A szerző a CIB Bank vezető elemzője. Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
A rekord hosszúságúra nyúlt kormányzati leállást követően november harmadik hetében elkezdtek csordogálni a nem publikált makrogazdasági adatok, elsőként a kiemelten fontos szeptemberi átfogó munkaerőpiaci statisztikák.
Mivel lassan decembert írunk, a szeptemberi adatok meglehetősen idejétmúltak, annyit tudhatunk meg a statisztikából, hogy a kormányzati leállás előtt milyen állapotban volt a munkaerőpiac. A fő számok alapján egyébként úgy tűnhet, hogy a foglalkoztatási helyzet nem volt olyan tragikus, mint amitől az augusztusi adatok után félt a piac, az is elképzelhető, hogy ezen információk birtokában nem került volna sor kamatvágásra sem szeptemberben, sem októberben.
Az augusztusi négyezer fős csökkenést követően az első őszi hónapban a vártnál nagyobb mértékben nőtt a mezőgazdaságon kívüli szektorokban az álláshelyek száma. Három hónap átlagában 62 ezer volt a bővülés, ami nem kirobbanó formában lévő, de stabil foglalkoztatási helyzetet jelez.
Trump elnök hivatalba lépése óta a bevándorlásellenes intézkedések nyomán jelentősen visszaesett az a havi álláshelybővülési szám, amely mellett a munkanélküliségi ráta szinten marad. Különböző becslések 30-50 ezer közé teszik az egyensúlyi szintet, vagyis minden egyéb tényezőt változatlannak tekintve a munkanélküliségi ráta akár csökkenhetett is volna.
De nem ezt láttuk. A ráta 4,3-ról 4,4 százalékra nőtt. Ez az érték historikus összevetésben még mindig nem magas, ráadásul az emelkedésért nagyobb részben az aktivitási ráta emelkedése állt – vagyis értékelhetjük úgy, hogy a munkanélküliségi ráta a „jó okból” kúszott feljebb, nincs miért aggódni.
Feltehetjük azonban a kérdést: többhavi csökkenést követően miért emelkedett az aktivitási arány? Miért lépnek be/vissza többen a munkaerőpiacra? Várják őket vonzó, jól fizető álláslehetőségek? Vagy valami más áll a háttérben?
A munkaerő iránti kereslet nem erősödik, sőt, a hírek folyamatos vállalati leépítésekről szólnak. Sokkal valószínűbb tehát, hogy a háztartások kifeszített anyagi helyzete, a kormányzati leállás miatti bizonytalanság és ezzel párhuzamosan a munkaerőpiaci, jövedelmi kilátásokkal kapcsolatos erősödő borúlátás terelt vissza tömegeket (elsősorban nőket és 18-24 év közötti fiatalokat) a munkaerőpiacra.
Ez a borúlátás a fogyasztói bizalom alakulásában is visszaköszön. Szintén a múlt héten jelent meg a Michigani Egyetem fogyasztói bizalmi indexe, amely novemberben egy egyébként is nyomott szintről mozdult lefele. A felmérésben résztvevő háztartások a jelenlegi helyzetükkel kapcsolatban lettek pesszimistábbak, a kilátásokat mérő alindex értéke kissé még emelkedni is tudott. Sokatmondó, hogy a megkérdezettek leginkább a munkaerőpiaci kilátások és az infláció miatt aggódnak, legrosszabb hangulatban az alacsony jövedelmű fogyasztók voltak novemberben, és az összes megkérdezett válaszát figyelembe véve a kérdésre, mely szerint most van-e itt az idő tartós fogyasztási cikkek vásárlására, több mint 40 éve nem volt olyan alacsony az igennel válaszolók aránya, mint ebben a hónapban.
Makroszinten ez még nem tragédia. Az elemzések folyamatosan hangsúlyozzák, hogy az elmúlt években a fogyasztói bizalom és a tényleges fogyasztás közötti kapcsolat jelentősen meglazult, az alacsony bizalom ellenére a fogyasztás stabilan nő, és várhatóan egészséges ütemben bővül jövőre is.
A romló fogyasztói bizalom nem jelenti automatikusan a GDP-előrejelzések negatív korrekcióját, politikailag azonban aggasztó.
Vannak ugyanis olyan jövedelmi rétegek, ahol erős a fogyasztás (nem meglepően a magas jövedelműekről beszélünk) míg bizonyos jövedelmi csoportok fogyasztása egyre gyengébb. Az amerikai fogyasztók halmazában komoly törésvonalak alakultak ki.
A Covidot követő inflációs sokkok az alacsonyabb jövedelmű, fiatalabb fogyasztókat sokkal nagyobb arányban sújtották, mint a magasabb jövedelmű rétegeket. A vámok inflációs hatása mértékében alacsonyabb, de itt is igaz, hogy a gyorsuló infláció aránytalanul sújtja a szegényebbeket, hiszen az alsó jövedelmi tizedekben lévő fogyasztók rendelkezésre álló jövedelmük sokkal nagyobb hányadát költik alapvető cikkekre, élelmiszerre, mint a „gazdagok”.
Ráadásul a magasabb jövedelműek magasabb pénzügyi vagyonnal is rendelkeznek, ők aránytalanul nagymértékben részesednek a tőkepiaci raliból is. Az elmúlt egy évben a medián jövedelem alattiak nettó vagyona csökkent, míg a felső 20 százalék nettó vagyona jelentősen, azon belül a felső egy százaléké kimagasló, 40 százalék feletti mértékben emelkedett.
A jövedelmi egyenlőtlenségeket az „Egy nagy gyönyörű törvény” a következő években tovább mélyíti. Ha a vámok és a költségvetési intézkedések összesített hatását vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a magasabb jövedelműek nettó haszonélvezői, az alacsonyabb jövedelműek pedig nettó vesztesei a gazdasági és kereskedelempolitikai lépéseknek.
A megélhetési válság mellett egyre többen szembesülnek lakhatási válsággal is.
A különböző elérhetőségi/megfizethetőségi indexek azt mérik, hogy mekkora jövedelemre van szükség ahhoz, hogy egy medián*
A választásokon azonban az alacsonyabb jövedelműek voksa is számít (sőt), így politikailag nem mindegy, hogy ez a réteg hogyan érzi magát. Márpedig nem jól, sőt egyre rosszabbul.
A „misery index” (magyarul nyomorúság indexnek fordíthatjuk) Arthur Okun közgazdász találmánya a 70-es évekből. Nagyon egyszerűen kalkulálható: a munkanélküliségi rátához hozzáadjuk az inflációs rátát, és egy számba sűrítve láthatjuk, hogy mennyire érzi keservesen magát az átlag állampolgár.
Ha ránézünk az index grafikonjára, érthető a borús hangulat. Az elmúlt szűk tíz évben a Covid alatt, majd 2022-ben, a második nagy inflációs sokk alatt volt egy kiugrás a mutatóban. Ezt követően az index ugyan a Covid előtti szintek felett, de legalább stabilizálódott, idén áprilisban viszont ismét emelkedésnek indult.
A megélhetési kérdések hosszabb ideje benne vannak az amerikai közbeszédben, az elnök viszont a legutóbbi időkig minden ezzel kapcsolatos felvetést lesöpört az asztalról. Nem véletlen, hiszen részben a gazdasággal kapcsolatos pesszimizmus segítette hatalomra. Kampányában Kánaánt ígért: „a jövedelmek az egekbe szöknek, az infláció teljesen megszűnik, a munkahelyek visszatérnek, és a középosztály soha nem látott prosperitást élvez”.
A választók azonban csalódtak. Egy évvel a félidős választások előtt, látva a közelmúlt helyi választási eredményeit (a demokraták New York mellett New Jersey-ben és Virginiában is taroltak) egy olyan helyzetben, amikor az elnök elfogadottsága kifejezetten alacsony szinten áll, nem meglepő módon jött a 180 fokos trumpi fordulat és az ötletbörze.
- Nyilván valakit hibáztatni kell, így az Igazságügyi Minisztérium vegzálni kezdte a nagy húscsomagoló cégeket.
- E mellett az elnök csökkentette a paradicsom, kávé, banán és marhahús vámját;
- felvetette, hogy a vámbevételekből minden amerikai háztartás egy egyszeri 2000 dolláros csekkel részesedhetne (mert a számok jól állnak);
- meglebegtette, hogy a kormányzat direkt pénzbeli támogatást adna egészségügyi kiadások fedezésére;
- és talán a „legjobb” ötlet a lakhatási válság kezelésére: az 50 éves jelzáloghitel.
Az ingatlanárak csökkenése, a jövedelmek intenzív emelkedése vagy az érdemben alacsonyabb jelzálogkamatok nyilván segíthetnének a lakhatási problémákon, de egyik napról a másikra egyik sem kivitelezhető. A havi törlesztőrészlet viszont a futamidő kinyújtásával mérsékelhető, a megoldás tehát már meg is van: legyen 50 év futamidejű a referencia (benchmark) jelzáloghitel. Az olyan apró kérdésekkel persze ne is foglalkozzunk, hogy a futamidő lejártáig egy átlag ingatlanra majd kétszer annyi kamatot kell kifizetnie a hitelfelvevőnek, mint egy 30 éves hitel esetében, vagy hogy egy átlag hitelfelvevő valószínűleg nem éri meg a hitel lejáratát.
A félidős választásokhoz közeledve az elnök figyelme tehát a küszködő választók felé fordult. A vámcsökkentések inflációs hatása alig lesz kimutatható (bár nyilván az érintett termékkört folyamatosan lehet bővíteni). Ha esetleg bevezetik, és mindenki ráugrik az 50 éves jelzáloghitelre, a korábbinál többek számára válik elérhetővé az ingatlanvásárlás. Amennyiben a kínálat nem alkalmazkodik, a kereslet végső soron az árak emelkedésében, inflációban csapódik le. Az ingatlanok pedig még kevésbé megfizethetővé válnak.
A bejelentett/tervezett intézkedések az alap problémákat nyilván nem kezelik, de vitathatatlan gyorsak, egyszerűek. Hangulatjavításra mindenképpen alkalmasak, így rövid távon akár a népszerűségi mutatói is javulhatnak az elnöknek. Hosszabb távon pedig mindannyian halottak vagyunk.
Disclaimer: a fenti események az Egyesült Államokban történtek meg, mindennemű egyezőség más gazdaságokkal csupán a véletlen műve.
