Kiárusítás, jogtalan előnyszerzés, kiskapus ügyeskedés, számviteli zsonglőrködés, szabadrablás, az állami vagyon áron aluli magánkézbe játszása, a szocialista káderek hatalomátmentése, a szocialista vállalatvezetők kapitalista tulajdonossá mentése – ezek lettek már a kilencvenes évektől kezdve a szinonimái a spontán privatizációnak, amelyet most közel 40 év távlatából az új kormány a tervei szerint felül fog vizsgálni. Az erre létrehozandó bizottság az 1988 és 2000 közötti teljes privatizációs folyamatot át akarja nézni, konkrétan említve az első éveknek tulajdonított szabadrablást is.
A folyamat sommás közmegítélése általában már jó ideje az, hogy „a rendszerváltás előtti pár zavaros évben a vállalatvezetők hazavitték a gyárat és jól megszedték magukat”. Ebben a cikkben a korabeli tudósítások és szakmai összefoglalások alapján árnyaltabb képet adunk, azt mutatjuk be, hogy mi volt az a keretrendszer, amiben a folyamatot értelmezni lehet, mekkorára becsülték annak idején a „spontánul elprivatizált” vagyont, és mire számíthatunk a hamarosan meginduló vizsgálatnál.
Az értékelést különösen a fiatalabb korosztályok számára nehezíti meg, hogy sok tekintetben el kell rugaszkodni a mai valóságtól. Az események 1988 és 1990 tavasza között, tehát viszonylag rövid idő alatt játszódtak le, de ez a rövid időszak mégis sűrű volt, mert ekkor gyorsult fel az állami tervutasításos gazdaság eróziója. Kezdetben még nem is jött érdemben szóba a magántulajdonon szerepének növelése, a korszak végére azonban ez már evidens cél lett. A gazdaság állapota folyamatosan romlott, az állami vállalatok jelentős része egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe került. Nőtt az államadósság, romlottak a makrogazdasági mutatók, ezért az államtól vagy akár a bankoktól már egyre kevésbé számíthattak segítségre a vállalatok.
A szereplők ebben az átmeneti, bizonytalan helyzetben sodródtak az eseményekkel, a legplasztikusabb általános jelző az időszakra talán a bomlás volt.
Két kiugróan fontos jogi elem nélkül a spontán privatizáció nem érthető meg:
- Egyrészt hosszas előkészítés után 1988 őszén elfogadták, és 1989 januárjától hatályba lépett a társasági törvénynek nevezett jogszabály, attól kezdve lehetett részvénytársaságot, kft.-t és más formákban működő cégeket szabadon alapítani és működtetni. Az új cégek létrehozását adókedvezményekkel is ösztönözték.
- Másrészt 1989 júliusától életbe lépett az átalakulási törvénynek nevezett jogszabály is, amely a vállalatok különféle átalakításának eljárásrendjét határozta meg.
- Mellékszál, hogy életben volt még egy 1875-ös és egy 1930-as törvény is, amelyet addig nem alkalmaztak, de ezek szerint lehetett vagyont apportálni (bevinni) a társaságokba, és ennek később fontos szerepe lett.
Először tehát megnyílt a lehetőség arra, hogy nulláról induljanak új cégek (akár külföldi résztulajdonnal is), majd utána lehetővé vált az is, hogy a korábbi (állami vagy önkormányzati, azaz akkori elnevezéssel tanácsi alapítású) vállalatokból is – akár részben, vagy egészben – különféle társaságok alakuljanak.
Ezeknek az új jogszabályoknak azonban eredetileg nem az volt a célja, hogy az állami vagyon magánkézbe jusson, ez korszakunk kezdetén, 1988-ban még eleve nem is nagyon lehetett cél. A két új szabállyal azt akarták elérni, hogy új alapítású cégek hozzanak vérfrissítést a gazdaságba (akár külföldi tőkebevonással), az állami vállalatok pedig önállóbbak lehessenek, azaz lazíthassanak az állami köldökzsinóron. Sok esetben az államot képviselő döntéshozóknak sem volt ellenükre, hogy elengedjék a cégek kezét, mert egyre nehezebbé vált a működtetésük, másrészt a szabadabb működés reményében maguk a cégek is ambicionálhatták a nagyobb önállóságot.
Az átalakulások elindulásakor becslések szerint körülbelül 1800 állami cég volt az országban, de egynegyedük államigazgatási irányítás alatt állt. Ezek voltak a legfontosabb, ha úgy tetszik a stratégiailag kiemelt cégek, amelyek számuknál jóval nagyobb súlyt képviseltek a gazdaságon belül, és ezek bármiféle átalakításához központi engedélyekre volt szükség – azaz szorosabb állami kontroll alatt álltak. A vállalatokon belül összességében jóval kisebb súlyt képviselő háromnegyed rész azonban már a nyolcvanas évek kezdete óta fokozatosan egyre nagyobb önállóságot kapott.
A történet tehát részben folyamatos, mert az állam már jóval 1988 előtt elkezdett bizonyos önkormányzó irányítási formákat bevezetni. A nem államigazgatási irányítású cégeknél jellemzően a vállalati tanács dönthetett például egy esetleges egyesülésről, szétválásról, a megszűnésről, leányvállalat alapításáról vagy akár vegyesvállalatok létrehozásáról is.
A vállalati tanácsokba ugyan a dolgozók is delegáltak képviselőket, ám ők jellemzően nem voltak olyan helyzetben, hogy érdemben tudták volna érvényesíteni az érdekeiket. Ennek következtében a spontán privatizáció kezdetére már úgy érkezett el a magyar gazdaság, hogy a vállalatok felsővezetése bizonyos fokig önállóan (bár nem tulajdonosként viselkedve) irányította a céget, a dolgozók formális asszisztálásával. Ezen belül is bonyolította a helyzetet, hogy a fontosabb vállalatok vezetéséhez természetesen ideológiai elvárások is kapcsolódhattak, a menedzsereknek jó kádereknek is kellett lenniük, vagy annak kellett mutatkozniuk.
Már ebből a leegyszerűsített képből is jól látszik, hogy az új kormány vizsgálóbizottságának igen nehéz feladata lesz, ha azt akarja megfogni, hogy egy-egy vállalati döntésnél milyen informális vagy formális egyeztetések zajlottak a tulajdonost formálisan képviselő állami vagy önkormányzati (tanácsi) döntéshozókkal, vagy még inkább a pártszervezetek döntéshozóival.
Az alaphelyzet az információs és szakértői aszimmetria volt: a vállalati menedzsereket fokozatosan helyzetbe hozták a körülmények, ők ismerték a piacot, és a hierarchiában döntő szerepben voltak, felfelé és lefelé egyaránt jó lehetett az érdekérvényesítő képességük.
Ügyeskedő átalakulások
Az említett két új jogszabály eredeti célja tehát a gazdaság stimulálása volt az állami tulajdonlás megtartása mellett, és ezt részben sikerült is elérni. Megjelentek új cégek, érkezett az országba külföldi működő tőke, és az állami vállalatok racionálisabb szerkezetre álltak át. Közben megjelent azonban a spontán privatizációnak nevezett „mellékhatás”.
A társaságokká alakulás ugyanis a két említett jogszabály következtében elindulhatott, de nem voltak még meg a rendszerben az állami vagyonvédelmi elemek – ezek majd csak az 1990-es tavaszi rendszerváltó választások után kezdtek el működni. Akkor azonban már állt a bál, mert bő másfél év alatt történt néhány olyan átalakulás is, amely felkorbácsolta a kedélyeket. Az események egybeestek a politikai változásokkal is, és a politika felnagyította, még inkább a közbeszéd részévé tette a problémás eseteket.
Ahogy például Voszka Éva, a téma egyik szakértője is írja a spontán privatizációról szóló monográfiájában, a társasági törvény nem mondott semmit arról, hogy az új társaságoknak az állami vagyon is lehet az alapja – ezért azt úgy is lehetett értelmezni, hogy a lehetőségét nem zárta ki. Az átalakulási törvény pedig az állam mint tulajdonos jogait képviselő szervezet (funkciójában egy vagyonalap, azaz a későbbi Állami Vagyonügynökség) alapítását csak jövőbeni ígéret formájában említette.
Mivel nem volt vagyonalap és állami privatizációs stratégia sem, az átalakulásoknál átmenetileg nyitva maradt a lehetőség – kritikusabb megfogalmazással a kiskapu – arra, hogy egy állami vállalat a vezetés kezdeményezésére és annak menedzselésével társasággá alakuljon, majd akár magántulajdonosok is megjelenjenek benne, akik még az egykori vállalatvezetők is lehettek. Innen ered egyébként a spontán privatizáció fogalma is, mert az átalakulást nem a tulajdonos, hanem maga a vállalat, illetve a gyakorlatban a vállalat vezetői „spontán”, és nem egy állami stratégia részeként kezdeményezték, illetve ők is vezényelték le.
A folyamatok egyik legjobb ismerője és aktív részese egyébként Matolcsy György volt, aki 1990-ig a Pénzügykutató munkatársaként privatizációs tanácsadással is foglalkozott, majd az Antall-kormány államtitkáraként és vezető beosztású hivatalnokaként is egyik fő terepe maradt a magánosítás. Magának a fogalomnak az eredetét is hozzá kötik.
Az átalakulások az időszak kezdetén abban az értelemben még döntően „tisztán” indultak el, hogy nem volt jellemző a privatizáció, vagyis jellemzően csak átalakulások zajlottak le, és nem szűnt meg az állami tulajdonlás. (Például részvénytársaság lett egy állami vállalatból, amely kisebb kft.-kbe is kiszervezhette az egyes egységeit.)
Voszka Éva a könyvében úgy számol, hogy a kérdéses időszakban mintegy 100 cég bomlott fel társaságok halmazára, és ennek során összesen 100-150 milliárd forintot helyezhettek ki az új cégekbe.
Az „ügyeskedős” átalakulások, amelyek elvileg a mostani vizsgálatok fő célpontjai is lehetnek, Voszka Éva becslése szerint értékben néhány 10 milliárd forintot képviselhettek.
(Ez nem a hazavitt, hanem az áthelyezett összeg, akkori áron). Mivel a becslések szerint az összes állami vállalat vagyona a kérdéses időszakban 2000 milliárd forint körül lehetett, a spontán privatizációban ennek 5-7,5 százalékát mozgathatták meg, a „szabadrablás-gyanús” összegek pedig ennek a viszonylag kis résznek is csak a töredékét tehették ki.
A témával foglalkozó korabeli szakirodalom gyakorlatilag egyetért ezekben az arányokban, ami arra utal, hogy a kiskapuzás az arányokat és az értékeket nézve messze kisebb lehetett, mint a későbbi években, amikor (1992, de inkább 1994 után) az igazi, állami stratégia szerinti privatizációs hullám lezajlott. Az viszont igaz, hogy ekkoriban még (jogos) felháborodást okozhatott az is, ha néhány ügyeskedő pár millió forinttal hirtelen megtollasodott, és gyakorlatilag semmit sem kellett érte tennie, csak lepapírozni az átalakulásokat.
Az Ápisz-botrány
A spontán privatizációból alapvetően azért válhatott szitokszó, mert néhány ilyen valóban kirívó eset nagy nyilvánosságot kapott. Mi most ezek közül az Ápisz (Állami Papír és Írószer Kiskereskedelmi Vállalat) példáján mutatjuk le, hogy mi volt annak az átalakítási technikának a lényege, amely kiverte a biztosítékot.
Az Ápisz egy jó pénzügyi teljesítményt nyújtó állami vállalat volt, különösebb ok nem is látszott arra, hogy át kellene alakítani. 1988 végén azonban a Kereskedelmi Minisztérium arról az akkor már ismert elképzeléséről kezdett el egyeztetni a vendéglátóipari és kiskereskedelmi bolthálózatok vezetőivel, hogy a szektort privatizálni akarják. A tervek szerint megszüntették volna a vállalati központokat, az egyes boltokat pedig magánkézbe (újonnan alakult kis cégeknek) adták volna.
Az Ápisz vezetése egyben akarta tartani a vállalatot, és a Pénzügykutató tanácsaira támaszkodva előre menekült. Kihasználták, hogy a társasági törvény már életbe lépett, az átalakulási viszont még nem. Megalapították az Ápisz Rt.-t 40 millió forint alaptőkével (vagyis innentől kezdve két Ápisz nevű társaság létezett, az állami vállalat és a kis részvénytársaság). Az Ápisz Rt.-be az állami vállalat apportként betolta az egyik üzletét, ezzel döntő tulajdonos lett. Mellette az alapítók közé bevontak három másik állami vállalatot, egy főiskolát és az Ápisz Rt. három vezetőjét is (előbbiek 500 ezer és 1 millió forint közötti összeggel, a vezetők 50 ezer forinttal szálltak be). Az Ápisz állami vállalat vezetője átült a kis Ápisz Rt. vezérigazgatói székébe.
A korabeli szabályok szerint részvénytársaságok alapításakor az alaptőke legalább 30 százalékát készpénzben kellett befizetni, ezért kellett kicsiben indítani az átalakulást, mert az állami Ápisz teljes vagyonát nem tudták volna egyszerre átvinni, mivel nem volt annyi készpénzük.
- Az 1989. június végén tartott közgyűlésen azonban bejelentették, hogy 720 millió forintra emelik a kis Ápisz alaptőkéjét azzal, hogy az állami Ápisz az egész üzlethálózat árukészletét és az ingatlanok bérleti jogait apportálja a részvénytársaságba.
- Ezek után bő egy hónappal később, augusztus 10-én jött a nagy csavar, az akkori közgyűlésen először felemelték az alaptőkét a tervek szerint, de az Ápisz névértéken rögtön el is adta az Ápisz Rt.-ben lévő részvényeit két külföldi befektetőnek, a Citibanknak és az osztrák Bergernek.
- A befolyt vételár azonban nem maradt az állami cégnél, mert az Ápisz 700 millió forintért megvette az Ápisz Rt. frissen kibocsátott kötvényeit (vagyis az anyavállalat gyakorlatilag hitelként visszatolta a pénzt a leánycégnek).
- Ezek után pedig még aznap leszállították az alaptőkét 100 millió forintra a részvények névértékének csökkentésével, a tulajdonosok pedig visszakapták az alaptőke és a saját tőke, azaz a vagyon közötti különbözetet.
Az állami vagyon ezzel a technikával lényegében nem veszett el, de az Ápisz vállalatnál lévő Ápisz Rt. kötvények formájába alakult át, miközben a valós piaci tevékenységet átvevő részvénytársaságban megjelent kistulajdonosként három menedzser is. Csakhogy ahogy Pásztor Sára korabeli esettanulmánya is felhívja a figyelmet, a folyamatban eleve alulértékelhették a bolthálózatot, azt ugyanis 1990 nyarán már 2 milliárd forintra tették. Másrészt a kötvényekkel szembeni ígérvénnyel (tíz éven keresztül évi 100 millió forint és a lejáratkor 700 millió forint) az akkori kamatkörnyezetet és a jelenérték-számítást figyelembe véve az államnál maradó cég alig keresett valamit.
A korabeli számviteli szabályok a hasonló akciókra akkor még lehetőséget adtak, az ehhez hasonló ide-oda áthelyezések jogszerűek voltak, és a vendéglátóiparban, illetve a kiskereskedelemben többen éltek is a kínálkozó lehetőségekkel.
Az átalakulásba vont vállalatok könyv szerinti értéke sok esetben nem volt reális, a vagyonértékeléseknél például ki lehetett indulni az üzletek (nem piaci alapú, erősen nyomott) bérleti díjaiból is. A vagyonértékelésekkel szemben eleve nem voltak a későbbiekhez fogható erősebb követelmények, ezért a céges tőke le- és felértékelésekkel is meglehetősen szabadon, az érdekeiknek megfelelően bánhattak az érintettek.
A Legfelsőbb Bíróság 1990 elején ugyan törvénysértőnek nyilvánította az Ápisz átalakulását, de nem hatálytalanította, mert időközben – nagyrészt a kirobbant botrány hatására – több elemet módosítottak rajta. A folyamat nem fordult vissza, és az egykori állami vállalatból egy vagyonkezeléssel foglalkozó cég jött létre, az Ápisz Rt. pedig csak 2001-re, több tranzakció után került teljesen magántulajdonba.
Nehéz lesz felgöngyölíteni
A most felálló vizsgálóbizottság az Ápisz esetéhez hasonlókat találhat, a modellt ugyanis többször több verzióban is alkalmazták. Kis alaptőkéjű gazdasági társaságokat hoztak létre, amelyekbe apporttal átvitték az ingatlanokat és az árukészletet, kötvénykibocsátással és/vagy az anyavállalatnak nyújtott szolgáltatások túlárazásával pedig a pénzt is. Az új társaságokban már megjelentek a magántulajdonosok is, az egykori állami vagyon sorsát adott esetben különböző cégek közötti áthelyezésekkel, felszámolásokkal követhetetlenné tették, míg végül a kiüresedett állami vállalatoknál csak értéktelen papírok maradtak.
Az ehhez hasonló esetek miatt 1989 végétől az akkori ellenzék egy része már egyre hangosabban követelte, hogy állítsák le a spontán privatizációt addig, amíg az 1990-ben felálló új kormány meg nem alkotja a saját privatizációs stratégiáját, amelyet majd egy vagyonügynökség vezényel le.
Ezt kérte Bod Péter Ákos is az Ellenzéki Kerekasztalnál résztvevő MDF tanácsadójaként. Szerinte a közéletünkben most érezhetően felerősödött az igény a közösséget megkárosító ügyek tisztázására, és talán ezért kerül elő ismét a korábbi, az 1989-90-es rendszerváltozást megelőző-kísérő vagyonátrendeződés témája. „Amit akkor spontán privatizációnak neveztek, az jórészt az állami vállalati menedzsment által vindikált kvázi-tulajdonosi jogokkal való visszaélés volt: vegyesvállalat-alapítással vagy soklépcsős szervezeti átalakulásokkal vesztette el közpénzjellegét az állami tulajdon, a szocialista állam felbomlásának, átalakulásának zavarai idején, amíg az Antall-kormány vissza nem állította a közvagyon feletti kontrollt. Az ugyanis egyaránt szükséges a törvényes és hatékony privatizációhoz, valamint az állami tulajdonban megmaradó vállalatok üzletszerű, hatékony működtetéséhez” – mondja a későbbi ipari és kereskedelmi miniszter, jegybankelnök.
Így akadt meg például az Ápiszhoz hasonlóan a Hungarhotels vagy az egykori nagy Ganz-csoport egyes cégeinek átalakítása is,
a hivatalok sok esetben megakadályozták, késleltették a folyamatokat, hogy azok sorsának rendezését már az új kormányra tolják át.
Az állami tulajdon nagysága azonban a kérdéses időszakban lényegesen még nem változott meg, a magántőke beáramlása pedig éppen csak megindult. A közvéleményt joggal bőszíthette, hogy az ügyeskedők elprivatizáltak maguknak jól menő boltokat vagy például éttermeket. Emellett volt a jelenségnek még intézményes szintje is, a szakszervezetek és az állampárt vagyonának egy része is magáncégekhez került át, és ebből később akár politikai tőkét is lehetett kovácsolni.
A szálak felfejtése azonban közel 40 év távlatából rendkívül nehéznek ígérkezik, egyrészt azért, mert sok tranzakció az akkori szabályok szerint zajlott le, és inkább csak erkölcsileg kérdőjelezhető meg, másrészt a döntések érdemi részéről sok esetben aligha lesz dokumentum – ezt feltételezte Rainer M. János történész is a Válasz Online-nak adott interjújában.
Egyébként a korabeli kritikák is nehezen tudtak mit kezdeni azzal, hogy a spontán privatizáció a legtöbb esetben szabályosan zajlott, csak éppen a szabályok voltak erősen foghíjasak. A demokratikus ellenzék egy része akkoriban azzal érvelt, hogy a szabályokat az állampárt a hatalmának utolsó éveiben szándékosan hagyta ilyen lazára, hogy a pártfunkcionáriusok át tudják menteni, vagy gazdasági természetűre tudják váltani a hatalmukat.
Ennek felgöngyölítése vár most a vizsgálóbizottságra.
A cikkben a korabeli tudósítások mellett az alábbi forrásértékű munkákra támaszkodtunk:
Kocsis Györgyi: Ápisz metamorfózis (HVG, 1989. szeptember 9.)
Kocsis Györgyi: Ápisz metamorfózis II. (HVG, 1989, október 21.)
Mihályi Péter: Privatizáció és államosítás Magyarországon
Pásztor Sára: Rejtőzködők (Külgazdaság, 1991/3. szám)
Tóth István János: A spontán privatizáció mint kormányzati politika (Külgazdaság, 1991/9. szám)
Voszka Éva: Spontán Privatizáció (1998)
Voszka Éva: Tulajdonreform vagy privatizáció? (Közgazdasági Szemle 1991/2. szám)
