„A magyar válogatott mindig is kirakatcsapat volt és lesz. Jelenleg egy jól működő »sziget« a magyar futballban – azt kimondhatjuk, hogy a nemzeti csapat jobb, mint a hazai labdarúgás általános helyzete – olyan együttes, mely minden másnál több szurkolót tud megmozgatni, minden másnál nagyobb közönséget tud vonzani. Ugyanakkor a válogatott mégsem lehet teljesen szigetszerű entitás, helyzetében mindig megmutatkozik a magyar futball egészének állapota.”
Ez volt az egyik, már az előszóban is kiemelt következtetése annak a szinte pontosan egy éve megjelent könyvnek, amely a hazai futball elmúlt 20 évét a válogatott 20 meccsén keresztül mutatta be*
A vasárnapi, írek elleni, nagyon fájó vereség – legalábbis remélhetőleg – önmagában még mindig nem ad választ erre a kérdésre. Azt azonban látni kell, hogy a korábbi sikereknél a mostani eredmény sokkal közelebb van ahhoz, amit a magyar futball egészének állapota indokol. Azaz jelen állás szerint az elmúlt tíz évben megszokott sikerek csak akkor jöhetnek a jövőben is, ha a válogatott folyamatosan felülteljesít.
Ösztönzők nélkül nehéz
Azt, hogy a fundamentumok miért recsegnek-ropognak, nagyon sok oldalról meg lehetne fogni, itt a G7-en is sokszor írtunk már róla. Ha röviden akarjuk összefoglalni, akkor a fő probléma az, hogy a hazai labdarúgásba 2010 után sokkal több állami pénz áramlott, mint amennyit az MLSZ kért, és ami fontosabb: annál is sokkal több, mint amire a futballnak ténylegesen szüksége lett volna.
Emiatt a bevételek elszakadtak a sportszakmai eredményektől, az anyagi motiváció teljesen kihullott a rendszerből annak minden szintjén.
Már a 2010-es évek közepén arra panaszkodtak klubtulajdonosok, hogy nem lehet elvárásokat megfogalmazni a játékosokkal szemben, mert átmennek egy másik csapatba, és ott is megkeresik a gigantikus fizetéseket. A hőn áhított utánpótlás-nevelés elbukott, mert a pénzzel kitömött kluboknak sokkal egyszerűbb volt idegenlégiósokat venni, nem voltak rákényszerítve, hogy tehetségeket kinevelve tegyenek szert bevételekre. Az sem volt gond, ha egy csapatnak nem jött össze a nemzetközi kupaszereplés, és így elbukta az ott megszerezhető bevételeket, hiszen a közmédia által kifizetett túlárazott közvetítési jogokból, vagy állami, esetleg NER-es szponzoroktól úgyis megkapta a pénzt.
Ahogy ezt egy korábbi cikkünkben már megfogalmaztuk: a Fidesz lemodellezte a szocializmus legnagyobb hibáit a magyar fociban. Nem csoda, hogy az MLSZ által a 2010-es évek elején megfogalmazott sportszakmai eredményekből nem sokat sikerült elérni. A szövetség úgy tervezte (pdf), hogy már 2016-tól évente két magyar csapat jut be valamelyik nemzetközi kupasorozatba, és ezek közül az egyik tavasszal is versenyben lesz még. Ilyen azóta sem volt, még akkor sem, ha a Ferencváros az elmúlt években már legalább egy részét hozta ennek.
A célokat egyedül a nemzeti tizenegynek sikerült esetenként teljesítenie.
Sőt a válogatott néha még jobb helyen is állt a világranglistán, mint amit az MLSZ elvárt.
Durván felülteljesített a válogatott
Talán ezek a ranglistás helyek és a közöttük lévő különbségek mutatnak rá leginkább arra, hogy a válogatott tényleg sziget volt. A lenti ábra azt mutatja, hogy az elmúlt 15 évben (év végén) néhány régiós ország válogatottja hányadik helyen állt az európai csapatok közül a FIFA világranglistáján, illetve hogy bajnokságaikat hányadik helyre rangsorolta a kontinensen az UEFA a klubcsapatok nemzetközi ligákban elért eredményei alapján.
Jól látszik, hogy a magyar bajnokság egészen a 2020-as évekig az utolsó helyen szerepelt a nyolc ország közül. Az előző néhány esztendőben ugyan sikerült előrelépni, de ez nagyon nagy részben csak annak a Ferencvárosnak volt köszönhető, amelynek kezdőjében jó, ha két-három magyar játékos volt az elmúlt években. Ráadásul a klub elnöke hónapok óta kézzel-lábbal küzd az ellen az új szabályozás ellen, amellyel az MLSZ épp a hazai futballisták szerepeltetésére próbálja ösztönözni a klubcsapatokat. Magyarul a látszólagos előrelépést nem az NB I. hazai játékosállományának fejlődése okozta, márpedig válogatottat elvileg – részben – erre lehetne építeni.
Ehhez képest különösen szembetűnő, hogy a válogatott ranglistás helyezése szinte végig mennyivel jobb volt. Egy rövid időszaktól eltekintve végig a régiós középmezőnybe tartozott a magyar nemzeti tizenegy.
Talán még látványosabb, ha azt nézzük meg, hogy a válogatottak európai helyezése mennyivel volt jobb vagy rosszabb az egyes években, mint a bajnokságoké. A fenti ábrán az látszik, hogy az egyes években az adott válogatott hány helyezéssel szerepelt előrébb a ranglistán, mint az adott ország bajnoksága. A nyolc ország közül mindössze kettő olyan volt, ahol a válogatott az elmúlt 15 évben végig felülteljesített: Magyarország és Horvátország. Mondjuk a horvátok ezt úgy érték el, hogy közben játszottak egy világbajnoki döntőt és egy bronzmeccset is.
Se bajnokság, se légiósok
Az idő nagy részében még a szlovák és a lengyel csapat is túlteljesítette azt, amit az ottani bajnokságok alapján várhattunk volna, és többségében – ha kisebb mértékben is – ez volt jellemző a szerbekre is. Ezeknek az országoknak a többségénél azonban megvan ennek a magyarázata.
A horvát és a szerb bajnokság ugyanis hagyományosan az utánpótlás-nevelésre és az abból származó bevételekre épít. Így ha maguk a bajnokságok nincsenek is annyira előkelő helyen az európai rangsorban, topjátékosaik ettől még vannak, csak más ligákban játszanak. Mostanra hasonló a helyzet Lengyelországban is, amely először a német Bundesliga, majd a spanyol La Liga számára is fontos küldőország lett.
A magyar bajnokság azonban úgy van lemaradva a régiós országok többségéhez képest, hogy idegenlégiósunk is sokkal kevesebb van. Míg közel négyszáz horvát és szerb focista játszik hazáján kívül, és a szlovákok, a csehek és a lengyelek esetében is jóval száz fölött van ez a szám, addig a magyar idegenlégiósok száma 2025 elején is csak 65 volt.
Hasonlóan szembetűnő a különbség, ha az öt nagy ligát nézzük. Miközben az angol, spanyol, olasz, német és francia élvonalbeli bajnokságok valamelyikében nyolc magyar rúgja a bőrt, addig horvátból 34, osztrákból 33, szerbből 26, lengyelből pedig 25. Ráadásul itthon ez a szám hosszú évek óta nem is nő érdemben. Magyarul nem azért gyenge az NB I., mert elviszik a jó játékosainkat, hanem mert nincsenek is ilyenek nagy számban.
Ennek fő oka pedig az utánpótlás-nevelés már emlegetett csődje. Hiába akart áttörést elérni ezen a területen az MLSZ már a 2010-es évek elejétől, és hiába áramlottak százmilliárdok csak a tao-rendszeren keresztül a fiatal tehetségek felkutatásába és fejlesztésébe, kézzelfogható eredménye ennek nem igazán lett. Azért nem, mert – ahogy erről már szintén volt szó – ösztönzők híján a csapatok nem voltak érdekeltek benne. A melós utánpótlás-nevelésnél sokkal egyszerűbb kész játékosokat venni, ha van rá pénz. Itt pedig volt pénz, aminek az lett az eredménye, hogy
a magyar bajnokság Közép-Európában egyedüli módon nem küldő, hanem inkább fogadó a játékospiacon, azaz veszi, és nem adja a tehetségeket.
Ilyen alapokra pedig nehéz jó válogatott teljesítményt építeni. Az volt az igazán nagy csoda, hogy az elmúlt években ez folyamatosan sikerült. Ezzel egyébként a válogatott kissé el is rejtette a magyar futball strukturális problémáit.
Így viszont mostanra felnőtt, ha nem is egy teljes generáció, de egy elég széles kör, amelynek már volt miért szurkolnia, és világversenyeken is láthatta kedvenceit. Ahhoz azonban, hogy ez megmaradhasson, vagy esetleg tovább lehessen lépni, a futballvezetésnek nagyon gyorsan fel kell ismernie a háttérben húzódó súlyos problémákat. Ha ugyanis ez nem történik meg, akkor ennek a szerencsés körnek sem egyedi trauma lesz az írek elleni vereség, hanem csak egy a sokból, épp úgy, mint a 90-es évek eleje óta rajtuk kívül minden magyar futballszurkolónak.
