A szerzők a Cambridge Econometrics budapesti irodájának elemzői.
A svéd Nobel-bizottság döntései jóval túlmutatnak a tudósok és kutatók tudományos munkájának puszta elismerésén, szinte minden esetben iránytűként szolgálnak, merre jár és hova tart az adott tudományág. Az idén októberben díjazott közgazdasági elméletek egyrészről lesöprik a 2018-ban még jutalmazott megközelítéseket, másrészről jelzik, milyen közgazdasági gondolkodás lesz irányadó – és szükséges – a stockholmi grémium szerint a következő években. És mivel az emberiség gazdasági tevékenysége nagyban befolyásolja a klímaváltozás alakulását és az ellene tehető lépéseket, a most jutalmazott gondolatok mentén a klímaváltozás kihívásaira adott válaszok is egészen eltérőek lehetnek a következő években.
Hasznos tudás és kreatív rombolás
A svéd nemzeti bank Alfred Nobel emlékére alapított közgazdaságtudományi díját idén októberben Joel Mokyr, Philippe Aghion és Peter Howitt közösen kapták az innovációvezérelt gazdasági növekedés magyarázatáért.
Joel Mokyr a díj egyik felét a gazdasági növekedés és a technológiai fejlődés kapcsolatának kutatásáért kapta. Kutatásai során a „hasznos tudás” felhalmozását, vagyis az elméleti és a gyakorlati ismeretek kölcsönös egymásra épülését vizsgálja, és azt állítja, hogy az emberi társadalom változásokkal szembeni nyitottsága és ellenállóképessége ennek a kölcsönhatásnak köszönhető. Philippe Aghion és Peter Howitt közösen kapták a díj másik felét. Ők dolgozták ki annak elméletét, hogy a modern kori tartós gazdasági növekedés alapja a „kreatív rombolás.” Míg Mokyr munkássága inkább gazdaságtörténeti, addig Aghion és Howitt módszertani modellt építettek, amely bemutatja, hogyan szorítják ki a piacról az új technológiák és termékek a régieket, és ez eredményezi a gazdaság folyamatos megújulását és hosszú távú növekedését.
A három tudós megállapításai összesítve új magyarázatot adnak arra a történelmi jelenségre, hogy a korábbi gazdasági stagnálással szemben hogyan vált a tartós növekedés a modern gazdaságok alapvető jellemzőjévé. És ami igazán figyelemre méltó számunkra, hogy mindhárman az innovációt – és az ennek köszönhető új technológiákat – emelik ki a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges legfontosabb tényezőként.
Az innovatív technológiák elterjedése gyakran egy fektetett S-görbe mintázatát követi. A kezdeti szakaszban a technológia drága, és csak korlátozott célokra, szűk körben alkalmazzák. Ez a korai kereslet azonban már elegendő ahhoz, hogy ösztönözze a további fejlesztéseket. Az innovációk hatására a technológia fokozatosan olcsóbbá és hozzáférhetőbbé válik, ennek következtében pedig egyre szélesebb körben terjedhet el. Végül elérjük a telítődési pontot, amikor a piac mérete miatt az adaptáció üteme lelassul.
Számos példa mutatja ezt a mintázatot: az internet és a mobiltelefonok elterjedése már ilyen pályát futott be.
A napelemek és az elektromos autók elterjedésének még az elején vagyunk.
A korábbi tapasztalatok alapján az alacsony karbonintenzitású technológiák elterjedése a következő években és évtizedekben várhatóan nem lineárisan, hanem exponenciálisan gyorsul, ami jelentős technológiai és gazdasági átalakulást hozhat.
Növekedés és innováció
A gazdasági növekedés a közgazdaságtan egyik legfontosabb indikátora. Politikusok, közgazdászok, befektetők figyelik árgus szemekkel a legfrissebb GDP-adatokat, elemzők tömegei dolgoznak a növekedés minél pontosabb előrejelzésén. A minisztériumokban, jegybankokban, statisztikai hivatalokban is központi kérdés a gazdasági növekedés támogatása és mérése. Mokyr a kutatásaival bemutatta, hogy bár korábban is voltak időszakok, amikor nőtt, illetve csökkent a jövedelem, valójában évszázadokon keresztül az emberiség a gazdasági stagnálás környezetében működött. A kutató szerint a változást a felvilágosodás és az ipari forradalom hozta el. Azóta a gazdaságok exponenciális növekedési pályára kerültek, és bár az évi néhány százalékos növekedés nem tűnik soknak, ez is elég ahhoz, hogy egy munkás jövedelme megduplázódjon az élete során.
A fő különbség az ipari forradalom előtti és utáni idők között Mokyr szerint a tudáshoz való hozzáállásban rejlik. Érvelése szerint az ipari forradalmat megelőzően az elméleti matematikai, fizikai kutatások úgy zajlottak, hogy közben a tudósok a gyakorlati alkalmazásra nem sokat gondoltak. A folytonos gazdasági növekedés pedig akkor indulhatott be, amikor az elméleti és a gyakorlati tudás összekapcsolódott és egymást kezdte erősíteni.
Az elméleti alapokon túl, Mokyr további növekedéselméleti munkája (például a változás intézményi és társadalmi elfogadottságának hatása), kiegészítve Aghion és Howitt összetett, nemlineáris differenciálegyenletekre épülő matematikai modelljével, közelebb visz ahhoz, hogy megértsük a gazdasági növekedés előfeltételeit. Ezáltal olyan kérdésekben is irányt mutat, mint hogy elpusztítja vagy éppen megmenti-e a modern társadalmakat a mesterséges intelligencia, vagy milyen esélyei vannak a klímaváltozást megállítani kívánó törekvéseknek.
Mokyr rámutat, hogy érdemes kritikával venni azokat a hangokat, amelyek a mesterséges intelligencia világelpusztító következményeiről szólnak, ugyanis éppen a mesterséges intelligenciához hasonló áttörő technológiai újítások teszik lehetővé a modern gazdaság alapját adó növekedést. Az évek folyamán egyes technológiák – és az azokat képviselő cégek – felemelkednek, hosszabb vagy rövidebb ideig a csúcson vannak, majd általában jönnek új gondolatok és megoldások, amelyek a régiek helyébe lépnek. Ez azonban azt is jelenti, hogy a folyamat szükségszerűen okoz egy átállási periódust, azaz „kreatív rombolást”. A rombolás mértéke és időtartama legalább olyan fontos elemzési tényezők, mint az utána elért növekedés.
Nem volt ez másképp a múltban sem. A mezőgazdaság a 20. század közepén az aktív keresők több mint felét foglalkoztatta Magyarországon. Az ezredfordulóra, azaz alig ötven év alatt ez az arány hét százalék környékére csökkent, azóta pedig ismét majdnem megfeleződött, mára csupán négy százalék az agráriumban dolgozók aránya. Bár ma sokkal kevesebb munkavállaló talál munkát ebben a szektorban, nincsenek az út szélén hagyott milliók, akiknek a traktorok, kombájnok, mezőgazdasági gépek elvették a munkáját. Ahogy arra Mokyr rámutat, a mai munkavállalók jelentős része olyan munkát végez, ami teljes mértékben elképzelhetetlen volt, amikor nagyszüleik kezdtek el dolgozni. A most munkába álló generáció sincs ezzel másképp: a saját unokáink várhatóan olyan munkakörökben fognak olyan feladatokat ellátni, amelyekre ma még gondolni sem tudunk.
A klímaváltozás és a Nobel-díj
A klímaváltozás kérdésében is a technológiai, innovációs alapú átalakulásokra helyezi a hangsúlyt Mokyr, aki osztja a vélekedést, mely szerint a klímaváltozás az egyik legnagyobb probléma, amivel az emberiség valaha szembenézett.
A klímaváltozáshoz tagadhatatlanul az emberi cselekvés – a fűtés, hűtés, építés, közlekedés és ipari termelés – során kibocsátott üvegházhatású gázok járultak hozzá. Ezekben a tevékenységekben meghatározó volt a folyamatos technológiai fejlődés, ezzel együtt Mokyr szerint ismét a technológiai fejlődés és gyakorlati innováció lehet az egyik sikeres eszköz a kibocsátás csökkentésére és a klímaváltozás megfékezésére.
Hét évvel ezelőtt, 2018 októberében William D. Nordhaus és Paul M. Romer még azért kapták meg ugyanezt a közgazdasági Nobel-díjat, mert egyensúlyi modellt állítottak fel a klímaváltozás és a gazdasági tevékenység összekapcsolására. Azonban az a modell néhány, a mostani díjazottak munkájával alapvetően ellentétes feltételezésre épült. Az egyik legfontosabb különbség, hogy a gazdaságot egy egyensúlyban álló rendszerként képzeli el, vagy ehelyett inkább egy szuboptimális struktúrának látja. Ez azért lényeges kérdés, mert egy tökéletesen egyensúlyban lévő rendszer esetében bármilyen külső beavatkozás eltéríti a rendszert az egyensúlytól, ami értelemszerűen negatív hatásokkal jár mindaddig, amíg a gazdaság vissza nem tér a tökéletes egyensúlyi állapotba. Ezzel szemben egy szuboptimális rendszer lehetőséget teremt arra, hogy külső beavatkozással javítani tudjuk a gazdasági folyamatokat.
Nordhaus és társa kutatásaik során a gazdasági működést teljes mértékben optimálisnak képzelték el, leszámítva a gazdaság klímára gyakorolt hatását. Éppen ezért a Nordhaus-féle modell még mindig az árak és költségek motiváló erejére épített, csak éppen már beszámította a klímaváltozás negatív külső hatásait is. Ez azonban igencsak problémás egy olyan komplex és összetett rendszer esetén, mint a Föld éghajlata. Még a csupán 2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés hatását sem lehetséges teljes biztonsággal megbecsülni, nemhogy az extrém, 4-5 fokos szcenáriókat. Pedig ahhoz, hogy az árak tökéletes kiegyenlítési hatására bízzuk magunkat, ahhoz kétséget kizáróan tudni kéne, hogy milyen költségei vannak különböző klímahelyzeteknek. Mivel az a helyzet, amit a közgazdászok tökéletes információnak neveznek, nem áll fenn, ezért nem is remélhetjük az optimális helyzet elérését csupán az árak mechanizmusán keresztül.
Továbbá problémát jelent, hogy az úgynevezett átbillenési pontok hatására nem csupán egy folyamatosan változó gazdasági egyensúlyhoz kellene az áraknak igazodniuk, hanem bizonyos mértékű felmelegedés után olyan szerkezeti átalakulások következhetnek be a gazdasági rendszerben, az ellátási láncokban és a társadalmi intézményekben, amelyek akár összeomláshoz vezethetnek. Ilyen helyzetben a karbonár (a kibocsátásért fizetett többlet) már nem tölthet be érdemi szerepet. Ugyan a piaci mechanizmusok segíthetnek a kibocsátás mérséklésében, és fontos szerepet töltenek be a felmelegedés kezelésében is, nem feltétlen veszik figyelembe a klímaváltozás okozta strukturális átalakulásokat és billenőpontokat, melyek további melegedést és magasabb karbonárat eredményezhetnek. Emiatt szükséges újragondolni a modellezés alapjait, vagyis túl kell lépni a puszta ármechanizmusokon, és egyéb tényezőket is vizsgálni kell az elemzés során. Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a gazdasági racionalitásnak kell alkalmazkodnia a természeti klímakorlátokhoz, nem fordítva.
Ezek a kérdések elsőre csupán elméleti közgazdaságtani vitáknak tűnhetnek, azonban fontos hangsúlyozni gyakorlati és alkalmazott jelentőségüket. A különböző közgazdasági alapokon nyugvó, illetve az innováció szerepét különbözőképpen kezelő modellek minőségileg különböző eredményeket adhatnak, melyek élesen eltérő szabályozói és befektetői döntésekhez vezethetnek.
A saját gyakorlatunkból jó példa erre egy korábbi, az Európai Bizottság által megrendelt tanulmány, amely a 2026 januárjában induló CBAM (Carbon Border Adjustment Mechanism, vagyis az importáruk karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus) gazdasági hatásait vizsgálja. A CBAM egyfajta kibocsátási vám, amelyet olyan importárukra vet ki az EU, amelyek olyan országból származnak, ahol nem terheli adó az előállításukkor keletkezett kibocsátást, és így ellensúlyozza az emiatt alacsonyabb árakat, és védi az EU-ban, kibocsátási adók mellett előállított áruk versenyképességét.
A tanulmányhoz két, egymással ellentétes elméleti alapokra építő modellezési tanulmányt is megrendeltek. Mind a Cambridge Econometrics E3ME modellje – amely az úgynevezett post-keynesiánus alapokra épül, és külön részmodelleken keresztül hangsúlyos szerepet tulajdonít az innovációnak –, mind pedig a neoklasszikus iskola erős egyensúlyi feltételein alapuló GEM-E3 modellje olyan makroökonómiai modellek, amelyeket gyakran használnak tervezett intézkedések hatásainak előzetes vizsgálatára. Az eltérő elméleti alapok, továbbá az innováció szerepének különböző megítélése miatt a CBAM importra gyakorolt negatív hatását az E3ME-modellben sokkal kisebbre mértük, mint amit a neoklasszikus iskola erős egyensúlyi feltételein alapuló GEM-E3 modellje jelzett.
Egy másik, több modell eredményeit összevető elemzés az Európai Unió 2030-ig elérendő kibocsátáscsökkentési céljait vizsgálta. Ebben a tanulmányban az általunk fejlesztett E3ME-makromodell összességében pozitív GDP-hatást jelzett, míg a GEM-E3-modell mérsékelt negatív gazdasági hatásokat mutatott. Ez a tanulmány is azt bizonyítja, hogy a különböző elméleti alapokra és feltételezésekre épülő modellek akár a gyakorlatban is egymással ellentétes következtetésekhez vezetnek ugyanazon szakpolitikai intézkedések értékelésekor. 2021 júniusában az Európai Tanács hivatalosan is elfogadta, amit ebben a tanulmányban vizsgáltunk, azaz, hogy az EU 2030-ra legalább 55 százalékkal csökkentse az üvegházhatásúgáz-kibocsátását az 1990-es szinthez képest.
Ez a két példa is rámutat, mennyire fontos, hogy a tervezett klímavédelmi és kibocsátáscsökkentési politikákat helyes eredményeket adó modelleken alapuló hatástanulmányok előzzék meg. A klímaváltozás megfékezésére szolgáló törekvéseket lassíthatja, ha a közgazdasági hatástanulmányok a valósnál nagyobb negatív gazdasági hatásokat jeleznek előre.
Komplexebb megközelítés kell
A CBAM valós gazdasági hatásait néhány év múlva már sokkal pontosabban fogjuk látni. Addig is az idei közgazdaságtudományi Nobel-díj irányt mutat, hogy az innovációnak olyan központi szerepe van a gazdasági növekedésben, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A mostani közgazdasági Nobel-díjasok pont azt támasztják alá, hogy a gazdaságot nem egy tökéletesen egyensúlyban lévő rendszerként érdemes felfogni. Ebből következik, hogy a technológia folyamatosan fejlődik – ahogy Mokyr kiemeli, az elméleti és gyakorlati tudás összekapcsolódik –, és valójában ez a technológiai fejlődés teszi lehetővé a gazdasági növekedést.
A mostani Nobel-díj legfontosabb üzenete tehát az, hogy a korábbi leegyszerűsítő közgazdasági modellezés már nem tudja megfelelően leképezni a mostani gazdasági folyamatokat.
Komplexebb megközelítésre van szükség ahhoz, hogy az újonnan jelentkező és egyre inkább disztruptív jellegű technológiai fejlesztések hatásaival is számoljunk, amikor például a klímaváltozás csökkentésére irányuló intézkedések gazdaságra gyakorolt hatásait szeretnénk elemezni. A korábbi, buborékszerű innovációk helyett ma már egymásra épülő, egymást erősítő innovációk viszik előre a gazdaságot, és adják a gazdasági növekedés alapját.
A klímaváltozás ezen a ponton kétféle módon is hatással lesz az innovációra és a gazdaság alakulására. Ahogy változnak a klimatikus körülmények, egyre inkább szükség lesz az ebből adódó kockázatok kezelésére, olyan technológiákra, amelyek felváltják a régieket, amelyek már nem működnek az új körülmények között. E mellett pedig egyre növekszik az az innovációs kapacitás, amely az egyre kisebb kibocsátású emberi tevékenységet teszi lehetővé, és a földi klíma további változását tudja mérsékelni.
Az idei közgazdasági Nobel-díj szellemében a jövőben várhatóan mind a törvényhozói, mind a piaci döntéshozók számára elfogadottá válik, hogy a gazdasági növekedést nem kizárólag az aktuális árak határozzák meg. Annak érdekében, hogy minél inkább optimális növekedési pályára állhasson egy ország gazdasága, szükség lesz számos, az árszabályozáson túlmutató intézkedésre, amelyek elősegítik a kívánt technológiai innovációkat azokban az esetekben, amikor a befektetők döntéseit leginkább befolyásoló árszintek ezt rövid távon még nem tennék lehetővé.
