Magyarország tudta a legkevésbé kihasználni az EU-csatlakozás előnyeit

Magyarország EU-tagságának kezdeti időszakában a gazdaságpolitikai útvesztés hátráltatta a magyar gazdaság fejlődését, 2010 után pedig a kiépült Orbán-rendszer működése, állítja Gulácsi Gábor és Kerényi Ádám A magyar gazdaság az Európai Unióban – Felzárkózás, útvesztés, különút az Unió peremén című tanulmányában. A tanulmány egyik fő megállapítása, hogy az uniós tagság időszakában hiába közeledett számottevően a magyar gazdasági fejlettség az EU fejlettebb tagállamaiéhoz, az uniós felzárkózási mércék szerint a közép- és kelet-európai tagállamok többségéhez képest Magyarország gyengébben teljesített. Hasonlót fogalmazott meg nemrég Zsiday Viktor befektetési szakember is a Telex Témában: nem illúzió, hogy Magyarország közelít a nyugathoz, de egyre lassabban, mint mások.

A tanulmány a Tárki Társadalomkutatási Intézet által készített 2024-es Társadalmi Riportban jelent meg. A szerzők arra a kérdésre keresik a választ, mi okozza a magyar pozícióvesztést az unióhoz velünk együtt csatlakozó országokhoz képest, milyen útfüggőségek és hatalomszerzési kihívások játszottak szerepet 2001–2010 között, és a 2010 utáni berendezkedés hogyan terelte különútra, majd az EU peremére az országot.

Kapaszkodunk felfele, de mások még inkább

Magyarország az EU keleti kibővítésének első hullámában, 2004-ben csatlakozott az unióhoz, de az ország gazdasága már a kilencvenes évek végén megérezte az EU-csatlakozásban rejlő lehetőségeket. A tanulmány a tagállami fejlettséget összehasonlító két alapvető uniós mércét vizsgálva mutatja meg, hogyan sikerült a magyar felzárkózás az EU-hoz 2004-ben vagy utána csatlakozott közép- és kelet-európai államokhoz (EU11-ekhez) képest. Mindkét teljesítménymutató szerint jó néhány, velünk egyszerre csatlakozó tagállam nemcsak utolérte, de meg is előzte Magyarországot.

A tanulmány által használt egyik mutató az egy főre jutó GDP-nek az EU27 tagállamának átlagos, egy főre jutó GDP-jéhez uniós vásárlóerő-paritáson (PPS) viszonyított százalékos arány, a másik az egy főre jutó tényleges fogyasztás (AIC) uniós vásárlóerő-paritáson az EU27 átlagához viszonyítva. (Utóbbi némileg kiszűri a GDP-s mutató esetleges torzításait, például a nem rezidens munkavállalók által előállított GDP-t.) Leegyszerűsítve tehát mindkét mutató azt nézi, hogy a velünk együtt csatlakozó országok és Magyarország hogyan áll az EU-átlaghoz képest.

Az első mutató szerint 2004-ben az egy főre jutó magyar GDP-nek az EU átlagos, egy főre jutó GDP-jéhez képest 62,8 százalék volt, a csatlakozás utáni 20 évben pedig 14 százalékponttal került közelebb az ország az uniós átlaghoz. Az uniós csatlakozás előtt a magyar gazdaság felzárkózása együtt haladt a régió többi országáéval, a csatlakozás után viszont a teljesítmények elváltak egymástól.

Az új közép- és kelet-európai tagállamok többsége eredményesebben zárkózott fel, mint mi.

A magyar gazdaság tehát pozíciót veszített: a fejlettségi rangsorban a 11 ország között Magyarország 2004-ben még a 3. legjobb helyen volt, 2010-ben a 4. helyre csúszott, 2023-ban pedig már csak a 7. helyre volt elég a magyar teljesítmény. A leglátványosabb talán a – nálunk jóval rosszabb helyzetből induló és az EU-hoz csak később csatlakozó – Románia fejlődése, ami 20 év alatt 43,5 százalékpontot javított, nagy utat jártak be a Balti-országok is (23-36 százalékpontos növekedéssel), illetve az EU-átlag körülbelül feléről induló Lengyelország is (25,8 százalékpont).

Még súlyosabb a magyar pozícióvesztés, ha az AIC-t (egy főre jutó tényleges fogyasztást) mérjük uniós vásárlóerő-paritáson az EU-átlaghoz. A mutató szerint Magyarország a 11 hozzánk hasonló ország körében a 2004-es 3. helyről 2023-ra a rangsor legaljára, a 10-11. helyre került.

Nincsenek befektetések, helyettük akkugyárak érkeznek

Gulácsi és Kerényi szerint 2004 óta Magyarország évente átlagosan az éves GDP mintegy 3 százalékának megfelelő nettó uniós transzferhez jutott, az egységes piachoz csatlakozás kumulált gazdaságfejlesztő hatása pedig mintegy 2,5–3-szorosa a nettó támogatások hatásának. Az egységes piachoz való csatlakozás hatásai sokáig teljesen hasonlóak voltak Magyarországon és a többi újonnan csatlakozó tagállamban. 2010 után viszont megjelentek az eltérések.

• A 2010-es években Magyarországon lassabban közelítettek az uniós átlaghoz a magyar bérszintek, mint máshol a régióban.
• A szerzők szerint 2010 után a kormányzati befektetés-ösztönzési politika „szélsőségesen kétarcúvá vált”: egyrészt az ipari befektetőknek adott direkt állami támogatások, másrészt amiatt, hogy a kormányzat bizonyos területeken elkezdte korlátozni a külföldi cégek térnyerését.
• A multik gazdasági súlya 2020-ra a második legmagasabbá vált az EU-ban.
• Eleinte megkezdődött az összeszerelőüzem-modellen való túllépés, de a 2010-es évek végére ez a folyamat megtorpant, miután a kormány előbb az ázsiai gumiabroncsgyártókat, majd ázsiai akkumulátorgyártókat telepíttetett az országba.

A magyar munkavállalók elvándorlása a többi régiós országhoz képest közepes mértékűnek számít, de két dologban eltér a régiótól: nálunk csak a 2010-es évek első felében vált intenzívvé az elvándorlás, és fontos különbség az is, hogy Magyarországon felülreprezentáltak voltak a magas képzettségűek. A tanulmány szerint ezt a tendenciát nem fékezte a 2010-es évek munkahelyteremtési politikája sem, mert annak nem volt célja az „igényes munkahelyek” (good jobs) létrehozása, az újraiparosítással a kormány az alacsony képzettségű munkanélkülieket akarta munkába állítani. Az Eurostat adatai alapján az elvándoroltak 19,1 százaléka alapfokú, 43,4 százaléka középfokú, 37,1 százaléka pedig felsőfokú végzettséggel rendelkezett.

A szerzők szerint az, hogy Magyarország EU-taggá vált, egyedülálló esélyt jelentett arra, hogy a félperifériáról a fejlett országok közösségébe kerüljünk, de a fejlődési hajtóerők 2010-ig csak részlegesen érvényesültek. A már csatlakozáskor érvénybe lépett a túlzottdeficit-eljárás, ami a kormányzati túlköltekezés és az adósságválságba való visszaesés következménye volt. A 2000-es évek elejére elemi erővel tört fel az életszínvonal emelésének igénye, amit a Magyar Szocialista Párt (MSZP) 2002-es választási kampányába is becsatornázott. A tanulmány szerint innentől kezdve a szocialista kormányzat a magának teremtett kényszerpályára került, az állami szférában, egészségügyben, oktatásban és szociális ügyekben előirányzott kiadásnövelések súlyosan megbontották a költségvetési egyensúlyt.

Az életszínvonal emelésének követelésére a Fidesz is ráerősített a „rosszabbul élünk, mint négy éve” kampánnyal, majd a szociális népszavazásokkal.

A költségvetési hiány és az állami devizaadósságok fenntarthatatlan elfutása miatt 2006-tól már jöttek fájdalmas stabilizációs intézkedések, 2008 után pedig a pénzügyi válság miatt már csak költségvetési megszorításokkal és a lakossági fogyasztás csökkentésével lehetett kilábalni az adósságcsapdából. 2010 és 2022 között aztán a magyar állam külső finanszírozása „történelmileg kivételesen kedvezően alakul”, és 2020-ig kivételesen kedvező volt a nemzetközi piaci konjunktúra is. A gazdasági kormányzásra azonban 2019-ig a növekedési lehetőségeket maximálisan kihasználó, tartalékokat nem képező fejlődés követte, 2020-tól viszont az egy főre jutó GDP-ben és a tényleges fogyasztásban mért magyar felzárkózási teljesítmények újra jelentősen elmaradtak az EU11-országok többségétől.

A tanulmány szerint négy oka van annak, hogy Magyarország pozíciót vesztett a hozzánk hasonló országokhoz képest.

1. Az elszámoltathatóság elsorvadása

A 2010-es években az Orbán-kormány mindent megtett azért, hogy megszabaduljon az EU és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) „gyámságától”, ami miatt hanyatlásnak indult a gazdasági alkotmányosság és a szabályalapú gazdasági kormányzás. A gazdasági alkotmányosság hanyatlása viszont többletköltségeket okoz, és megemeli a magyarországi befektetések kockázati felárát is. Az évközben kormányhatározatokkal többször módosított költségvetési törvény vitája teljesen kiüresedett, előzetes szakmai és társadalmi egyeztetések nélkül születnek jogszabályok és nagyléptékű állami projektek, például a kínai részvételű finanszírozású Budapest–Belgrád-vasútvonal építése.

A tanulmány szerint az elszámoltathatóság elsorvadása többféle gazdasági hátránnyal is összefügghet: például azzal, hogy a forint devalválódott a legnagyobb mértékben az uniós tagság időszaka alatt az EU11-ek körében, de azzal kapcsolatban sem történt felelősségvállalás, hogy 2023-ra Magyarországon alakult ki az EU legmagasabb tagállami inflációja. Nem lett magyarázat több pazarló intézkedésre sem, például az MNB nyereségének alapítványokba való kimenekítésére, a stadionépítések előresorolására, a letepedésikötvény-programra, a koronavírus-járvány alatt 300 milliárd forintért beszerzett lélegeztetőgép-dealre, az extra orosz gáz beszerzésére, a Növekedési Kötvényprogram (NKP) féléves kitolására, kormányközeli vállalkozók magántőkealapjainak 500 milliárdos MFB-finanszírozására és a 600 milliárd forintos kormányzati ingatlanvásárlásokra.

2. Az újraiparosítást középpontba helyező gazdasági stratégia

A tanulmány szerint 2010 óta a gazdasági stratégia nem a versenyképességi igényekből indult ki, hanem a munkanélküliség felszámolásából, emiatt a tudásgazdaság erősítése helyett az „újraiparosítást” támogatta a kormányzat, Európa egyik legmagasabb ipari GDP-részarányát tűzve ki célul.

3. A jóléti állami funkciók GDP-arányos fejlesztése helyett a munkaalapú állam építése

2010 és 2022 között hiába ömlöttek az országba az uniós források, szociális célokra, oktatásra és egészségügyre GDP-arányosan – egyetlen év kivételével – évről évre egyre kevesebbet fordított az állam. A GDP-arányos oktatási kiadások – a béremelések okozta átmeneti emelkedést kivéve – csökkenő trendet mutattak, a szociális transzferek (nyugdíjak, családi pótlék) masszívan csökkentek, de a megtakarított kiadások sem oktatásra vagy egészségügyre mentek, hanem vállalati támogatásokra, rezsitámogatásra és népesedéspolitikai célokra. Emiatt Magyarország az EU sereghajtói közé került abban, hogy mennyit költ jóléti juttatásokra (az államháztartási kiadási részarányait nézve). A jóléti szolgáltatások visszaszorítására három elem volt jellemző: a végletes centralizálás, az agresszív uniformizálás és a tűrőképességig lecsupaszított forrásbiztosítás.

Tíz év alatt egymillió helyett végül 700 ezerrel nőtt a munkahelyek száma, de a munkatermelékenység közben nem javult, a változás elmaradt a régióhoz képest, illetve az előző évtizedben elért emelkedéshez képest is. A „ha munka van, minden van, ha munka nincs, semmi sincs” stratégia viszont annyiban teljesült, hogy a foglalkoztatás bővülése számottevően csökkentette a súlyos anyagi nélkülözés mértékét. Közben viszont a munkaalapú társadalom kiépítésére való törekvés rövid távon visszavetette az egy főre jutó tényleges fogyasztás emelkedést és a GDP-növekedést, hosszú távon pedig az oktatás és az egészségügy fejlődésének leszakadását, az innovációra és a vállalkozásra való nevelés hiányát, illetve orvosok, tanárok, szociális munkások tömeges pályaelhagyását és elvándorlását okozta.

4. A gazdasági verseny visszaszorulása, korrupciós kockázatok

A World Economic Forum adatai szerint az OECD-országok körében Magyarországra a legjellemzőbb az, hogy kevés cég dominálja a piacokat, az elégtelen verseny miatt pedig alacsony az innovációs aktivitás, lassú a digitalizáció, erősebb az inflációs nyomás. A tanulmány kiemeli, hogy az Orbán-rendszer a piaci versenyt közvetlenül is szűkíti például a koncessziókkal, vagy amikor meghirdeti a külföldi vállalkozások kiszorítását bizonyos ágazatokból (korábban az energetikában, távközlésben és pénzügyi közvetítésben, most a kiskereskedelemben és az építőanyag-gyártásban).

A szerzők szerint összességében a Magyarország és az EU derékhada közti konfliktusok fő forrása az Orbán-rendszer működése és az ország EU-csatlakozáskor vállalt tagállami kötelezettségei közötti egyre növekvő ellentmondás.

Magyarország a jelenlegi EU-ban „csak átmeneti időkre konszolidálható idegen test”, ami baljós előjel az ország felzárkózása szempontjából.