Sok mindent el lehet mondani Javier Milei argentin elnökről, de hogy ne lenne bátor és bevállalós, azt pont nem. Nagyon kevés politikus merne ugyanis azzal kampányolni, hogy radikális megszorításokat akar bevezetni, Milei pedig nemcsak hogy ezzel kampányolt, de ezzel nyert is. Ráadásul kétszer: először a 2023-as elnökválasztáson, október 26-án pedig az időközi parlamenti választáson, amelyen pártja, a La Libertad Avanza a szavazatok 40,8 százalékát szerezte meg.
Ezzel Milei pártjának még mindig nincs abszolút többsége az argentin törvényhozásban, de már képes lenne meggátolni, hogy az ellenzék szabotálja az elnök állami költéseket láncfűrésszel vágó politikáját. Mindez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb politikai mozgástér nyílt arra, hogy olyan megszorításokat hajtson végre, amiket önszántából kormány még talán nem hajtott végre demokratikus országban.
Ellentmondásos módon ebből nem következik, hogy a mérges Elvis-imitátorra emlékeztető anarchokapitalista elnök megszorító politikája népszerű vagy hatásos lenne, vagy hogy Donald Trump amerikai elnök már-már demokratikus normákat kikezdő segítsége nélkül is összejött volna ez a választási siker. És hogy a nagy láncfűrészelés után nem esik-e minden az argentinok fejére.
Szavazz rám, fájni fog!
Javier Milei igazán színes figura, akit két évvel ezelőtt az egész világ megismert: félprofi focikapus és egy Rolling Stones coverzenekar énekese volt, libertárius közgazdász és állandó tévés vitatkozó lett, aki piacpárti közgazdászokról nevezte el klónozott kutyáit, a fizimiskáját pedig egy vérfarkas által megharapott Elvis Presley-ről mintázta. Személyiségét és politikai stílusát tekintve hasonló iskolából jön, mint Donald Trump vagy Jair Bolsonaro egykori brazil elnök, de mindezt radikális piacpárti és államellenes gazdasági nézetekkel fűszerezve, ami sokaknak szimpatikus volt az évtizedek óta gazdasági zsákutcában tötymörgő Argentínában. Ennek a politikának a szimbóluma lett a láncfűrész, amelyet Milei több kampányrendezvényen is berregtetett, arra utalva, hogy
pont ilyen finomsággal kezdi majd megnyirbálni az állami költéseket.
Persze Donald Trump politikája is meglehetősen piacpárti és államellenes, de talán nem olyan vonalasan, mint Mileié. Nem csoda, hogy a Trumppal egy ideig nagyon szoros politikai szövetségben lévő Elon Musk boldogan lóbálta Milei láncfűrészét, amikor lehetősége nyílt rá.
Milei megválasztása után neki is látott annak, amit ígért: akkora megszorításba kezdett, amire az Economist cikke szerint még nem nagyon volt példa demokratikus berendezkedésű országban, talán a 2010 utáni görög megszorításokat leszámítva. Fontos különbség viszont, hogy míg azokat a görög kormányok lényegében a választóik ellenében, a hitelező trojka (az IMF, az Európai Központi Bank és az EU) nyomására vitték véghez, addig Milei saját akaratából és demokratikus felhatalmazással csinálta mindezt.
A megszorítások részeként bezáratott kilenc minisztériumot, pénzeket vont ki az oktatási és egészségügyi rendszerből, megnyirbálta a nyugdíjakat, állami támogatásokat és kirúgott több ezer állami dolgozót. Támogatói szerint ezzel máris sikerült lassítania a korábban 100 százalék fölötti inflációt és csökkenteni a költségvetés hiányát, kritikusai viszont kiemelik, hogy mindennek az volt az ára, hogy nőtt a munkanélküliség, a szegénység, a társadalom leginkább kiszolgáltatott tagjai, a nyugdíjasok, a fogyatékkal élők még rosszabbul élnek, mint korábban. Milei első évének gazdasági hatásait ebben a cikkben elemeztük.
Pedig Milei még nem is tudta olyan svunggal lóbálni a metaforikus láncfűrészét, mint szerette volna, mert nem volt meg mindehhez a parlamenti támogatása. Így például hiába vétózta meg az ellenzéki többség törvényjavaslatát az állami egyetemek költségvetésének vagy a gyerekek egészségügyi ellátásának állami támogatásáról, a képviselők erre fittyet hányva újra megszavazhatták a javaslatot. A vasárnapi választás tétje tehát az volt, hogy Milei tud-e elég támogatást szerezni ahhoz, hogy ilyen játszmák miatt már ne fájjon a feje a jövőben.
Ilyen szempontból a választás eredményes volt: az időközi választásokon 24 szenátusi és 127 alsóházi képviselői helyről döntöttek, a La Liberdad Avanza pedig előbbiből 13-at, utóbbiból 64-et nyert meg. Ezzel Milei pártja még mindig kisebbségben van a törvényhozásban, de annyival növelni tudta a frakcióit, hogy az ellenzék már ne legyen kétharmados többségben.
Trump nélkül nem megy?
A választási sikerhez néhány dolgot érdemes hozzátenni – ezek nem vitatják el Milei pártjának és politikájának demokratikus támogatottságát, de politikai kontextusba helyezik a győzelmet. Egyrészt a választásokon a jogosult szavazók 68 százaléka vett részt, ez évtizedek óta a legalacsonyabb részvételi arány, amit elemzők egyfajta általános politikai apátia jeleként értelmeznek. Másrészt túlzás lenne azt állítani, hogy Milei láncfűrész-politikája meggyőzte az argentinok többségét, sőt egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint a választók 57 százaléka nem támogatta a megszorításokat, miközben Milei kormánya körül számos korrupciós vád is felmerült, többek között a first lady szerepét betöltő nővérével szemben.
Harmadrészt, Donald Trump és kormánya olyan szinten avatkozott be az argentin belpolitikába, hogy arról az orbáni propagandistáknak is rémálmaik lennének. Amikor Milei két hete, a választások előtt Washingtonban járt, Trump kormánya bejelentette, hogy 20 milliárd dollárért (körülbelül 6700 milliárd forint értékben) vásárol argentin pesót, ezzel stabilizálva az árfolyamot, és megígérte, hogy segít még 20 milliárd dollárnyi befektetést szerezni amerikai magánbefektetőktől.
De az amerikai elnök a találkozón kerek perec kimondta: ha nem Milei pártja nyer, az argentinok ne is álmodjanak a 20 milliárdos segítségről.
Az egyáltalán nem burkolt fenyegetést leszámítva is hatalmas segítség volt ez az argentin elnöknek, mert a devizavásárlással sikerült a kampány hajrájára helyrerázni a peso árfolyamát, enélkül a választások előtt könnyen valutaválság alakulhatott volna ki.
Kormányzása elején Milei durván, 50 százalékkal leértékelte a pesót a dollárhoz képest, azóta viszont viszonylag stabilan tartotta az árfolyamot. Ez fontos szerepet játszott abban, hogy sikerült három számjegyűről két számjegyűre csökkenteni az inflációt, de ehhez nagyrészt föl kellett élni az argentin jegybank dollártartalékait. A Nemzetközi Valutaalap (IMF), amelynek Argentína már korábban is tartozott, részben amerikai nyomásra 20 milliárd dolláros hitelt adott az országnak áprilisban, cserébe azt kérte, hogy az állam ne befolyásolja a peso árfolyamát. Ennek hatására ismét gyengült a peso, nőtt az infláció, Milei pártjának népszerűsége pedig csökkent, ami meg is látszott néhány időközi helyhatósági választáson szeptemberben. Ráadásul nemzetközi befektetők is megijedtek, amikor a valuta gyengülni kezdett, aztán még jobban, amikor a jegybank ismét beavatkozott az árfolyamba, mondván, hogy hamarosan végképp elfogynak a jegybanki tartalékok, és akkor aztán minden elszabadul.
Ebben a helyzetben jött Trump ajándéka, a 20 milliárd dolláros deviza swap ígérete, ami megnyugtatta a piaci kedélyeket. Igaz, az Egyesült Államokban sokan berágtak emiatt, sok szójababot termesztő gazdálkodó például nem vette jó néven, hogy az ő adójából a közvetlen versenytársait mentik ki, demokrata politikusok pedig igyekeztek úgy beállítani ezt a politikai mentőövet, mint amit Trump és a Wall Street-i befektetőből pénzügyminiszterré lett Scott Bessent a saját milliárdos barátaiknak dobtak, akik bevásároltak argentin kötvényekből. Bessent szerint erről szó sincs, Argentína stratégiai szövetséges, ezért segítettek neki. A swap szerinte nem mentőcsomag, az amerikai kormány nem fog veszíteni azon, hogy 20 milliárdnyi argentin pesót vásárolt.
Szkeptikus közgazdászok szerint viszont az amerikai segítség csak ideig-óráig lesz elég. Szerintük idővel újra be kell majd avatkozni az árfolyamba, újra elfogynak majd a tartalékok, és újabb segítségre lesz szükség. Az országnak nem lesz elég tartaléka, a 44 milliárd dollár IMF-hitel törlesztőinek kifizetésére, és Argentína újra csődközelbe kerül, mint története során már annyiszor. Milei megszorító politikája pont azt nehezíti meg, hogy egy ilyen helyzetben az állam be tudjon avatkozni, hogy valamelyest tompítsa ezt az esést. A szkeptikusok szerint ezt a helyzetet valóban el lehet kerülni azzal, hogy Trump és kormánya újra és újra kimenti Mileit, ezzel viszont a dél-amerikai ország lényegében az Egyesült Államok pénzügyi vazallusává válik.
