Hiába küldené el egy részüket Nagy Márton, a nagyobb bankoknak eszük ágában sincs kivonulni a magyar piacról

Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter február közepén (ismét) közölte, hogy szerinte csak öt nagy bank maradhat Magyarországon. Majd hamarosan meg is nevezte azokat a bankokat, amelyeket szívesen látnak a továbbiakban is: ezek az OTP Bank, az MBH, a K&H, illetve az UniCredit, vagyis a négy legnagyobb mérlegfőösszegű magyar bank. Ez így csak négy, méret alapján pedig az ötödik az újabban ellenségesen kezelt Erste Bank lett volna, amit a miniszter mintha már nem szeretett volna megnevezni. Így inkább azt mondta, hogy egy hely még kiadó.

Hazai bankárokkal folytatott háttérbeszélgetéseink alapján a szereplők nem tulajdonítottak túl sok piaci relevanciát a miniszteri fejtegetésnek, bár azt többen elmesélték, hogy a beosztottaiktól azért kaptak kérdéseket.

Mi az a nagy bank?

Nagy banknak akkor nevezünk egy bankot, ha annak bedőlése országos, rendszerszintű gazdasági problémához vezetne. Mint az Mfor.hu elemzése is bemutatta, Európában sok ország van, ahol 7-nél valóban kevesebb nagy bank működik (főleg az északi országokra jellemző ez), de akadnak olyanok is, ahol több ilyen méretű hitelintézet van jelen. Ezek vagy népesebb (Németország, Lengyelország), vagy jóval fejlettebb országok (Dánia, Belgium). Az éppen hét nagy bank amúgy viszonylag jellemző szám, hét európai államban is ennyien vannak (a környékünkön például Ausztriában, Horvátországban, Csehországban, Romániában ennyi a nagy bank).

A magyar piacon nagyon sokáig nyolc olyan univerzális bank működött, amelynek a lakossági piacon is jelentős részesedése volt (OTP, K&H, UniCredit, Erste, MKB, Raiffeisen, CIB, Budapest Bank). Aztán három magyar bankcsoport, a Budapest Bank, az MKB és a Takarékbank integrálódott, az új nagy bank, az MBH kialakulásával pedig a nagy bankok száma hétre olvadt. Ha abból indulunk ki, hogy immár csak hét nagy bank van, akkor Nagy Márton az Erste, Raiffeisen, CIB hármast nem sorolta fel a szívesen látottak között, vagyis ebből a hármasból szeretne kettőt az országon kívül látni, esetleg valamelyik másik bankba beolvasztani.

A hetes klubon felül ott van még például a Tiborcz István érdekeltségébe tartozó Gránit Bank, ami már ezt az elitmezőnyt ostromolja, illetve valahogyan majd be kell sorolni a Revolutot is (főleg, ha megkezdődnek a magyar IBAN-nal a tömeges számlanyitások). Rajtuk kívül is akadnak még más kereskedelmi bankok, például a jóval kisebb, amolyan specialistának számító MagNet Bank.

Ha a Gránitot is belevesszük az elemzésbe, akkor vicces elem, hogy Nagy Márton egy hónap alatt immár a NER mindkét top bizalmi üzletemberét, Mészáros Lőrincet és Tiborcz Istvánt is betámadta. Előbbit aligha véletlenül, utóbbit nem biztos, hogy szándékkal. Előbb ugyanis kiadta, hogy az állami cégek közvetlenül versenyeztessenek és szerződjenek biztosítókkal, azaz hagyják ki a biztosításközvetítőket (ezen a piacon Mészáros Lőrinc és Keszthelyi Erik Hungarikum-csoportja volt addig a vezető szereplő), most pedig vagy nem számol a Gránit Bankkal (hacsak nem rájuk gondol a kiadó ötödik helyre legesélyesebben pályázó intézményként), vagy nem tartja a bankot nagy banknak. Fogalmazzunk úgy, hogy egyiknek sem örülnek a Gránitnál.

Nem akarnak elmenni

A három potenciális kimaradót megkérdeztük, mit szólnak Nagy Márton terveihez, de olyan bankárokkal is beszéltünk, akiknek a bankjai a miniszter szerint „maradhatnának”.

Kezdjük a hivatalos válaszokkal! A CIB ezt írta a Telex kérdésére:

„A CIB Bank az olasz Intesa Sanpaolo tagjaként – amely Európa legerősebb bankcsoportjainak egyike közel 500 éves háttérrel – már most is Magyarország egyik vezető bankja, és a jövőben is meg kívánja tartani ezt a pozícióját. Az Intesa Sanpaolo Csoport Magyarországot kulcsfontosságú piacnak, a CIB Bankot pedig az egyik leginkább úgynevezett piaci kihívó (challenger) tagjának tekinti, ahogy az a csoport 2026-2029. időszakra vonatkozó üzleti tervében is megjelenik.”

Az Erste pedig így válaszolt:

„Az Erste továbbra is hosszú távra tervez Magyarországon,

30 éve van jelen a hazai bankpiacon. Számos üzletágban és ügyfélszegmensben top 3-as szereplő, kiemelkedő ügyfél- és munkavállalói elégedettséggel. Több mint 10 pénzintézet akvizíciójával jelentékeny szerepet vállalt a hazai bankrendszer konszolidációjában.”

A bankárokkal folytatott háttérbeszélgetésekből megismert véleményekben közös volt, hogy Nagy Márton üzenetét úgy értékelték, hogy az a választási kampány része. „Nem tekinthető átgondoltnak sem a kívánatos szám, sem a megnevezett, sem a meg nem nevezett bankok listája” – vélte egy banki vezető.

„A miniszternek erre egyébként sincsen ráhatása, szerencsére a bankárok sem mondják meg, hogy hány pártnak kellene indulnia a választáson, vagy hány minisztere legyen a kormánynak”

– hallottuk mástól.

Volt, aki azt ecsetelte, hogy a kimaradók mind európai nagy bankok, nem az fogja meghatározni a regionális jelenlétüket, hogy egy magyar miniszter mit fogalmaz meg. Más azt hozta szóba, hogy az évszázados múltú bankok sokkal megfontoltabbak, egy ilyen bankot a „stratégiai nyugalomnak” kell jellemeznie. Ha megnézzük a három kipécézett intézményt, a CIB tulajdonosának, az olasz Intesa Sanpaolónak a története 1563-ig nyúlik vissza, amikor 7 torinói polgár létrehozta a Fondazione Compagnia di San Paolót. Az Erstét 1819-ben alapították egy leopoldstadti plébánián. A Raiffeisent pedig 1886-ban Mühldorfban hozták létre, a névadó Friedrich Wilhelm Raiffeisen német társadalomtudós volt.

Ma már inkább milliárdosok alapítanak bankokat, de érdekes, hogy mindhárom nevezett bankot úgy hozták létre, hogy átlagpolgárok, kézművesek fogtak össze, hogy közösen erősebbek legyenek. Mindenesetre ezek az intézmények valamennyien túléltek két hosszú és véres világháborút, sőt a CIB tulajdonosa már a harmincéves háború alatt (1618–1648) is működött. Az ilyen intézményeknél a tervezés általában nem egy-egy politikai ciklus megmondóembereihez kötődik, hanem sokkal hosszabb távú.

A listát az érintettek alapvetően véletlenszerűnek írták le, egyedül az Erste lett most látványosan ellenség a kormánynál és a kormányhű médiában, miután évértékelő beszédében Orbán Viktor a halál vámszedőjének nevezte a céget. A megnyilvánulás közvetlen háttere vélhetően az, hogy a bank korábbi munkatársa, Kármán András egykori fideszes államtitkár a Tiszába igazolt. Ezt a Fidesznél nem tudták megbocsátani, még akkor sem, ha a kormány is igazolt az Erstéből, Szabados Richárd államtitkár onnan érkezett. (Itt egy erősebb összeállítás a Magyar Nemzetből, amely az Erste „bűneit sorolja fel”, ez pedig Lázár János vonatkozó posztja.)

A másik két kipécézett bank inkább csak amolyan járulékos veszteségnek tűnik, főleg azután, hogy nemrég még a brüsszeli hátterű K&H-t ekézték a kormányoldalon, róluk nemrég még Orbán Viktor kormányfő is posztolt. Úgy néz ki, az az ellenszenv már kifújt, most már ezt a bankot is szívesen látják az ötök között.

Egy évtizedes mantra

Egy kis történelmi visszatekintéssel megállapíthatjuk, hogy Nagy Mártonnál egyáltalán nem új a bankszektor konszolidációjának szorgalmazása: mindenféle pozíciójában (jegybanki vezetőként, miniszterelnöki tanácsadóként, miniszterként) ismételgeti, hogy kevesebb hazai bankra lenne szükség. A mondás jellemzően úgy szólt, hogy mindössze öt hazai nagy bankra lenne szükség, de volt olyan időszak is, amikor Nagy arról beszélt, hogy hat aktív és két passzív bankot bírna el egy egészséges magyar piac.

A 2013–2014 óta hol fellángoló, hol eltűnő üzenetet kezdetben azzal indokolta a miniszter, hogy a magyar bankok nem hiteleznek eléggé, vagyis a pénzügyi világválság (2008–2009) után hiába segített sokat az állam a gazdaságon, a bankok nem voltak igazán partnerek a gazdaság újbóli feltüzelésében, így részben elvesztek ezek az energiák.

Nagy Márton akkor arról beszélt, hogy neki mint jegybankárnak erkölcsi ráhatása van a bankok magatartására. Azt üzente, hogy nemcsak szavakkal kell egy banknak mutatnia az elkötelezettségét a magyar gazdaság iránt, hanem tettekkel is. Vagyis indokolt lehet a nem teljesítő hitelek leépítése és a költséghatékonyság javítása, de az nem normális, ha egy bank a fiókjainak a felét bezárja, vagy egyáltalán nem helyez ki új hiteleket.

Az volt Nagy Márton elképzelése, hogy amennyiben konszolidáció történne, akkor a passzív portfóliók egy aktív bank kezében sokkal jobban prosperálnának, vagyis rá akarta venni a passzívabbakat, hogy adják el az eszközeiket, ügyfeleiket, vagy akár az egész bankot olyanoknak, ahol a hitel- és betétállományok jobban felpezsdítenék a pénzügyi vérkeringést. Háromféle tranzakciót tartott elképzelhetőnek:

• egy bank teljes átvételét;
• a portfólióvásárlást; vagy
• az „assetswap”-ot, amikor két regionális bank kicseréli egymás között a portfólióját, az egyik adja a magyart és kapja a szlovákot, a másik fordítva.

Magyarítás a múltban

Ebben az időszakban a konszolidációs igény összekeveredett a minél magyarabb bankszektor kiépítésének szándékával. Ez végül sikerült, bár ennek felfoghatatlan adófizetői vonzata lett. Három pénzintézet, a Takarékbank, a Budapest Bank, az MKB Bank állami megvétele, majd az MKB szanálása, végül a takarékszövetkezeti rendszer brutális feltőkésítése kellett ahhoz, hogy kialakuljon a két fontos célnak (kevesebb bank és magyar bank) megfelelő MBH, vagyis az immár második számú hazai bank. Újabban az érvek már inkább úgy szoktak szólni, hogy a kevesebb bank méretgazdaságosabb lenne, a sok hazai bank költséges, túl drága az ügyfeleknek. Ez nagyon összetett kérdés, amiben van igazság is, de sok torzító tétel is figyelembe vehető, kimerítő cikkünk a témában itt olvasható.

Azok a bankárok, akik emlékeznek még erre a több mint egy évtizeddel ezelőtti, első eseménysorra, ami a „túl sok a bank Magyarországon” üzenet után kialakult, azt is tudják, hogy a nagy bemondásokat akkor valódi lépések is követték.

Persze az államnak akkor jóval több pénze is volt: még korlátozás nélkül jöttek az uniós források, volt növekedés is, de utólag is nagyon furcsa, hogy akkor Orbán Viktor miniszterelnök és Lázár János (ő akkor éppen Miniszterelnökséget vezető miniszter volt) – nem nyilvánosan, sőt olykor kifejezetten konspiratív módon, más esetben a TEK védelme alatt – maga folyt bele a konszolidációs kérdésbe. Például tárgyalásokat folytattak osztrák bankárokkal, Karl Seveldával, a Raiffeisen Bank International vezetőjével (vele Lázár találkozott), illetve Andreas Treichl Erste-vezetővel (akivel Orbán és Lázár is többször egyeztetett).

Kézenfekvő volt a pletyka, hogy az állam további bankokat szeretne átvenni, ebből végül annyi lett, hogy az állam 15 százalékkal beszállt az Erste Bank Hungaryba, a Raiffeisen-terv pedig szerencsére nem sikerült, azt ugyanis a Töröcskei István vezette, apró, de később hamar földbe álló Széchenyi Kereskedelmi Bank szerette volna bekebelezni.

Most persze eleve más a helyzet, már nem az a külföldi bankok esetleges helyezkedésének a lényege, hogy a ragadozó (a magyar állam) egy náluk gyengébb zsákmányállatot kapjon el először, az állam ugyanis közben legatyásodott. Nagy Márton intelmei már nem állami vásárlási szándékra utalnak, hanem csak valamifajta felhívásnak tűnnek keringőre, a piac által végrehajtott konszolidáció iránti állami igény megfogalmazásai.

Eladási szándék nincs

Csak, mint láttuk, eladási szándék nincs igazán. Több bankár is elmondta, hogy bár természetesen nem a magyar bankárok döntenek erről, de szerintük az anyaintézményeik, köszönik szépen, de nem sietnének innen el. A nagyobb európai bankláncoknál van egy többé-kevésbé kialakult nemzetközi hálózat, ami persze változhat, az Erste például most szállt be a lengyel Santander Polskába, de egyik bank sem hajt arra, hogy kivonuljon a kelet-európai érdekeltségeiből. A bankok Magyarországon is

• nyereségesek;
• van értelmes piaci méretük;
• van növekedési potenciáljuk;
• még a politikai kockázat is kezelhető számukra.

Természetesen a konszolidációval mindig lehetne hatékonyságot növelni. A Nagy Márton által javasolt kevesebb bank, például egy bankfúzió révén valójában önmagában is hatékony lehet. Két bank az egyesülés után el tudja engedni az egyik bank dolgozóinak 50-70 százalékát, az egyik fiókhálózat felét, de az ügyfelek 80-85 százaléka mégis maradni szokott.

Ebben van profitlehetőség, bár az egyáltalán nem biztos, hogy az ügyfelek járnak jól, vagyis a díjak csökkennének, ilyenkor inkább a megemelkedett jövedelmezőségnek kell visszamenőleg kitermelnie a bankvásárlás árát.

Ugyanakkor a bankárok szerint nincs olyan egzakt szám, hogy egy ekkora piacon éppen öt bank lenne az ideális, vagy három, vagy hét. Eleve nagyon nehéz megmondani, hogy a hazai nagy bankok számát miképpen lehet összehasonlítani más országok nagy bankjainak a számával – hogyan mondjuk meg egyáltalán, hogy mi a nagy bank? Az EBA vagy az MNB is meghatároz számokat, de míg nyugaton a 30 milliárd euró feletti (12 ezer milliárd forint) mérlegfőösszeg lehet a határ, itthon a 3 ezer milliárd forintos mérlegfőösszeg.

Nagy Márton például az osztrák és a svéd bankrendszert említette. A nekünk a háttérben nyilatkozó bankárok szerint ezek érzésre jó példák, Svédországban például valóban nagyon koncentrált a bankszektor, mert a négy nagy szereplőnek (Handelsbanken, SEB, Swedbank, és Nordea) 70 százalékos a piaci részesedése, de valójában rengeteg aktív bank dolgozik Svédországban, a több mint 80 aktív szereplővel az egyik legsűrűbb európai bankpiac éppen a svéd.

Ausztriában pedig azért összetettebb a helyzet, mert a nagy bankok (Erste, UniCredit Bank Austria, Raiffeisen) tényleg kevesen, csak hárman vannak és dominálnak, de alattuk sok különálló tartományi egység működik, akár teljesen önálló döntéshozatallal, amit tekinthetünk akár külön banknak is. Emiatt az európai listákon fragmentáltabbnak tűnik az osztrák bankszektor, de mint említettük, a szakma ott is hét nagy bankot tart számon.

Mindenesetre vannak olyan listák, amelyeken az összes bank látszik, ebben a középmezőnyben vagyunk az EU-ban. A magyar bankszektor amúgy az EBF banki szövetség adatai szerint 39 intézményből áll. Közülük 17 kereskedelmi bank, 11 szakosított hitelintézet (jelzálogbankok, takarékpénztárak, fejlesztési bankok), 9 külföldi bankfiók és 2 garanciaintézet. A bankszektorban foglalkoztatottak száma 40 ezer fő, a fiókok száma 1400, van 11,5 millió magyar bankszámla, közel 10,3 millió bankkártya, 5140 ATM, 273 775 fizikai POS-terminál, a szektor kétharmada hazai, egyharmada külföldi irányítás alatt áll. Lakosságarányosan az EU-ban ezek középkategóriás számok.

Nagy Márton bejelentése immár nem a „magyar vagy külföldi” térben jelentkezett, de az biztos, hogy mindenféle hazafias üzenet ellenére, az elmúlt két évtizedben Magyarország nagyon sokat profitált abból, hogy a nagy világégések során a külföldi anyabankok mindig mindenért helytálltak, mindig a zsebükbe nyúltak, ha kellett. Eközben a magyar állam, vagyis mi, adófizetők nagyon sokat buktunk a magyar tulajdonú bankok problémáin (Postabank, DRB-bankcsoport, Széchenyi Bank, NHB, MKB feljavítása, takarékok konszolidációja).

A piaci bankok összességében – tapasztalatunk szerint – nem vették túl komolyan Nagy Márton szavait. Az esetleges pozitív hozadékok között pedig hallottunk olyan reményt is, hogy ha mégis megvalósulna a tervből valami, és dominánsabbak lennének a szektorban a „kívánatos” bankok, akkor talán nem lenne annyi különadó, kamatstop, ATM-telepítési kötelezettség, vagyis csökkenhetnek a bankokra nézve negatív intézkedések a kormány részéről.

A kívánatosak és a nemkívánatosak

Végül szaladjunk végig egyesével a megnevezett és a meg nem nevezett bankokon!

A „szívesen látott” négy bank közül a piacvezető OTP kihagyhatatlan. Nemcsak itthon, de regionálisan is sikeres intézmény, a tőzsde legjobban teljesítő papírja, tartós jelenléte a piacon nem kérdés.

Az MBH sem lephette meg a közvéleményt, a bank a Fidesz-rendszer terméke, nagy állami támogatással jött létre, a rendszer hű és erős bankja, amire mindig lehet számítani a kormánynak oly fontos ügyekben. Ott van és segít a finanszírozásban, ha bedőlne az Optima, az MNB-alapítványok vagyonkezelője, vagy ha magánbefektető kell az MNB mellé egy bizalmi cég NKP-kötvényének lejegyzésénél, de még akkor is, ha pénzügyileg egy európai szélsőjobboldali politikus mellé kell állni.

A K&H Bank valójában – az említett affér ellenére – szintén nem meglepetés. A bank nagy és stabil szereplő, a Kulcsár-ügy óta nincsenek balhéi, jellemzően nincsen a konfliktusos hírek közepén, ráadásul nagyon régóta a magyar állam egyik kiemelt finanszírozója, vagyis erős állampapírjegyző.

Az UniCredit is teszi a dolgát, alapvetően vállalati fókuszú, jellemzően nem része a felvásárlási mendemondáknak (egy rövid ideig korábban egyszer voltak róla pletykák, de azok nem bizonyultak igaznak), azóta sem távozási, sem bankvásárlási híresztelésekben nem szerepel.

De gyorsan hozzátehetjük, hogy a „csendben teszi a dolgát” leírás más bankokra, vagyis a kimaradókra is lehet ugyanúgy igaz.

Közülük az Erste „átpolitizáltságát” említettük, de mindezt természetesen nem a bank akarta így. A bankkal szemben az utóbbi időben megütött hangnem annyiban hálátlanság a kormány részéről és egy olyan politikus felől (Nagy Mártonra gondolunk), aki ennyire szeretne konszolidációt, hogy a bank nagyon elkötelezett Magyarország iránt: rengeteg hazai bankot és brókercéget vásárol meg (például a Mezőbankot, a Postabankot, a Commerzbankot, vagy a Citi lakossági ügyfeleit).

A CIB sem mutat semmilyen távozási szándékot, sőt. A lapunknak adott válaszban is említett legújabb stratégiájuk éppen a nemzetközi üzletágban erősítené a csoportot, és a magyar CIB Bank olyan aktor, ami akár vásárolhatna is.

A Raiffeisen is „nyugodt erő”, voltak itthon nehéz periódusai, amikor gyorsan zsugorodott például a fiókhálózat, kétséges volt, hogy mennyire marad fókusz a lakossági ügyfeleken, de aztán vett egy nagy lendületet, és újult erővel kezdett el univerzálisan dolgozni. A Raiffeisen is mindig gondosan figyelt arra, hogy távol legyen az államtól, és itt nem is feltétlenül a magyar államra, hanem akár az osztrákra is gondolhatunk, hiszen amikor az állam segítette ki a bankcsoportot, amint lehetett, visszafizette ezt a segítséget.

Amúgy sem könnyű elhagyni a pályát

Gyors körképünk alapján tehát kivonulási szándékot nem nagyon láthatunk. Ráadásul a kivonulás a bankpiacon nem is igazán létező kifejezés. A bank nem olyan, mint egy étterem, vagy akár egy iparvállalat, amiknél ha nem megy az üzlet, ki lehet tenni a zárva táblát, el lehet bocsátani a szakácsot és a pincéreket, vagy le lehet szerelni az üzemcsarnokban a gépeket, kifizetni a munkásokat, a beszállítókat, aztán holnap már nem is kell bejönni.

Egy bankban mindig ügyfelek vannak, hosszabb hitelek, betéti ígéretek élnek, vagyis olyan kapcsolatok működnek, amelyeket nem lehet egyik napról a másikra lezárni, kiértékelni és elszámolni.

Egy bankból úgy lehet kiszállni, hogy vagy el kell adni, vagy át kell ruházni az ügyfélállományt, a legrosszabb esetben pedig jön a csőd, de csak úgy kivonulni nem lehet. Az utóbbi időben a fentiekre mind volt is példa, az Erstét már említettük, az OTP itthon utoljára az AXA állományát szerezte meg, az MBH sok mindent vett (Fundamenta, Duna Takarék, Sberbank-hitelek), de még a kisebb MagNet Bank is háromszor vásárolt (Banco Popolare, Sopron Bank, Polgári Bank).

Ráadásul a szakemberek szerint egy banki tranzakció ára sohasem az, amit bejelentenek. Vagyis az természetesen egy ár, de egy ügyletet apró betűs részek (későbbi garanciák, kötelezettségvállalások) is meghatároznak, ezek pedig már jellemzően mindig a felek és ügyvédjeik által hosszasan kidolgozott, de titkos elemek a szerződésekben.

Máskor is előkerült az öt maradhat

Végül egy érdekes történelmi analógia annak, aki eddig bírta. Mint a Hitelintézeti Szemle egy régi, banktörténeti írása felidézi, a „csak öt bank maradhat” jelszó vészterhes korszakot idéz, mert ez a jelszó az 1948-as bankállamosítás során vált ismertté. (A vonatkozó rész a 224. oldalon olvasható.) 1948-ban a kékcédulás választások után jártunk, amikor a kisgazdákat a politikai vezetésből kiszorító kommunisták elhatározták a bankok államosítását. Ám ahogy nekiláttak a munkának, végül rájöttek, hogy a teljes államosítás ellenére a jegybank, vagyis a Magyar Nemzeti Bank mellett öt intézetet azért meg kell tartaniuk, így alakult ki a „csak öt bank maradhat” helyzet. Ezek lettek végül a lakossági megtakarításokat felszívó Országos Takarékpénztár (OTP), a külkereskedelem finanszírozását végző Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB), az állami fejlesztéseket pénzelő Állami Fejlesztési Bank (ÁFB), a magyar állampolgárok külfölddel kapcsolatos pénzmozgásait lebonyolító Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB), valamint a hatósági funkciókkal is felruházott Pénzintézeti Központ.