotóként, hogy tudok-e úgy fotózni valakit, vagy úgy alkotni valakivel közösen, hogy közben nem a saját művészi kiteljesedésem a cél, hanem adni is tudok valamit az alanyomnak. A fotográfia elég problémás ebből a szempontból szerintem. Pont akkor történnek visszaélések, amikor arra használod egy ember arcát, hogy kifejezd vele önmagad. Nem mindegy a folyamat, hogy hogyan történik meg az aktus. Szeretnék erre reflektálni alkotóként, mert hiszek benne, hogy ezt másképp is lehet csinálni. Amit ezzel a három nővel fogok csinálni, erre tesz majd kísérletet” – mondja.
„A fotográfiában azt élvezem, hogy – bár ez egy nagyon szubjektív vélemény – szerintem ha jó érzékkel, ízléssel, elég bátran és őszintén használod a kamerát, egy fotó sokkal erősebb tud lenni egy képzőművészeti alkotásnál. Egy képzőművészeti alkotás ugyanis sosem fog tudni annyira nyers lenni, mint a fotó. Főleg, ha embert látsz rajta.”
A Porcelain and Wool képei akkor sem nyersek, ha ember, állat vagy éppen egy gyártósor szerepel rajtuk. Inkább hasonlítanak képeslapra, amely távoli, kicsit romantikus betekintést ad egy korba, ami ma már csak nyomokban, egyre öregedő tárgyakban, kikopó gesztusokban, eltűnő életterekben létezik. Teljesen mást jelentenek azok számára, akik még a bőrükön érzik a szúrós gyapjúpokróc érintését, hallják a kopogást a panelfalon, és érzik a szagot, ami a kamraszekrény polcaiba ivódott, és azok számára, akik ezeket a – számukra teljesen ismeretlen – hangokat, ízeket, illatokat csak a képeket látva próbálhatják megérteni.
A Porcelain and Wool egyedi nézőpontból, egy hazatérő, a saját gyermekkorában inspirációt találó fiatal művész szemén keresztül mutatja be a Ceaușescu-éra maradványait a legintimebb szinteken is. Alternatív családi fotóalbum, személyes, cenzúramentes, olyan, ami sokat jelent azok számára, akik a képeken szerepelnek, de féltve őrzött tárgya lesz annak is, aki pár generáció múlva ráakad majd a szekrényben. Mert emlék.
Bede Kincső fotóival jelenleg három kiállításon is lehet találkozni. Grenzwächter című, első egyéni kiállítása Bécsben, a Kahan Art Space-ben november 29-ig megtekinthető. Október 14-től látogatható az Emlékező gyakorlatok című csoportos kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. A művész emellett november 29-én a londoni Fluid Futures: Recalibrating Land and History in Global Eastern Europe konferencián is prezentálja munkáit.
Bede Kincsőt a budapesti TOBE Gallery képviseli.