A szerző az ING vezető elemzője. Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Az elmúlt hónapok szélcsendje után forgószélként érte a forint piacát az újabb pengeváltás a kormányzat és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) között. Orbán Viktor kommentárja a monetáris politikát illetően teljesen elfogadható volt, olyan, amelyet egy miniszterelnök még pont megengedhet magának. Ezt követően azonban a nemzetgazdasági miniszter sokkal élesebben fogalmazott. Egyesek úgy címkézték a megszólalását, hogy interveniált a forint piacán. Kontextus nélkül könnyen belecsúszhatunk abba a hibába, hogy kritizáljunk. Ugyanakkor van amögött ráció, amit Nagy Márton mondott, csak jó irányból kell közelíteni.
Miről is szólt ugyanis pontosan a kommentár? Arról, hogy forró pénzek, spekulatív tőke támasztja a forint árfolyamát. A piaci szereplők más devizában vesznek fel olcsón hitelt, abból forintos papírokat vásárolnak, és élvezik a magasabb forintkamatokat. Mindez addig működőképes, amíg nem jön egy olyan sokk, amelynek a hatására hirtelen megindul néhány befektető zárni a pozíciót. Ez bekapcsolja a csordaszellemet, és a kis hólabdából lavina lesz. Pár nap alatt megint 400-410-420-as euró–forint árfolyamról beszélhetnénk. Vagyis
egy ilyen extrém módon egy irányba álló piac (ultra long) egyrészt segítség, másrészt egy ketyegő bomba is.
Ennek a bombának a hatástalanítása pedig nem (feltétlenül csak) költségvetési vagy piaci érdek. Sokkal inkább politikai. Gondoljunk bele, hogy ott ülünk a bombán, de senki nem tudja, hogy mikor robban. Mi van, ha pont a választások előtti hetekben, hónapokban? És miért is ne lehetne ezt gondolni. Az elmúlt 16 év legélesebb választása közeledik, ami hatalmas bizonytalanságot hordoz. Márpedig ha van, amit a piaci szereplők kifejezetten nem kedvelnek, az a bizonytalanság.
Teljesen jogos tehát az a feltételezés, hogy valamikor a választások előtti időszakban egyszerre azt mondják a befektetők, hogy akkor köszöntük szépen, itt megállunk, kérjük a profitot és utánunk a vízözön. Tehát a kockázat maga ott van a rendszerben, ami mindenféle kontroll nélkül boríthatja a devizaárfolyamot, az pedig a választások előtti időszakban aligha jönne jól bármely kormányon lévő pártnak a világ bármely részén.
A racionális közgazdászelme azt mondja: ha hatástalanítani nem tudom is a bombát, legalább meg kell próbálni elérni, hogy kisebbet durranjon. Idejében el kell ijeszteni a befektetők egy jelentős részét akár járulékos veszteségek árán is, hogy amikor jön a „robbanás”, az már csak pukkanás legyen.
Persze akkor most lehetne azt kérdezni, hogy miért nem hatástalanítják inkább. Nos, ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Nyilván részben igaz az is, hogy egy piac tud működni úgy is, hogy a befektetők tartósan egy irányban állnak (erre jó példa a cseh devizapiac tartós long pozicionáltsága), csak ehhez kell egy olyan stabil piaci háttérország, amely mellett a befektetők nem ijednek meg csak úgy egy-két kósza hírtől.
A másik megoldás, hogy ha kiütjük ezeket a forrópénzes befektetőket, akkor a helyükre betolunk valakit. Például a lakosság és a vállalati szektor elkezd jelentős mértékben kiszállni a devizapozíciókból, és megy vissza forintba. Ez viszont nem elképzelhető anélkül, hogy a hazai szereplők elhinnék, hogy itt és most új lett az inflációs rezsim, és ezért megéri bízni egy olyan árfolyamrezsimben, amelyben az „erős forint a jó forint”. Amíg erről ők nincsenek meggyőzve, addig csak annyi történik, hogy ha gyengül a forint, akkor jön az „én megmondtam”, és gyorsan vesznek eurót meg dollárt, mielőtt még drágább lesz. Ha pedig erősödik a forint, akkor meg azért vesznek devizát, mert most olcsó és most kell venni. Ugye milyen nehéz a reálgazdasági szereplők befolyásolása?
Ha pedig nincsen, aki megtámasztja a forintot, akkor marad a gyengülés, amely viszont a mostani gazdasági és költségvetési helyzetben igen-igen költséges lenne.
A rövidoldali kamatok vágásával a reálgazdaságot aligha lehet stimulálni. A monetáris politika hatékonysága (transzmisszió) nagyon csekély. A magyar gazdaságban ugyanis a gyakorlatban a kamatkörnyezet inkább 3 százalékos, semmint 6,5. Gondoljunk csak a legtöbb gazdasági szektor és a lakosság számára elérhető támogatott hitelekre. A jelenlegi helyzetben az alapkamat vágása csak a nemzetközi befektetőket érintené.
Viszont, ha a hozamgörbe rövid végét lejjebb tolják, akkor jön a forint gyengülése, valamint az ebből adódó inflációs kockázat és a már így is magas inflációs várakozások további emelkedése. Ez pedig csak elmélyíti a bizalmi problémákat. Ráadásul a befektetők az inflációs félelemre reagálva a hozamgörbe hosszabb végén eladóként jelennek meg, ami emelkedő hozamokat jelent. Vagyis a költségvetés számára az államadósság és a folyó költségvetési hiány finanszírozása is drágább lesz. Arról nem is beszélve, hogy az Otthon Start Program piaci és 3 százalékos kamata közötti különbözet is az államot terheli. Itt a piaci kamatot pedig a hozamgörbe hosszú vége határozza meg, azaz a 25-30 éves lejáratú magyar államkötvények hozama, vagyis ez is többletköltséget generálna.
És itt még nincs vége a negatív fiskális visszacsatolásnak. A gyengébb árfolyam ugyanis az ismét magas devizarészarányon (31,3 százalék augusztusban) keresztül a forintban számított államadósságot is érinti. Ez pedig megnehezíti azt a vállalást, hogy csökkenjen, de legalábbis maradjon relatíve stabil az államadósság-ráta. Végül, de nem utolsósorban, mindezen esetleges negatív hatások egyenlege egy negatív hitelminősítői döntésben csúcsosodhatna ki, ami pedig még magasabbra tolná az elvárt hozamokat (bóvliba sorolás esetén akár 100-200 bázisponttal is), vagyis ismét csak növekedne az ország adósságfinanszírozási költsége.
Persze most a gazdasági költségek esetében a legrosszabb eshetőségekről beszéltünk, de azért az érezhető, hogy mindenképpen van átváltás a politikai haszon és gazdasági költség között. Persze meg lehet próbálni lavírozni a kettő között, csak éppen nagyon nehéz és kockázatos.
Könnyen lehet, hogy pont ezt tesztelték, és az egyértelmű válaszra nem is kellett sokat várni: a forint egy kereskedési nap alatt 1,3 százalékot gyengült.
A reakció pedig könnyen jelentheti azt, hogy a közeljövőben ismét visszatér a szigorú monetáris szélcsend.
