Minden magyar adófizetőnek mintegy 20 ezer forintja bánta a Dunaferr-ügyet

Itt egy 200 milliárd forintos közpénzvesztés, ott egy 100 milliárd forintos adófizetői bukás. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) alapítványainak ügyét és a Dunaferr-csoport vergődését, állami megmentési kísérleteit természetesen morálisan nem lehet összehasonlítani. Előbbi esetben a vagyonvesztés érthetetlen és fájó, a közpénzeket az arra jogosultak egy nagyon bonyolult, magántőkealapos rendszerben, külföldi ingatlancégeket és zavaros ügyleteket felhasználva mozgatták, de úgy, hogy azzal biztosan nem járt jól a köz. A tőzsdei veszteségek, az elmaradt haszon, a magánzsebekbe elfolyó pénzek összege alsó hangon 200 milliárd forint.

A Dunaferr szomorú történetében viszont az államnak biztosan pozitív, segítő szándékai lehettek: megmenteni az egykori Dunai Vasművet, Magyarország emblematikus iparvállalatát és jövedelmet biztosítani az ott dolgozó 3000 embernek, hátha átmeneti segítségnyújtás után ők még a szakmájukban dolgozhatnak. A bevezetőben említett két szám természetesen nem egzakt, de ennél pontosabb összehasonlítást egyelőre nem tudunk írni, mert egyelőre sem az MNB-, sem a Dunaferr-ügyben nem tudhatjuk, mennyi közpénz veszett el – mindenesetre aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a jegybanknál a 200 milliárd forintos, a Dunaferrnél pedig a 100 milliárd forintos adófizetői cech igen óvatos becslés. Ha kerekítünk, és 5 millió magyar adófizetővel számolunk, mindannyian adtunk egy húszezrest az utóbbi kísérletre.

Mi fáj ennyibe Dunaújvárosban?

A Dunaferr esetében nem egy szűk hazai magánkör gazdagodott, a helyzet ennél részben jobb, részben pedig rosszabb. Jobb annyiban, hogy a pénz egy része, mintegy 30 százaléka a dunaújvárosi acélgyári dolgozók fizetésének állami folyósításából (Bérgarancia Alap) eredt, a hányatott sorsú munkavállalóktól nyilván nem sajnáljuk a megélhetést.

Ha a 3000 ember átlagosan havi 600 ezer forintot keresett, akkor ez 1,8 milliárd forint minden olyan hónapban, amikor az állam fizetett, és sajnos az elmúlt két évben nagyon sok ilyen hónap volt. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter nemrég a kormányinfón pontosan el is mondta, hogy már 31 milliárd forintnál tart ez a kiadás.

Viszont a helyzet annyiban rosszabb, hogy az egyéb összegek nagy része, mintegy 70 százaléka az indiai Liberty-csoportnál landolt, amit ők vagy feléltek, vagy megkerestek. Márpedig ez az indiai hátterű csoport az egész folyamatban mindvégig nagyon gyanús lépéseket tett, ígéreteit nem tartotta be, nem volt kooperatív, és ami felveti a hazai döntéshozók felelősségét is, valójában az egész európai kontinensen, de az egész világon sokfelé ilyen kínos történeteket produkált, legutóbb az ausztrál cége ment csődbe. Nehezen érthető, miért kellett állami hátszelet adni egy ilyen érdeklődőnek a vasmű legutóbbi eladásakor.

Így jön össze a gigantikus tétel

Mint látni fogjuk a következő tételekben vannak bizonytalanságok, de sajnos a sok, egyenként is tízmilliárdos összegből kijön a becslésünkben megfogalmazott magas szám.

A Dunaferr megmentőjének gondolt indiai csoport megsegítése sok szinten zajlott, a Hvg.hu írt egy 100 millió eurós (40 milliárd forintos) Exim-hitelkeretről, és erre utalt maga Nagy Márton is a kormányinfón. Ennek megtérülése kétséges.

A következő nagy tételek az energiaszámlák. Már a Dunaferr 2022. decemberi felszámolását megelőzően az E.ON le akarta kapcsolni az ipartelep ellátását végző ISD Power Kft.-t a villamosenergia-hálózatról, mert nem volt energia-kereskedelmi szerződése. 2022. december 1-től a kikapcsolást egy külön kormányrendelet tiltotta meg, ezért az E.ON nem végezte el a kikapcsolást, ezután pedig ISD Power több milliárdos hátralékot halmozott fel. Máig nem tudni, hogy ezt pontosan hogyan kompenzálták, de amennyire tudjuk, a helyzet részben még mindig rendezetlen. Itt összetettebb az adófizetői veszteség, hiszen bukott az E.ON, bukott az állami MVM, illetve a tarifakompenzáció keretében a „tarifaközösség”, vagyis a többi fogyasztó is.

A következő, a 2024-es kálvária nyáron kezdődött, amikor az indiaiak sok ígéret után gyakorlatilag levonultak, megint nem fizettek a gázért és villanyért, ez is közel 10 milliárd forintos tartozás. Itt is érkezett egy újabb állami rendelet: a kikapcsolási tilalom megszűnt, de annyit előírt az állam, hogy az iparkatasztrófa elkerüléséhez szükséges áramot és gázt azért kapjon a telep.

Háttérbeszélgetéseink során hallottunk egy olyan, a Liberty által kapott menedzsmentdíjról is, ami a belsősök szerint szintén hatalmas tétel, és amit az állam engedett beszámítani a Liberty által fizetett vételárba, vagyis ennyivel olcsóbban jutott hozzá a vasműhöz a cég. Végül van egy újabb (7,5 milliárd forintos) adófizetői pénzt igénylő kormányhatározat (az 1094/2025. számú), amely szerint a magyar állami költségvetés segít, ha egy felszámolás alatt álló, veszélyes tevékenységet végző cég (mint a Dunaferr-maradékok) nem tudna kellően óvatosan eljárni, akkor a magyar állam közszolgáltatásként végez el olyan tevékenységet, amely meggátolja a veszélyt.

Végül ott van a szén-dioxid-kvóta izgalmas tétele, amit a 265/2023 kormányrendelettel kapott meg a Liberty. Nagy kérdés, hogy ezzel mit csinált, megvan-e, vagy értékesítette? Arról, hogyan lehet kijátszani az uniós kvótarendszert haszonszerzési céllal, a Liberty hátteréről szóló cikkünkben írtunk bővebben. Ebből kiderül az is, hogy a gyanús hazai és nemzetközi jelek mindvégig látszottak: a dunaújvárosi sztorit követő üzletemberek, jogászok már 10 hónapja arra figyelmeztettek, hogy a cég megmentése helyett további károkozás és veszteséggyártás látszik.

Nagy Márton: Brüsszel a hibás

A magyar politika – mint szinte mindenért – a dunaújvárosi történet miatt is Brüsszelt okolja, Nagy Márton a kormányinfón is többször elmondta, hogy a Dunaferr problémáit az elhibázott szankciók okozták, emiatt lett magas az energia ára, vagy költséges az átállás a zöldacél-programra, az egyetlen érdeklődő, vagyis a Liberty próbálkozása pedig nem sikerült.

Ha valaki nyomon követte a Dunaferr sorsát, az tudhatja, hogy valójában az már bőven a szankciók előtt végzetesen elromlott. De az sem segített, hogy a vasműnek orosz és ukrán tulajdonosai is voltak, akik a háború előtt sem tudtak semmiben megegyezni. Akit érdekelnek a részletek, képbe kerülhet jóval a szankciók előtt írt cikkeink segítségével. Most nem idézzük fel a szörnyű, önsorsrontó történetet, de ezen, 2020. novemberi cikkünk elolvasása után azért elég nehéz úgy gondolni, hogy a Dunaferrt a jóval később bevezetett szankciók tették tönkre.

A szankciók Nagy Márton szerint az energiaárakat emelték, de azért mindenképpen érdemes azt is tudni, hogy az orosz acélra kivetett szankció éppen az uniós gyártókat erősítette, az alapanyagra, vagyis az orosz bugára és a vasércre pedig nem is volt szankció. Az uniót vagy Európát okolni maximum annyiban lehet, hogy a környezetvédelmi és munkaügyi előírások természetesen versenyhátrányt jelentenek az olyan országokkal szemben (India, Kína), amelyek ezekkel ilyen mértékben nem foglalkoznak – a szabályokat azonban nem azért hozza az EU, hogy a cégekkel kiszúrjon, hanem az élhető környezet fenntartása érdekében.

Nagy Márton a kormányinfón a „hengermalom” működtetéséről beszélt, ez nyilvánvalóan nyelvbotlás, itt a hengerműre gondolhatott. Az azonban fontosabb csúsztatás, hogy azt nem lehet mondani, hogy csak az indiai Liberty érdeklődött. Az igaz lehet, hogy a furcsa pályázati folyamatban a további érdeklődők végül kiszálltak, de hogy mennyire aktívan részt vettek volna további ukrán, indiai, sőt nyugat-európai cégek azt ebben a cikkben részletesen is bemutattuk. Egy mondatban a lényeg: az indiai Liberty hitelt kapott és hat hónapra beengedték őt a cégbe, míg a többiek kaptak 2 hetet az átvilágításra. 3-4 csoport így is érdeklődött, csak aztán valamin mind kiborultak, végül maradt a Liberty.

A kormányinfón volt még egy megjegyzés arra, hogy Brüsszel erőltetné a zöldacélra való átállást. Erről a kérdésről részletesen itt írtunk.

A vég utáni tipródás

A helyzet tehát immár sajnos még reménytelenebb. A szomorú állapotokról nemrégiben is írtunk, már a dolgozók elbocsátásánál (állítólag 2600 emberről van szó), a Dunaferr csoportos leépítésénél tart a folyamat. A jelenleg a dunaújvárosi acélgyártást megtestesítő két, felszámolás alatt álló cég, vagyis a Duna Furnace Dunai Vasmű Kft. f.a. és a Dunarolling Dunai Vasmű Kft. f.a. utáni lehetőségekhez a forrásaink nem fűztek sok reményt.

„Vennél úgy családi házat, hogy a telek a ház alatt nem lesz a tiéd, de valójában az ajtó sem, vagy legalábbis arról majd külön kellene később szerződnöd, hogy bejussál a házadba?”

– kérdezte egy forrásunk. Miről van szó? Mint forrásunk magyarázta, az új értékesítési folyamat során új cégek jönnének létre, azokba kerülnének a gyártáshoz szükséges eszközök, engedélyek és épületek, de nem lennének tárgyai az értékesítésnek az ingatlanok, a belső vasúti infrastruktúra és a kikötő sem.

Így azért elég nehéz bárkinek elköteleződni, igaz állítólag ennek a konstrukciónak az lenne az előnye, hogy az esetleges érdeklődőt nem terhelnék az egyik forrásunk szerint mintegy 27 milliárd forintra becsült környezeti kármentesítési kötelezettségek, amelyek a telekhez kapcsolódnak.

A 2023-as értékesítéshez képest most a feltételek drasztikusan mások. Akkor még újraindítható volt a két kohó és volt kokszoló, mára egyik sem az. Akkor még megvolt a szakmai gárda nagy része (bár öregedőben és fogyóban), mára viszont nemcsak, hogy elindult a nagy létszámleépítés, de olyan embereket kellene motiválni, akik 2,5-3 éve úgy kapnak fizetést, hogy csak söprögetnek vagy be sem mennek, mert állásidőn vannak.

Az utóbbi időben elmaradtak a karbantartások és a felújítások, a környezethasználati engedélyek pedig csak 2026 év végéig érvényesek, tehát 1,5 év alatt mindenfajta felújítást el kéne végezni az új engedélyekhez.

Ki jön szóba?

Ki lehet így a komoly érdeklődő? A rövid válasz az, hogy sajnos igazán senki. Azt hallottuk, hogy a korábban szóba jövő és a Libertynél azért érdemben jobb megítélésű iparági szereplőkkel ismét volt kapcsolatfelvétel, de mi azt tapasztaltuk a háttérbeszélgetéseken, hogy aki rálát az egyeztetésekre, aszerint igazán nem lelkesek a szereplők.

A legkomolyabb érdeklődő a szintén indiai Jindal-csoport, illetve annak ománi leányvállalata, a Vulcan Steel volt és lehetne újra, de azt hallottuk, hogy a cég már elvesztette a „lendületét”. A Jindal tényleg nagyon elkötelezett a regionális terjeszkedés iránt, jelenleg is két vásárlása van folyamatban: mint az Eurometal szaklap írta, idén januárban már meg is vette a cseh Vitkovice acélipari céget, amely közel 200 éves és ostravai központtal működik.

Ráadásul, mint a Reuters írja, az indiai cég az olasz (tarantói) egykor Ilva néven futó cégre is komoly ajánlatot tett. Az Ilva nehéz helyzetbe került, ezért már államosították is, az új neve Acciaierie d'Italia (ADI). A cikk szerint a Baku Steel Company és a Jindal Steel International közösen ajánlatot tett az ütemre, és az eseményekbe belefolyt az olasz feldolgozóiparért nagyon aggódó Giorgia Meloni olasz miniszterelnök is.

Kifejezetten komoly érdeklődést mutatott egy olyan kör is, ahol már azt is lehetetlen megmondani, milyen nemzetiségű cégről van szó. A Duferco-Minerfin csoport Duferco ága egy hatalmas, amerikai és brazil alapítású acélkereskedő csoport, amelynek jelenleg Luxemburgban van a központja, de léteznek cégei szerte Európában, ismerői szerint talán az olasz üzlete a legfontosabb. A Minerfin pedig egy pozsonyi központú, szlovák-cseh csoport, szintén több országon átívelő tevékenységgel.

Úgy tudjuk, hogy ez a konzorcium komoly érdeklődést mutatott egy olyan konstrukció iránt, hogy bérbe venné és üzemeltetné a dunaújvárosi kapacitások egy részét (igaz volt olyan forrásunk, aki az érdeklődést csak kezdeti stádiumúnak írta le).

A modell úgy nézne ki, hogy a Minerfinnek lennének alapanyagai, a Dufercónak pedig vevői. Előbbi ugyanis megvette az ukrán ZŽRK vasércbányászati céget és az onnan származó alapanyagot (vasércet) dolgozná fel. A Minerfin az iparág legnagyobbjaival (ArcelorMittal, US Steel Kassa, Voestalpine) áll intenzív kereskedelmi kapcsolatban, és szénnel, koksszal, vashulladékkal, acéllemezekkel tekercsekkel is foglalkozik.

A Dufercónak pedig jó vevői vannak, bár egyik forrásunk szerint a magas energiaárak, a sok indiai és kínai eladó és a gyenge európai ipar, építőipar időszakában azért most mindenki szenved az iparágban.

A konzorcium tagjai állítólag tehát el is kezdtek tárgyalni az állammal, ebben a puhatolózásban az lett volna fontos, hogy legalább egy kohó még működjön Dunaújvárosban. Amennyire hallottuk, a társaság még azt hitte, hogy tárgyalásban áll a Nemzetgazdasági Minisztériummal, de közben kiírták az újabb pályázatot. Mint nekünk mesélték, az NGM két államtitkára viseli szívén a vasmű megmentését, szakmailag korábban Fábián Gergely, újabban Lóga Máté, a munkavállalók ügyét pedig Czomba Sándor menedzselte.

További érdeklődők

Az állam rajtuk kívül még a Metinvest-csoportban bízhat, az ukrán cég a leggazdagabb ukrán, Rinat Ahmetov tatár származású kelet-ukrajnai üzletember cégcsoportja, de azért ez a társaság most egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Illetve hallottunk még a svájci–olasz Trasteel csoportról, amelynek azonban nincs túl jó szájíze a Dunaferr-ügyben, miután forrásaink szerint az előző körben választ sem kapott az államtól.

Emellett még két hazai cégről hallottunk, akik érdekeltek az ügyben. A Duferco-Minerfin nagy európai acélos csoport érkezésének nagyon örült volna a hazai Rail Cargo teherfuvarozási cég, mert neki nagy kiesés az, ha nincs szállítás Dunaújvárosba.

Emellett érdeklődést mutatott az az Asian Central European Intermodular Logistic (Acemil) Zrt. nevű hazai cég is, amelyről a soroksári kínai vegyi anyag üzlet miatt lehetett hallani, és amelybe egy Farkas Tibor nevű üzletember volt korábban képviselő. Ő a Hvg.hu szerint lélegeztetőgép-importba belefolyó, majd a tőzsdéről zavaros és auditálatlan jelentése miatt elzavart Ott-One Nyrt-ben volt aktív.

Sajnos a Dunaferr helyzete tehát nem jó, a gazdálkodási környezet messze nem ideális. Nem tudjuk mi van a kvótákkal, kulcsfontosságú gyáregységek, a melegvonal gyakorlatilag visszafordíthatatlanul leállt, a legjobb munkavállalók nem várták meg csendben a haldoklást, hanem már elmentek, az európai energiaárak versenyhátrányt jelentenek, az acélár alacsony, Donald Trump vámintézkedései is inkább zavart jelentenek, mint segítséget. Ha ezek után sikerülne valamilyen megoldást találni, az csoda lenne, de Dunaújvárosban még mindig vannak, akik hisznek a csodákban.