Orosz olaj: mennyire lenne nehéz leválni és merre tart a magyar energiastratégia?

Nagyon megosztó kérdéssé vált itthon az, hogy az orosz–ukrán háború árnyékában mennyire stabil Magyarország kőolaj- és üzemanyag-ellátása, mennyire indult meg Magyarország az orosz leválás útján. Két elég kizárólagos álláspont jellemző:

• A kormányzat sokat mantrázott hivatalos véleménye szerint vannak földrajzi kötöttségek. Magyarországnak nincs tengerpartja, hagyományosan orosz kőolajat vásárolunk, az EU-nak, illetve az Egyesült Államoknak figyelembe kell vennie ezt a „fizikai” adottságot.
• Az ezzel kritikus álláspont szerint ne finanszírozzuk nyugatról az agresszort, más tengerparttal nem rendelkező államok (például Ausztria és Csehország) is leváltak már az orosz olajról. 2022. február 24-e, vagyis az orosz invázió kezdete után már sokkal előrébb kellene tartanunk a függetlenedésben.

Egyértelmű, hogy egyre erősebb a nyomás a változásra. Ukrajna folyamatosan támadja az orosz olajipari infrastruktúrát, elsősorban a finomítókat, vannak ismert uniós célkitűzések a leválásra. Közben Donald Trump amerikai elnök sorra adja az eltökélt nyilatkozatokat a leválásról, nyugati cikkek jelennek meg az orosz olajszektor problémáiról. A helyzetet eszkalálja, hogy nemcsak az unió szankcionálja az orosz eredetű olajat és olajtermékeket, de most éppen Oroszország vezet be 2026. január 1-től exportstopot a dízelre, pedig ebből a termékből van a legnagyobb hiány Európa más részein. Magyarország helyzete viszont a nemzetközi színtéren is sajátos: miközben Donald Trump 50 százalékos vámokkal sújtotta Indiát, amiért az ország orosz kőolajat és földgázt vásárol, Orbán Viktor múlt héten telefonon meggyőzte az amerikai elnököt, hogy ne vonja felelősségre az országunkat azért, mert a nyugati szövetségi rendszerben példátlan módon függ az orosz kőolajtól és földgáztól.

A Telex néhány napja átfogó cikkben foglalkozott a leválás kérdésével, ebben a cikkben pedig tovább elemezzük a témát: a legfőbb érintett, a Mol Nyrt. szakértőivel és a legfrissebb nemzetközi tanulmányok alapján arra keressük a választ, hogy hol is tart a magyar leválás, milyen lépések történtek eddig, és mennyire stabil az orosz olajkínálat hosszabb távon.

Mekkora olajimportra van szükségünk?

A legfontosabb kezdőlépés az, hogy megnézzük a számokat: egyáltalán mekkora olajimportra van szüksége Magyarországnak, illetve a Mol Nyrt. százhalombattai és pozsonyi finomítóinak? Kozma Szabolcs, a Mol Magyarország logisztikai vezetője a Telexnek arról beszélt, a Mol említett finomítói nagyjából 12 millió tonna olajat dolgoznak fel. Ebben az egyes évek között van némi eltérés, például amiatt, hogy egy adott évben mekkora karbantartásra van szükség, de a felhasználás a 11,5–12,5 millió tonna sávban marad. (Mivel a cikkben eltérő mértékegységek, tonna és hordó is szerepelnek, álljon itt, hogy egy hordó olaj nagyjából 0,136 tonna, 1 tonna olaj pedig nagyjából 7,35 hordónak felel meg.)

Azt mindenképpen ki kell emelni, hogy a ténylegesen leszállított kőolajmennyiséghez inkább 14–15 millió tonnás névleges kapacitás szükséges. A különbségnek több oka van. Soha semmilyen eszköz nem képes folyamatosan száz százalékosan működni, a finomítók életében is vannak akár rövid üzemzavarok, akár tervezett nagyobb karbantartások, esetleg kilengést okozhat a stratégiai olajtartalék kezelése, vagyis a realitás az, hogy inkább 11 hónap tényleges működés során érkezik a szükséges éves mennyiség Magyarországra.

Jelenleg három fő forrást különböztethetünk meg:

• 9–10 millió tonna kőolaj érkezik az orosz eredetű Barátság vezetéken;
• 2 millió tonna a horvát kiindulású Janaf (vagy Adria) vezetéken;
• és 1 millió tonna a belföldi, azaz a magyar kitermelés.

Mi történne, ha már nem lenne orosz betáplálás?

Cikkünk alapvető kérdése az, hogy milyen mozgástere marad Magyarországnak, ha egyik pillanatról a másikra kiesne a Barátság teljes kapacitása. A Mol a cikkünk elején felvázolt két szélsőséges álláspont között van. „Minden finomítónak elemi érdeke, hogy a lehető legnagyobb ellátási rugalmassággal rendelkezzen. Így nekünk is az a célunk, hogy legalább két szállítási útvonalon érkezzen áru, és a lehető legtöbb fajta kőolajból tudjuk kihozni a maximumot. Szóval a kérdés nem az, hogy orosz vagy nem orosz, és nem is az, hogy Barátság vagy Adria. Szerintünk orosz és nem orosz, illetve Barátság és Adria-vezeték is kell, hogy mindenre legyen opciónk” – magyarázta Kozma Szabolcs.

Pletser Tamás, az Erste olajipari elemzője szerint ugyanakkor az utóbbi időben úgy tűnt, hogy Orbán Viktor kormányfő megpróbálja legalább a választásokig jegelni az orosz leválás témáját, és a Donald Trumppal folytatott telefonbeszélgetése alapján ebben valamennyire az Egyesült Államok is partnernek tűnt.

Az Egyesült Államokat vélhetően elsősorban a sokkal meghatározóbb olajpiaci folyamatok zavarják. Vagyis az, hogy a szövetségesek (NATO-tagok) közül Törökország, a „félig” szövetségesek közül pedig India, míg a termékvásárlók közül Brazília nagy mennyiségben vesznek orosz olajat vagy dízelt. Ráadásul India és Törökország finomítanak is orosz olajat, és egy áttétellel Nyugat-Európát is kiszolgálják orosz olajból készített üzemanyagokkal. A részletekben ne vesszünk el – természetesen akár az is lehet, hogy nincs átcímkézés, minden szabályt betartanak, de ha az orosz olajból készített termékeket terítik belföldön és az egyebeket exportálják, akkor ugyanarra a végeredményre jutunk.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az Egyesült Államok a világpiacról nem akarja teljesen kiszorítani az orosz olajat, mert az érdemi áremelkedéssel járna.

A magyar dilemma

Magyarország 2022 februárja óta azzal a problémával él együtt, hogy miként működtethető az ország abban az esetben, ha a keleti szállítás megszakadna. Többféle ötlet kínálkozik: a leginkább az, hogy a Janafon behozott mennyiséget kell növelni. Opció lehet az is, hogy orosz termék helyett más jöjjön a keleti vezetéken, akár rövid, akár hosszú távon, abban az esetben legalábbis, ha az odesszai olajkikötőbe érkező olajat el lehet vezetni a Barátságba.

A háború kirobbanásakor a Mol azt is megbecsülte, hogy az összetett átállás, vagyis a logisztika kiépítése, illetve az orosz olajra kiépített finomítók átállítása a teljes rugalmasság mit igényelne. A Mol az első pillanatokban azt mondta, hogy 2–4 év és 500–700 millió dollár forrás kellene rá, azaz erre van szükség ahhoz, hogy a finomítók stabilan, üzembiztosan, 100 százalékban tudjanak elég sok fajta olajjal működni.

Ez a nagy beruházás – molos szakzsargonban a crude diversification, vagyis a nyersolaj-diverzifikáció – ma úgy áll, hogy az idővel fölé-, a pénzzel alálőttek: 2026 végére meglehet a program, viszont a végösszeg mindössze 500 millió dollár (körülbelül 166 milliárd forint) körül lesz.

Természetesen az vitatható, hogy milyen az átállás sebessége, más országok miben voltak jobbak, gyorsabbak, rugalmasabbak. A beszélgetésekből kiderül, hogy a két tucat fejlesztésből álló crude diversification folyamatosan halad. A projektcsomagnak három fő része van:

• a magyar logisztikai kapacitások felkészítése, hogy azok megfelelőek legyenek a nagyobb mennyiségű, délről, Horvátország felől érkező szállítás fogadására (vagyis az Adria-vezeték magyar szakaszának felújítása);
• a célzott kőolajkeverési kapacitás kialakítása, vagyis Pozsonyt, Százhalombattát olyan tartályokkal, csövekkel kell ellátni, hogy Mol maga keverhesse ki a legjobb „koktélt”;
• végül a finomítói szűk keresztmetszetek feloldása, só-, kén- és üledékmentesítés, amely új típusú olajok esetén is fenntartja a finomítói kapacitás folyamatos működését.

Ezek tehát a Magyarországon megléphető és jövő év végéig lezáruló beruházások. Egy feladat, hogy ezek a kapacitások, lehetőségek kiépüljenek, és egy másik feladat, hogy a Mol milyen kőolajat vásárol. De valamiképpen a magyar határig meg kell érkeznie az olajnak.

Hogyan jöhet olaj?

Mint láttuk, a Mol finomítóihoz két nagy vezeték, a Barátság és az Adria ér el. A világ valamennyi érdemi finomítója vagy tengerparton helyezkedik el (vízi szállítás), vagy egy cső végén (vezetékes szállítás). Kozma Szabolcstól tudjuk, hogy valamennyi kőolaj közúton is érkezik a finomítókba, például a vecsési magyar találat felől, ahonnan nem épült vezeték, de ez az éves összesített igény 3 százalékát kitevő beszállítás is hatalmas teherautó-forgalmat jelent, a vasúti-, közúti, vízi kőolajszállítás nem lehet tartós megoldás.

A valódi feladat tehát a Mol oldaláról kettős: működésben tartani a Barátság vezetéket, illetve az, hogy az Adria-vezeték minél több olajat tudjon szállítani. Azt jelenleg nehéz megmondani, hogy utóbbi vezeték ma mire lenne képes. A Mol és a Janaf ellentétes közleményekben kommunikál erről, a Mol mindig szkeptikus, a Janaf mindig optimista.

A vezeték olykor valóban tud olyan kapacitással szállítani, ami lefedi a Mol éves igényét. Kozma szerint viszont a helyzet nagyjából olyan, mintha valaki 10 másodpercen belül futná a 100 métert, majd két órát pihennie kellene – nehéz megmondani, egy óra alatt mennyit tud futni.

Ennek megállapításáról szól a jelenlegi tesztsorozat. Az lenne a közös cél, hogy a vezeték hosszabb távon is magas (nagyjából 96 százalékos) műszaki rendelkezésre állást érjen el, aminek az a nehézsége, hogy a célszint eredményét mindig a leggyengébb láncszem áteresztő képessége határozza meg. Az Adria-vezetéken az elmúlt tíz évben sosem haladta meg a szállítás a 2,5 millió tonnát. A Barátság viszont évtizedek óta hozza az évi 10–12 milliót, és ha ehhez hozzáadjuk a korábban ellátott cseh finomítókat is, 22 millió tonna leszállításáról beszélhetünk. A Mol álláspontja az, hogy nem lenne okos dolog egy bizonyítottan jól működő rendszert kidobni. Amúgy a magas mutató nem elérhetetlen, a Barátság az elmúlt években még úgy is átlagosan 97–98 százalékos műszaki rendelkezésre állással dolgozott, hogy több támadás is megakasztotta a működést.

Intelligens görény

A logisztikai projektek általában nem olyan komplexek, mint a finomítói fejlesztések, ezért ezeket gyorsabban lehet fejleszteni. Úgy értesültünk, hogy a Mol a 2200 kilométer saját vezetékhálózatát (a Barátság, illetve az Adria hazai szakasza, valamint termékvezetékek) folyamatosan „intelligens görényezéssel” vizsgálja. Ez egy nagyon fejlett mérési eszköz, amely kimutatja a hibákat, a lerakódásokat, és ahol probléma mutatkozik, ott kell csőszakaszokat cserélni.

Ez azonban a magyar rész, a horvát helyzet megértéséhez ismerjük meg a vezetéket! Az Adria-vezeték kezdőpontja a Krk szigeten van, ahol egy olajkikötőbe megérkeznek a tankerek, és egy nagy tartályba betöltik az olajat, amely aztán innen elindul a vezetéken. Sziszek városa a következő fontos csomópont, itt is található egy nagy terminál, de itt kettéágazik a vezeték, az egyik ág keletre indul, a szerb NIS pancsovai finomítójába. Ennél az ágnál mostanában komoly problémák merültek fel: a szerb finomító orosz tulajdonban van, így hamarosan szankció vonatkozik rá, ami nagy fejtörést okoz a szerb cégnek, mert Szerbiát így levágják a horvát vezetékről, és sehonnan nem fog tudni kőolajat hozni.

Vagyis a szemünk előtt játszódik le az, hogy milyen sérülékeny lehet egy túlzott függésben levő ország, amelyiknek csak egy vezetéke van, ráadásul csak orosz tulajdonú finomítója.

Az már csak hab a tortán, hogy a horvát vezetékes cégnek is kiesik a legnagyobb ügyfele.

Az Adria-vezeték másik, északi ága elindul a magyar határhoz közeli horvát Virje (Prodavíz), illetve a magyar Csurgó irányába, utóbbi ponton lép be Magyarországra. A magyar fél itt is fejlesztett, hiszen a Janaf cég nem tudná maga eltolni az olajat Százhalombattáig, Magyarországon nyomásfokozó állomás van, Csurgón például négy szivattyú áll rendelkezésre, ebből a nyáron befejezett nagy fejlesztéssel kettőt cseréltek ki teljesen új eszközre. Az egyik általunk elért szakembertől azt hallottuk, némileg aggasztó, hogy a horvát szakasz műszaki állapotának diagnosztikai eszközzel történő vizsgálata csak mostanában, a háború kitörése után több mint három és fél évvel történik meg. A vizsgálati eredmények alapján lehet majd meghatározni azt a karbantartási akciótervet, amelynek a végrehajtása még várhatóan hónapokat vehet igénybe.

Mindenesetre ha a Barátság leáll, ennek az Adria-vezetéknek kellene nagy kapacitással működnie.

Azt a különböző szakemberek egységesen elmondták, hogy a Janaf amúgy megbízható partner, a műszaki szakemberek között jó az együttműködés, az igazi probléma az árazás, amely a Mol szerint egyfajta zsarolásként használja ki a háborús helyzetet.

Ha nem sikerül a teljes kapacitást működtetni

A következő átfogó kérdés, hogy mit tehet a Mol vagy Magyarország, ha a Barátságon már nem jön olaj Oroszországból, de az Adria sem képes ellátni a két említett finomítót. A Molnak pénzügyi és műszaki érdeke is, hogy a finomítói minél nagyobb kapacitással dolgozzanak. Ha ez már valamiért nem biztosítható, akkor felmerülhet a már említett Odessza–Brodi-vezeték használata, amely egy létező vezeték, és egy ukrán olajkikötőből (Odessza) hozna fel olajat a Barátság ukrán szakaszára. Egy már megépült vezeték nagyon nagy érték, de Odesszát folyamatosan támadják az oroszok, vagyis ez a szállítás egyelőre nem életszerű.

Felmerülhet egy új vezeték építésének az ötlete. Igen ám, de van abban valami fonák, hogy miközben haladunk a zöld átállás felé, addig egy olajcég újabb fosszilis anyagot szállító csőbe fektet. Olyan lehetőség is van, hogy a Mol megváltoztathatja a finomítóinak optimális kihozatalát, vagyis kevesebb petrolkémiai terméket gyárt és több üzemanyagot. Ez viszont csak kisebb részben oldja meg az esetleges hiányjelenségeket.

Amolyan végső megoldás lehet az országnak, hogy ne olajat, hanem készterméket, azaz üzemanyagot vegyen. Ebben az esetben nem használjuk ki a finomítókat, de vízen, vasúton vagy közúton vennénk benzint és dízelt. Ez sem egyszerű, de nem lehetetlen. Pletser Tamás szerint a vasúti kapacitás elég szűkös, Trieszt vagy Koper felől kellene vonatokat indítani, a vízi szállítás szintén nehézkes. Kockázat a Duna vízállása is, de szállító tanker sem könnyen akasztható le. A közúti szállításnál a nagy mennyiségű, akár 200–300 tankerautó beszerzése összetettebb, üzemeltetése drágább, de Rotterdamból, Lengyelországból lehet behozni ilyen termékeket.

Összességében tehát az nagyon látszik, hogy a Mol és Magyarország számára fontos lenne, hogy legalább két beszerzési csatornája, vezetéke működjön. Volt arra példa, hogy a Barátságba került klórral szennyezett olaj, de arra is, hogy az Adriába jutott a finomítók által feldolgozhatatlan olaj. Mindkét malőr idején csakis a másik vezetékre lehetett számítani.

Orosz kínálati problémák

Abban azért lehet bízni, hogy különféle okok miatt Oroszországnak és Ukrajnának egyaránt fontos lehet Magyarország olajellátása, előbbinek a stabil bevétel, utóbbinak a tranzitdíj és a termékvásárlás miatt. Ez még amellett is igaz, hogy a Kpler neves energetikai tanácsadó cég szeptember 24-i elemzése nagyon erős állításokat tett arról, hogy az újabb ukrán dróntámadások milyen erős negatív hatást gyakorolnak az orosz energiainfrastruktúrára. A Wall Street Journal azt is kimutatta a nyugati technológia hiánya miatt is folyamatosan apadnak az orosz kitermelési lehetőségek.

A részletek szintjén a teljes orosz nyersolaj exportképesség augusztusban és szeptemberben is napi több százezer hordóval apadt, ma már a bűvös 5 millió hordó/nap alá esett.

Fontos piaci változás, hogy Oroszország belengette, hogy 2026. január 1-től nem exportál dízelt, noha ez a termékexport korábban az orosz költségvetés jelentős bevétele volt.

Mindez vélhetően összefüggésben van azzal, hogy főleg Oroszország délnyugati részén nagyon aggasztó mértéket öltött az üzemanyaghiány.

Az orosz gázolajexport kiesése miatt két hatalmas vevőnek, Brazíliának és Törökországnak alternatív ellátási források után kell néznie, vagyis a világpiacon anyagot visznek majd el az európai és észak-afrikai piacokról, az árak, a marzsok (a rotterdami jegyzések feletti felárak) természetesen ilyen kínálathiányos állapotban nagyon magasak a dízelpiacon.

Igaz, ez egy klasszikus ciklikus játék: ha ilyen jók a hozamok, akkor aki csak teheti, dízelt finomít, elhalasztja a finomítói karbantartásokat. Több európai piacon (Franciaország, Németország, Hollandia, Görögország, Olaszország, Spanyolország és Törökország is példa erre) a negyedik negyedévben nőhet a finomítók nyersolaj-behozatala.

Ha az ukránok intenzívebben támadják az orosz finomítói kapacitásokat, mint magát a kitermelést, annak megvan az a speciális következménye is, hogy az oroszoknak valamit tenniük kell a sok kitermelt, de belföldön nem feldolgozható kőolajjal. Részben nő a tengeri úton szállított orosz nyersolaj mennyisége, de kialakulnak úszó tárolók, kényszerűen úton levő tankerek is. Az oroszok újabban tárolnak kőolajat a Transznyefty vezetékes cég által nem használt vezetékekben is.

Az ukrán csapások amúgy egyáltalán nem véletlenszerűek, a finomítókat próbálják a legérzékenyebb egységeknél lőni:

• a nyersolaj-desztillációs toronynál, ami egy nagy méretű, függőleges oszlop, amely a nyersolaj felhevített gőzeit forráspontjuk szerint különböző frakciókra bontja;
• az FCC-knél, vagyis a fluid katalitikus krakkolóknál, ahol a kőolajfinomítás egyik legfontosabb művelete zajlik, a kőolaj nagymolekula súlyú frakcióinak feldolgozása a könnyű termékek előállítása,
• illetve a hidrokrakkolóknál, vagyis az alapolajok finomítási eljárásánál.

Az eredmény egy egyre sérülékenyebb orosz finomítói ágazat, ahol a leállások elhúzódnak, az újraindítások késnek, és az üzemek költséges, nem tervezett karbantartásra kényszerülnek. Az orosz, az európai és a globális gázolaj és benzinkínálat ráadásul éppen akkor kezdett esni, amikor a turizmus és a mezőgazdaság szezonális csúcskereslete jelentkezett.

A WSJ szerint a közeljövőben az orosz olajtermelés lassú hanyatlására kell számítani, az előrejelzések szerint az évtized végére a termelés további legalább 10 százalékos visszaesése a reális. Igaz, beszéltünk olyan szakemberrel is, aki szerint elég bátor dolog megbecsülni ezt, hiszen az oroszok innoválhatnak is közben.

Moszkva sokáig viszonylag stabil szinten tartotta az olajtermelést és az exportot azáltal, hogy a meglévő mezők karbantartására összpontosított az újak feltárása helyett. Ugyanakkor már a háború előtt is érezhető volt egy generációs váltás, Oroszország számos, még szovjet időkből származó olajmezője – főként Nyugat-Szibériában és a Volga-Urál régióban – elkezdett kimerülni. Így az olajtársaságok kénytelenek voltak a nehezebben kitermelhető sarkvidéki és szibériai mezőkhöz fordulni.

Az oroszok korábban azt tervezték, hogy Texasban és Észak-Dakotában kifejlesztett technológiákat is használnak majd bizonyos bonyolultabb rétegek kiaknázására, de a háború és a technológiai szankciók ebben megakadályozták őket. Ráadásul az olajcégek nemcsak a szankcióktól szenvedtek, az orosz kormány magas rendkívüli hadiadókat vetett ki az olajtársaságokra, és még munkaerőhiány is jelentkezett, mert sokan jó pénzért elmentek a háborúba vagy a hadiüzemekbe.

Az orosz energiaügyi minisztérium szerint az ország olajkészleteinek nehezen kitermelhetőnek minősített aránya 2030-ra 80 százalékra fog emelkedni a jelenlegi 59 százalékról. Emellett egyre több tankerhajó kapott szankciókat, vagyis az orosz olaj tengeri elszállítása is kezdett akadályokba ütközni. Az Argus Media azt is elemezte, hogy felborultak az árak, a nyugat-orosz kikötőkből nagyon drága lett a szállítás, a keleti kikötőket eközben alig használták. A Novorosszijszkból India nyugati partvidékére tartó szállítási díjai az elmúlt két hónapban hordónként 1,80 dollárral emelkedtek, ezzel szemben a keleti rakodási volumen visszaesése miatt a Kozminóból Kínába tartó fuvardíjak stagnáltak.

Abban a jóérzésű emberek között aligha van vita, hogy a háború befejezése olyan fontos cél, ami bőven megéri a szankciók nehézségeit. Ugyanakkor Európa azt is érezheti, hogy a kínálati akadozások árát csakis ő fizeti meg, pedig az európai ipar versenyképessége már ma is gyenge. Azok, akik maguk is exportálnak, például az Egyesült Államok és Norvégia, új piacokat és magas árat nyernek, az orosz olaj legnagyobb vevői pedig jól keresnek a finomított termékeken, ez igaz Indiára, Kínára, illetve Törökországra. Olyan furcsa jelenségek is megjelentek, hogy Szaúd-Arábia orosz olajat vesz és finomít, csak azért, hogy több arab olajat tudjon eladni Nyugat-Európának.

Ezek a jelenségek kritikusan is szemlélhetők, de közben minden abba az irányba mutat, hogy a magyar energiapolitikának alkalmazkodnia kell egy egyre inkább széttartó, kiszámíthatatlan globális olajpiac realitásaihoz.