Káoszt és magas vámokat hozott Trump, hogy lehet mégis talpon az amerikai gazdaság?

Amióta Trump elnök és kormánya elnöki rendeletekkel – és nem a Kongresszuson átmenő, törvényi formát öltő, nemzetközi szerződésekbe foglalt módon – intézi az Egyesült Államok vámügyeit, a világkereskedelem átalakulási folyamatai felgyorsultak, növekvő bizonytalanságok közepette.

A vámdöntésekről bejelentésük pillanatában sejthető volt, hogy átmeneti jellegűek. Hamar kiderült, hogy az Egyesült Államok a nagy és kisebb partnereire vonatkozó importvámokat eszközként használja más jellegű gazdasági ügyek, sőt gyakran tisztán politikai vonatkozású vitatémák intézéséhez, részeként egy alkufolyamatnak. A tárgyalások a nemzetközi intézményrendszeren kívül zajlanak, az alapszámokat illetően erősen perszonális jelleggel: a mérték nagymértékben függ attól, hogy az adott ország vezetője milyen személyes viszonyban van – akkor éppen – az amerikai elnökkel.

A vámeljárások hatályba léptetéséhez azonban nem lehet megkerülni a pontos definíciókat, a főszabálytól való eltérések és a két fél közötti értelmezési különbségek tisztázását. Ez időigényes folyamat, nem csoda, hogy normális viszonyok között hosszú tárgyalási, egyeztetési szakaszok után, akár több évet követően véglegesednek a vámok, hogy azután ugyancsak hosszú időre életben maradjanak. Most nem ilyen világot élünk. Mindenesetre felgyorsított egyeztetések esetén is jó oka van annak, hogy noha már az év második felébe léptünk, nem tisztult sokat a kép, kevés megállapodás tekinthető rendezettnek.

Nem jön ki a matek

Az áprilisi egyoldalú amerikai vámtétel-bejelentéseknek és az azóta hozott vámdöntéseknek a közvetlen politikai, sőt személyes jellegén túl különös sajátossága, hogy az indokláshoz és a mértékek megállapításához az Egyesült Államok árukereskedelmi egyenlege (jellemzően deficitje) szolgált alapul. Az elnök sokszor elmondott állítása szerint más országok tisztességtelenül viselkedtek az Amerikával folytatott kereskedelemben, és emiatt deficites az amerikai külkereskedelem. A „felszabadulás napján” kivetett vámtételekkel ennek a gyakorlatnak akart véget vetni.

Trump azt is rendszeresen elmondja, hogy a külföldi kormányokra (így, ebben a megfogalmazásban!) kivetett adókból hatalmas összegek fognak befolyni. A trillió (ezermilliárd) dollár emlegetése nyilvánvalóan túlzás. Trump a számszerűségekkel egyébként is nagyvonalúan bánik. Az amerikai gyógyszerárak esetében nyilatkozott már úgy, hogy 50, sőt 100 (!) százalékkal, akár 1500 (?!) százalékkal fogja csökkenteni azokat.

Az elnök aritmetikai ismereteitől függetlenül is számos alapvető baj van azzal, amit mond, és amit gondol a vámokról, a külkereskedelemről. A vámokkal kapcsolatos intézkedések módja is gond, de talán még komolyabb a helyzet az intézkedések mögötti logikával.

A „reciprok” vámok kivetését és mértékét az amerikai kormány hivatalosan is az adott partnerországgal fennálló áruegyenleg-aránnyal indokolja. Azaz minél nagyobb az amerikai deficit, annál nagyobb a „kiegyenlítéshez” szükséges vámszint. Így vetettek ki az április másodikai bejelentéssel 50 százalékos vámot Botswana exporttermékeire: az afrikai ország sok nyersanyagot, egyebek mellett aranyat exportál Amerikába, de onnan közvetlenül sokkal kevesebbet importál – ez volt a bűne. A felülvizsgálatok során a Fehér Ház július végi listája szerint a mostani állás csupán 15 százalék. Ehhez képest Banglades 20, Laosz pedig 40 százalékos importvámot érdemelt ki külkereskedelmi többlete alapján.

A mérlegkiegyenlítő vámmérték mögött tehát az az elgondolás, hogy a kétoldalú viszonyokban az ideális állapot a kivitel és a behozatal egyensúlya.

Ez nekünk ismerős. Csakhogy a volt tervgazdaságok közötti, a KGST keretein belüli árucseréről tudható, hogy országonként kétoldalú külkereskedelmi mérlegegyensúlyt még szigorú adminisztratív eljárásokkal sem könnyű elérni. Az leginkább az egyik fél kiszállítási (exportálási) szándékának a visszafogásával lehetséges. A kiegyenlítésre való törekvés gátolja a külkereskedelmi forgalmat, ami kárt okoz. Éppen ezért is vezették be a transzferábilis rubelben való elszámolást, hogy az egyik országgal szembeni kiviteli többletet be lehessen tudni egy harmadik KGST-országgal szembeni tartozásba. A rendszer nehézkességei miatt kezdett terjedni a keményvalutás (dolláros) fizetés gyakorlata.

Több mint különös, sőt inkább abszurd, hogy a bilaterális kereskedelmi egyensúly gazdaságpolitikai célként kerüljön elő korunkban, pláne olyan világgazdasági szereplőtől, amelynek hazai fizetőeszközében zajlik a nemzetközi kereskedelem zöme.

Ki fizeti meg?

További alapvető logikai hibát, ismerethiányt rejt az a feltevés, hogy az Amerikába irányuló árukra kivetett importvámot a partnerország, különösen annak a kormánya fogja fizetni. A valóság ugyanis az, hogy ha beérkezik az amerikai importőr által megrendelt brazil kávé, francia konyak, német autó vagy tajvani elektronikai alkatrész a kikötőbe, a szállítmányt a szerződéses érték arányában (ad valorem) megvámolják, az importőr lerója a vámot, mielőtt eladhatja az árut a belső kereskedelemben.

Újságírói faggatásra visszatérően kitérő választ adott Scott Bessent pénzügyminiszter arra az egyszerű kérdésre, hogy ki fizeti ki az amerikai vámokat – a főnöke szerint ugyanis a külföld, a külföldi kormány. Nincs könnyű helyzetben Bessent, különösen azzal együtt, hogy a Trump-kormány a beszedett vámoknak nagy szerepet szán az amerikai államadósság növekedésének a lassításában, és közben bejelentették az infláció megfékezését.

A jelenleg fennálló amerikai helyzet megítélése mindezzel együtt sem egyértelmű. Egyfelől itt vannak a nyilvánvalóan téves közgazdasági nézetek, amelyeknek a harsány hirdetésével Trump sok támogatót szerzett a választási harcban. Másfelől azt látjuk, hogy a februári és áprilisi bombasztikus bejelentést követően felléptek ugyan mindenféle gazdasági gondok, de még sincs krízis. A helyzet inkább zavaros: a dollár sokat gyengült, a tőzsde jól áll. A kötvénykamatszint aggasztóan magas, a foglalkoztatással az utóbbi időkig nem látszott sok gond.

A bonyolult helyzet értelmezésénél nem lehet elhallgatni: Trumpnak a nemzetközi munkamegosztásról vallott nézetei ellentmondanak a közgazdaságtani alaptételeknek. Nála a kereskedelem (közgazdasági nyelvezetre áttéve) nullaösszegű játék: az egyik fél nyereségével szemben a másik azonos vesztesége áll. Valójában a hazai és külföldi kereskedelem alapesetekben pozitív összegű játék. Ha mégis fellépne kereskedelmi torzulás, azt kell kiküszöbölni, nem a kölcsönös árucserét. A vámemelés vagy más kereskedelemrontó beavatkozás ennek megfelelően negatív összegű játék: mindkét félnél fellépnek különféle veszteségek.

Ez nem teória: üzleti alapismeret, hogy a vámot az importőr fizeti be, mint ahogy a belföldi forgalmi adókat a kereskedő köteles leróni. A költségek tényleges viselésének megoszlása viszont soktényezős ügy, ami függ a piacszerkezettől, árrugalmasságtól.

Hosszabb távon a vámokat is döntően a hazai fogyasztó fizeti, azaz fellép jóléti veszteség.

Emellett a tényleges vagy potenciális exportőr is veszít, mert megemelt vámtarifák esetén drágul az áruja a célpiacon, és a szokásos mikrogazdasági feltevés (valamint a napi tapasztalat) szerint a korábbinál magasabb piaci ár esetén kisebb lesz a fizetőképes kereslet a termék iránt.

Aki nyer a vámemelésen, az a beszedő állam. Csakhogy nem ok nélkül szorult sokadik helyre a modern állam jövedelmei között a vámbevétel, amely valaha vezető tétel volt. Ha a vám effektív, azaz tényleg visszaszorítja a külföldi termék beáramlását, akkor a vámbevételi alapot képző forgalom zsugorodni fog, így a vámra tartósan, hosszabb távon nem lehet számítani. Biztosabb ezért például a kiskereskedelmi forgalmat, a személyi jövedelmet, a vállalati eredményt, a vagyont adóztatni tolerálható mértékben, az államszervezet fenntartása céljából.

Már megint tévedtek?

Lehetne még sorolni az üggyel kapcsolatos közgazdasági tévhiteket és a gazdaságpolitika belső ellentmondásait, ám ezekkel rögtön szembeállíthatók pozitív adatok is. Az amerikai tőzsdék a nagy sokkot követően hamar magukhoz tértek, és jelenleg is csúcsokat döntögetnek. Az amerikai vámbevételek tényleg növekednek. Az inflációs mutatókból látszik némi árszintemelkedés, de nem akkora, mint ami a 2025. áprilisi vámcsomag bejelentése után készített jegybanki és kutatóintézeti modellek alapján kijött. Bessent a CNBC-nek adott minapi nyilatkozatában diadalmasan oda is vágta, hogy „Nem tudom, mit csinálnak ezek a PhD-sek a Reserve-nél” – utalva arra, hogy a jegybanki kutatói jóslatokkal szemben alig nőtt az infláció.

Farkast kiáltottak a közgazdászok? Megint csődöt mondanak a makró modellek? A praktikus, józan ész többet ér a modelleknél! Lám, a 2008-as válságot sem tudták előre megjósolni, most is előre kárognak – sok ilyen kommentárt lehet olvasni, és nem csak a kommentszekciókban.

A modellszámítás versus politikai szándék ügynek sajátos színt ad Trump és a jegybank közötti viszony: az elnök szeretne alacsonyabb kamatszintet, ami gazdaságélénkítő hatású – de emelheti az inflációt. A nagy bizonytalanságok közepette, amelyek részben éppen a kormányzati eljárásmódból fakadnak, a Fed óvatos a kamatcsökkentések folytatásával. Emiatt viszont a Fed elnöke kiteszi magát Trump személyeskedő támadásainak („lassú”, „mindig késik”, „lúzer”), meg egyébként is túl sokat költ a székházra. (Trump is sokat akar költeni a Fehér Házra, báltermet építtetni például, de az nyilván egészen más.)

A Fedben most megüresedő kamatmeghatározó helyre a hírek szerint olyan jelöltnek van a legnagyobb esélye, aki nem „adatvezérelt”, hanem inkább vizionárius döntéshozó.

Az adatokkal Trump egyébként is hadilábon áll. A munkaügyi statisztikai szolgálat (Bureau of Labor Statistics) vezetőjét hamar eltávolította, amint a foglalkoztatási adatok a vártnál rosszabb képet nyújtottak az amerikai gazdasági ciklus állapotáról a bonyolult adattisztítási és adatrevíziós számítások lefolytatását követően.

Egyelőre nincs nagy baj

Ám továbbra is érdemi a kérdés, hogy miért nem igazolódtak be a tekintélyes elemzők részéről közzétett fenyegető jóslatok.

Lényeges különbséget tenni a rövid- és a hosszútáv között. A nagy vámbejelentést követő modellszámítások jelentős amerikai inflációemelkedést vetítettek elő, támaszkodva a korábbi vámemelési esetekre, azokból következtetve a várható következményekre, beszámítva a Trump által megnevezett új vámmértékeket. Bonyolultabb elemzésekben feltételezésekkel élnek az importügylet részvevőinek viselkedését illetően: tud-e, akar-e az exportőr a piacon maradásért valamekkora árkedvezményt adni az importőr számára, az importőr pedig a belső értékesítési kapcsolat megtartásáért a vámemelés miatti többletköltség mekkora hányadát hajlandó, képes lenyelni. És meg lehet tippelni a fogyasztói viselkedést is: mekkora a vámolt termék iránti fogyasztói kereslet árrugalmassága, van-e közeli helyettesíthetőség.

Csakhogy az áprilisi bejelentést hamar új határidők kitűzése követte a legtöbb ország esetében. Ezzel valószínűvé vált, hogy jóval mérsékeltebb lesz majd a tényleges vámszint. Gyors rövidtávú üzleti korrekciók is történtek: az importőrök előre hoztak szállításokat, a még mérsékelt vámszintek mellett készletet töltöttek, és az addigi szerződés szerint folytatták az ügyleteiket, amíg lehetett. Eközben próbáltak tájékozódni, nyilván lobbizni is.

A rövid távú korrekciók azonban csak átmeneti időre fogják vissza az új viszonyok hatásának érvényesülését. Az elméleti modellek érvényre jutása tehát részben idő kérdése, az alapvető logikák utat törnek maguknak.

Sok függ a számítási eljárások részletességéről. Az Európai Központi Bank közgazdászainak modellezési munkája (pdf) például arra mutat rá, hogy az importszint emelése nem egyformán érinti a késztermékeket és a közbülső termékeket. A termelési inputokra, résztermékekre kivetett vámok tartósabb inflációhoz és nagyobb GDP-veszteséghez vezetnek, mint a végtermékek esetén. Amikor ugyanis a vállalat közbülső termék esetén szembesül megemelt vámokkal, akkor az így fellépő többletköltséget hajlamos tovább hárítani más vállalatokra és végső soron a fogyasztókra. Az áremelkedés az átárazási gyakorlattól függő módon fokozatosan végigfut a gazdaságban.

A késztermékek esetében némileg mások a fogyasztói reakciók. Amennyiben létezik közeli helyettesítő hazai termék, akkor a megdráguló importáru helyett a hazai felé fordul a kereslet, és bár akkor is felléphet inflációs hatás (a külföldi konkurenstől megvédett hazai szereplő árat emel), de az így gerjesztett áremelkedés kisebb arányú, mintha megmaradna az importáru iránti igény. Például ha érdemben drágább lesz a többletvám következtében a német prémium autó vagy a francia pezsgő, akkor a feszes büdzséjű amerikai keres magának hazai megfelelőt. (De az is lehet, hogy a vevőkör egy része kitart a drága importtermék mellett, értékelve és másokkal is éreztetve annak luxus jellegét.)

Messzire vezető hatások

Az amerikai kormányzat tehát maga is jobban járna, ha egy partnerországra vagy kereskedelmi blokkra kivetett egységes vámtétel helyett a korábbi eljárásrend szerint egyedi árutételekre vonatkozó, cikkszám szerinti vámot alkalmazna, részletes ágazati, piaci elemzések alapján.

Talán ennek az ideje is eljön. Egyelőre az első, erősen kaotikus időszak sem ért véget, amire a friss példa az indiai árukra kivetett importtarifa politikai indoklású hirtelen megemelése olyan szintre, amely lényegében embargós mértékű.

Ami pedig az amerikai költségvetést illeti, valóban jelentősen megnövekedett az amerikai importőr cégektől származó vámbevétel; az első hónapok adatait kivetítve egy év alatt mintegy 240 milliárd dollárral lenne több a korábbinál. Az importőrök pedig a többletelvonás zömét kénytelenek tovább hárítani a nagykereskedelemre, azon keresztül pedig a fogyasztókra. Azonban a vámtarifák nagymértékű emelése sem képes eltüntetni az amerikai államháztartási hiányt, hiába hirdeti a vámot csodafegyverként az elnök (és csökkenő lelkesedéssel a republikánus kongresszusi többség).

Érdemes azonban tudatosítani, hogy bár az idei meghökkentő fordulatok előidézői között kiemelt helye van az amerikai elnök személyének, meg annak a belpolitikai konstellációnak, amelyben jelenleg nincs érdemi kontroll az elnökön kereskedelempolitikai ügyekben, ám az amerikai vámemelési folyamat nem Trumppal kezdődött. Aligha ér vele véget. Pedig sokat segítene mindenkin – az Egyesült Államok gazdaságán is – a visszatérés valamilyen nemzetközi rendre, egyeztetési fórumra.

A vámvédelem igénylése mögött rendszerint vagy árversenyképességi gondok állnak, vagy a még nem eléggé erős hazai termelés (infant industry – fiatal iparág) átmeneti megvédésének szándéka. Az utóbbira példát mutatott az Egyesült Államok egy korábbi fejlődési szakaszában, de most nem ez a helyzet.

Ami pedig az érett iparágak versenyképességi lemaradását illeti, arra nem lesz megoldás a megemelt vámvédelem.

Demográfiai, kulturális és más okok miatt még tartósan magasra vitt vámhatárok mögött sem várható a hagyományos gyáripar visszatérése, amit az elnök ígér. Talán ez a legnagyobb tévedés az egész történetben.

A most előállt és még mindig cikk-cakkokkal formálódó helyzet rengeteg munkát ad a cégvezetőknek, kormányzati stratégáknak, gazdaságelméleti embereknek. A legvalószínűbb kimenet, hogy néhány nagyobb kereskedelmi blokk kiemelkedik, még intenzívebb blokkon belüli kereskedelemmel, de egyben igényelve átfogó kereskedelmi konvenciók megalkotását. Az Egyesült Államok külső kereskedelmi nyitottsága (például a külkereskedelmi forgalom GDP-arányos adatán mérve) most is jóval kisebb a világátlagnál, és ez az indikátor tovább mérséklődik. Kína külkereskedelmi nyitottsága is immár a világátlag alatti, hosszú évek alatt folytatott tudatos politikai irány eredményeként. Ebben az újonnan formálódó viszonyrendben az EU a maga hatalmas világgazdasági súlyával meghatározó szereplő lesz. Ezért is elemi érdekünk a blokkban a tagság, és helyünk a döntéshozatali asztalnál.