Ha valaki elhatározza, hogy összeállít egy Kolozsvár témájú kötetet Cserna-Szabó Andrástól, számítania kell arra, hogy több lesz benne a Cserna-Szabó, mint a Kolozsvár. De ez nem baj, feltételezzük, a kötetszerkesztők számolnak ilyesmivel, sőt talán még reménykednek is ebben. Cserna-Szabó ugyanis egy egészen kivételes ökológiai fülkét foglalt be magának az irodalomban, amely státusznak valamiképp része lett a nehezen körülírható „irodalmonkívüliség” mítosza – az, hogy a szerző nem része a mainstreamnek, legfeljebb annak peremén ücsörög egy kockás abrosszal befedett faasztalnál, és birkafejgulyást eszeget parasztkenyérrel, miközben a pályatársak irodalmi díjakat osztogatnak egymásnak. Ezt egyesek – alaposan lebutítva – úgy szokták megfogalmazni, hogy amíg a „normál” kortárs szépirodalom depresszív és nehezen olvasható, addig Cserna-Szabó könnyen érthető és szórakoztató. Persze a „normál” kortárs szépirodalmat így körülírni kábé olyan képtelenség, mintha a „normál” gasztronómiát azzal jellemeznénk, hogy minden, ami nem finom és/vagy nehéz megrágni. Ezzel szemben a kortárs szépirodalom nagyon is sokszínű jelenség, ami a nehézkesen dekódolható, emberpróbáló szövegektől egészen a… hát, a fene sem tudja, meddig tart. De az biztos, hogy Cserna-Szabó beletartozik.
Az viszont tény, hogy Cserna-Szabó ezzel együtt könnyen érthető és szórakoztató, jellemzi valami kócos sumákság, valami elemi szétesés, ami a lázadás auráját teremti köré. Közben meg, ha úgy vesszük, a szerző a hagyománytisztelet maga, hisz nem tesz mást, mint a Mikszáthtól eredeztethető anekdotázó hagyományt viszi tovább, csak épp némi Bukowskival elegyítve. Ami végtére is adja magát – meggyőződésem, ha Mikszáth ma élne, maga is sokat merítene Bukowskiból. Cserna-Szabó ezt a fajta prózai stílust úgy őrzi, hogy a maga képére formálja (máshogy prózai hagyományokat nem is érdemes őrizni): belekever valami különöst, valami bizarrt. Valamit, ami végtére is logikusan következik belőle, de valamiért az írók többsége nem merészelte ebbe az irányba vinni.
A Kolozsvár alatt az ég alapvetően azért kiváló alkalom arra, hogy megismerkedjen a mezei olvasó a szerzővel, mert voltaképpen 13 év Kolozsvár témájú novelláiból válogat, így elég átfogó képet kaphatunk a cserna-szabói rövidprózából. (Bár a könyvben semmilyen utalást nem találtam erre, de alighanem az összes elbeszélés másodközlés – az utolsó szöveg például Az utolsó magyarok című kötetben jelent meg.) Láthatjuk például, hogy az eszközök alig változnak. Itt van például az a tiszteletteljes tiszteletlenség, ahogy a szerző a Nemzeti Panteon oszlopos tagjaival bánik. Már rögtön az első elbeszélésben feltűnik Petőfi Sándor maga kedves nejével, hogy egy fárasztó postakocsi-utazás után megpihenjen Kolozsvár falai között. De ahelyett, hogy saját szobrát építendő ködös szemmel mondana valami forradalmit, esetleg rögtönözne egy csípős epigrammát, egy cselédlánnyal keveredik fárasztó disputába puliszka témakörben, aminek végén éhkoppon marad. Hiába, itt nem a véres harcmezőn, fújó paripák között akaszkodnak össze a népek a szabadságért, hanem Alföld és Erdély csap össze a gasztronómia frontján, és bizony az Alföld kap súlyos sebet.
Ha már gasztronómia. Mert nyilván Cserna-Szabónál az is feltűnő, hogy a szereplők esznek meg isznak. Puliszkát, pacalcsorbát, flekkent, Ursus sört, szilvapálinkát. Mégpedig nagy mennyiségben, nem mérlegelve az ajánlott kalóriabevitelt vagy a szívkoszorúér-betegségek kockázatát. Nekik ez az extrém sport, a halál szemberöhögése: zsírosat enni, erőset inni és alkalmasint le se mozogni utána. No most ha a földönkívüliek, mondjuk, Kafka regényeikből akarnák megismerni az emberi fajt, könnyen az a benyomásuk támad, hogy azok valószínűleg a levegőből nyelik el a tápanyagot, mert táplálkozásról alig esik szó – viszont ha Cserna-Szabót böngészik át, azt látják, az evés nem egyszerűen létszükséglet, hanem líra, sőt a filozófia egy vállfaja. Egy bárányfej megfelelő elkészítése élet-halál kérdése, a vargabéles vagy a töltött káposzta eredettörténetén pedig úgy össze lehet veszni, hogy annak párbaj lesz a vége (de legalábbis egymás csendes hülyének nézése). Ez a vonal persze ismét csak az író hagyománytiszteletét támasztja alá, hisz a magyar irodalomban Krúdytól kezdve Bächer Ivánig tele van a spájz gasztronovellákkal, amihez Cserna-Szabó a maga részéről nemcsak újabb ételtörténeteket tesz hozzá, de kvázi feltalálta az irodalmi gasztroesszék műfaját is, olyan köteteket alkotva, mint a 77 magyar pacal.
Hadd kössek vissza még egyszer a puliszkaafférra. Mert Cserna-Szabónál nagyon látványos a klisékkel ápolt bensőséges viszony. Mert ugye ha Kolozsvár, akkor puliszkát, csorbát meg Ursus sört emlegetni maga a kliséhasználat – de a szerző meg tudja csinálni, hogy ezeket az eszközöket valahogy kifordítsa, újszerűen és meglepő fényben mutassa be, amitől az egész máris elveszíti közhely jellegét, és eredeti konstrukció formáját ölti. Itt van például a Többé nem kell bujkálnia a világosban című elbeszélés, amiben egy újabb erdélyi klisé teszi tiszteletét: maga Drakula gróf. Hogy aztán juszt se cselekedjen úgy, ahogy elvártuk tőle. És lényegében ez, ami a Cserna-szöveg velejét adja: hogy az olvasót meg kell lepni. Valami olyasmit kell vele csinálni, amire nem számít. Ami természetesen nem egy unikális vágy az irodalomban, de Cserna-Szabónál ez a kísérletező kedv helyenként kifejezetten érdekes, helyenként szürreális mintázatokba rendezi a szereplők sorsát a történet végére. Ami, megmondom őszintén, nem mindig találkozik az én személyes ízlésemmel – néha azt gondolom, túl sok csípős kerül ilyenkor a halászlébe, kevesebb több lett volna. Dehát a kísérletezés az ilyen. Azért hívják kísérletezésnek. Ugyanakkor itt megint hangsúlyoznom kell, mennyire szerencsés ebből a szempontból ez a kötet: mivel egyfajta válogatás, igazán gyenge szöveg nincs is benne, az alkotó mindenütt jobbik arcát mutatja.
Nyilván nekem még mindig a Zerkó az életmű Csomolungmája, ugyanis abban Cserna-Szabó olyat tett, amit addig még nem: fogta a történelmi regények atyamesterét, Mika Waltarit, és erre a szilárd alapra épített egy Cserna-nagyregényt, olyat, ami hű az elődhöz, de még hűbb önmagához. Bár a Kolozsvár alatt az ég alcíme felajánl egy olvasatot, miszerint tekintsük a kötet írásait egy el nem készült Kolozsvár-regény fejezeteinek, de ez nekem nem ment – különálló szövegek maradtak, mert hát azok is. De annak jók. El is hitették velem, hogy azt a fiktív Cserna-Szabó regényt nagy örömmel forgatnám.
Cserna-Szabó András: Kolozsvár alatt az ég
Bookart, 2025, 7490 Ft
