Morgan Talty Tűzfészek című regényét számos rangos díjra jelölték, és az év könyve volt többek között a Time a New Yorker és az Elle listáján is. A regény egy apa és lánya megrendítő, titkokkal teli történetén keresztül mutatja be a maine-i őslakos közösség világát. A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent könyvből egy részletet most itt a Telexen is közreadunk. Olvasson bele!
A gyerekeinknek
és az ő gyerekeiknek meg az ő gyerekeiknek meg az ő gyerekeiknek
1
Azt akartam, hogy a lány megtudja az igazságot. Azt akartam, hogy tudja, ki vagyok – hogy valójában ki vagyok –, ne csak annyit, hogy egy fehér ember, aki egész életében vele szemben élt, és a folyónak erről az oldaláról látta őt felnőni.
Tavasz vége felé járt. Kint ültem és kávéztam, de nem dohányoztam, mert az öngyújtómból kifogyott a benzin. Köd gomolygott be a vízről, ami elválasztotta a penobscot nemzet földjét Maine állam többi részétől. Szokás szerint várakoztam. A folyó túlpartján, a rezervátumban a lány – vagyis akkor már nő – hamarosan kijött a házból, és autóba ült, hogy munkába menjen. Nem tudtam, hányszor láttam már ugyanezt a rutint, de azon a reggelen furcsa érzés fogott el. Ezúttal valami más volt.
Indított, kitolatott a kocsifelhajtóról, majd szokás szerint eltűnt szem elől. Felálltam, kiittam a kávém maradékát, közben megfordult a fejemben, hogy felhívom Louise-t, az anyámat, de arra tippeltem, hogy valószínűleg még alszik, úgyhogy bementem reggelit készíteni, nem azért, mert éhes voltam, hanem mert kellett valami tennivaló, hogy közben töprenghessek az iménti különös érzésen. Lehet, hogy a változás azért következett be, mert már nem dolgoztam annyit az erdőben, és több időm maradt gondolkodni, mindenesetre túl sokáig tartottam magam Mary tervéhez, túl sokáig hazudtam azt, hogy a lány egy másik férfié, egy bejegyzett őslakosé, csak hogy a lányunk, Elizabeth a népszámláláskor – Mary penobscot vére plusz Rogeré révén – a törzs bejegyzett tagja lehessen. De azon a reggelen azt akartam, hogy a lányunk megtudja az igazságot. Belefáradtam, hogy őrizzem ezt a titkot.
Eredetileg tojást és jól megfűszerezett rösztit akartam sütni, és közben alaposan átgondolni az egészet, de ahogy a megmosott krumplit aprítottam, a kés rendesen beleszaladt a hüvelykujjam begyébe, csupa vér lett a kezem, úgyhogy azt mondtam, felejtsük el. Odamentem a kanapéhoz, leültem, papírtörlőt tekertem a hüvelykujjamra, és csak néztem, ahogy a vér átüt rajta, akkor már nem tudtam tovább tagadni, mit is akarok. Azt akartam, hogy kiderüljön az igazság. A belőlem csordogáló vér folyt Elizabeth ereiben is. Fura egy dolog: minden vér ugyanúgy néz ki, mégis azt mondják, hogy mind más és más, mégpedig különböző módon és különböző okból. De egy biztos, gondoltam: az vagy, aki vagy, még ha nem is tudsz róla.
…
Nem sokat tudtam Elizabethről, csak amit az anyja mesélt – az is évekkel ezelőtt volt, huszonhárom-huszonnégy éve –, amikor eljött, hogy megnézze, mi van velem, hogy hozzon valami hírt róla, és hogy lássa, iszom-e. Ittam, de azt mondtam neki, hogy nem iszom, hogy már négy napja, nyolc napja, tizenkét napja nem. De erre még kitérek, a hazugságra: az enyémre és az övére.
…
A neve Elizabeth Eunice Francis, anyai nagyszülei pedig Eunice és Philip voltak. 1991 januárjában született. A pontos dátumot sajnos nem tudom, de valahogy tizenötödikén, tizenhatodikán vagy tizenhetedikén. Azokon a napokon üres volt a házuk, és én izgatottan vártam a folyó túlpartján, hogy hazahozzák.
…
Ismerte a házamat. Látta már, főleg onnan, Roger és Mary – a szülei – házából, és egyszer, amikor még kicsi volt, végigment az idevezető úton az anyjával. De soha nem járt a házamban, és nem volt okom azt hinni, hogy az anyja elmesélte neki, milyen belülről. Apám, Fredrick és én építettük 1983-ban (harmincöt év gyorsan elrobog, gyorsabban, mint ahogy a Penobscot folyó tavasszal a jeges áradáskor). Nem is tudom, nevezhetem-e háznak – mindössze negyvenöt négyzetméter –, de habár kívülről kicsinek látszik, belülről nagynak érződik: a nappali és a konyha össze van kötve, így egy helyiséget alkot, aztán van egy kis folyosó, éppen elég széles, hogy megfordulhasson benne az ember, és bemehessen a fürdőszobába vagy a hálóba. Ezeknek a helyiségeknek az ajtói befelé nyílnak, de ha túl szélesre nyitod az előszobaszekrény ajtaját, eltalálja a mennyezetről lógó villanykörtét. A szekrény az évek során megtelt dobozokkal, amiknek a tartalmáról már fogalmam sincs, és ott tartom a puskát is: egy .22-est, amit Fredricktől kaptam még kissrác koromban.
Három évvel azután építettük a kis házat Fredrickkel, hogy Maine államban elfogadták az indián követelések rendezéséről szóló törvényt. Fredrick határozottan ellenezte a törvényt, hosszan győzködte a törzsi tanácsot, hogy próbáljanak jobb alkut kicsikarni, és sokszor traktált anyámat meg engem vacsora közben a csalódottságával. Miután a Kongresszus elfogadta, a törvény visszaadta a törzsnek az eredendő szuverenitását, így az hozhatott és elfogadhatott saját törvényeket. Noha azok a fehérek, akiknek a törvény előtt földjük volt itt, maradhattak, valamint azok is, akik beházasodtak, az egyik első törvény, amelyet a törzs elfogadott, a nem őslakosokra vonatkozott: aki semmilyen mértékben nem volt őslakos, annak nem volt joga a rezervátumban élni. És mivel Fredrick csak a mostohaapám volt, nem számítottam őslakosnak, így miután nagykorú lettem, nem maradhattam a rezervátumban. Anyám sem volt őslakos, de természetesen maradhatott, mivel beházasodott.
Az idő tájt Fredrick apja, Joseph már haldoklott, a számlák egyre csak gyűltek, és az a kevéske pénz, amit erdei munkával kerestem, nem volt elég ahhoz, hogy saját lakást vegyek a rezervátumon kívül. Amikor eljött az idő, hogy kifizesse az apja temetését – Joseph 1982 nyarán hunyt el, de nem békésen –, Fredrick eladta az apja vadászkunyhóját és földjét, amiért sok pénzt kapott. A földet sűrű erdő borította, és messze esett minden várostól, manapság trapperek táboroznak ott, viszik a népeket vadászni. Fredricknek még megvolt a saját földje, nem túl messze az apjáétól, és miután rendezte a kórházi számlákat, a maradék pénzből megvette nekem ezt a földet és az építőanyagot. Mivel a település adott a törzsnek némi földet a rezervátumon kívül, vagy áron aluli vásárlási opciót, Fredrick sokkal olcsóbban tudta megszerezni a törzstől, mint ahogy az állam adta volna. Puszta véletlen, hogy a folyó innenső oldalán megvett földterület Roger házával szemben van. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen fontos lesz számomra az a hely, se arról, milyen szerepet fog játszani abban, hogy láthatom a lányomat.
Fredrickkel egész nyáron építkeztünk, márpedig bitang forró nyár volt. A főnököm a fatelepről kölcsönadta a fakitermelő gépet, így nagyon gyorsan meg tudtunk tisztítani akkora terepet, amennyi elég egy útnak és az udvarnak. Lefektettük a betonalapot, az összes falat jó minőségű faforgácslapból húztuk fel, aztán beborítottuk szigeteléssel, amit úgy tűztünk oda, aztán az összes helyiség padlójára olcsó linóleumot raktuk le, kivéve a hálószobát, ahová padlószőnyeg került.
Több mint négy hónapba telt befejezni. Mértünk, vágtunk, káromkodtunk, izzadtunk, por és faszilánk repült a szemünkbe, ráadásul munka után dolgoztunk rajta nap mint nap, és minden hétvégén, amíg el nem készültünk. Louise, az anyám etetett minket ez idő alatt, amikor elég jól volt, ami ritkán fordult elő. Világéletében szörnyű depressziótól szenvedett időről időre. Három és fél évtized telt el azóta, hogy felépítettük a házat, és én még mindig nem tettem fel a külső burkolatot, de még egy képet sem akasztottam fel. Mégis kinek a képét tegyem ki a falra? Már nem is mondogattam, hogy majd sor kerítek rá.
Amint felépült a ház, Fredrick a nevemre íratta a földet, és az ezt követő években, egészen a haláláig, annyi pénzt adtam neki, amennyit csak tudtam, hogy törlesszem azt az összeget, amit beletett ebbe a helybe, amit nekem adott. Minden egyes alkalommal úgy kellett rátukmálni, nem akarta elfogadni a pénzt, mindig azt mondta, hogy egy apának ez kötelessége.
…
Egyszer találkoztunk Elizabethtel, hároméves korában. Születése után néhány évig az édesanyja rendszeresen meglátogatott. Mindig ugyanaz volt a rutin: leparkol jóval odébb a földúton, majd átvág az erdőn a házam hátuljához, és bemászik az ablakon. Híreket hozott a gyermekünkről, az egyetlenről, aki Marynek valaha is lesz, de néha csak megjelent, és egy órán át nem hozott mást, csak a társaságát. Ha már bent volt, úgy viselkedett, mint aki látogatóba jött a szomszédhoz, kávéztunk a konyhaasztalnál. Elszívtunk néhány cigarettát, kérdezősködött anyámról, a munkámról, az ivásról, és megjegyezte, hogy csinálnom kellene valamit a házzal, például valami dekorációt szerezni.
– Legalább egy festményt vagy valamit – mondta.
Az egyik tavaszi végén, egy szombaton történt, hogy Mary megkérdezte:
– Szerinted jó ötlet lenne, hogy találkozz vele? – Kávét kortyolgatott és dohányzott, ráérősen, nem sietett, mert Roger nem volt otthon; elvitte Elizabethet jéghorgászatra. Nem tudom, hogy Mary kit sajnált: Elizabethet vagy engem. Talán mindkettőnket?
– Persze hogy akarok vele találkozni – mondtam.
– De jó ötlet? – Összefűzte a kezét az asztalon.
– Nem tudom – mondtam.
– Én se. Adj egy érmét. Egy negyeddollárost, tízcentest, akármit.
Adtam neki egy pennyt.
– Ha fej, akkor találkozol vele, ha írás, akkor elfelejtjük, hogy megkérdeztem.
Írás lett.
– Háromból kettő? – kérdeztem.
A következő a fej lett. És az azt követő is.
Ezzel eldőlt. Mary az ablakon keresztül távozott, aztán csak egy-egy ág roppanása visszhangzott az erdőben. Autóajtó csapódott, a motor felbőgött, majd lassanként elhalkult, míg végül nem hallatszott más, csak a zihálásom.
…
A Mary látogatása utáni héten bevásárolni mentem. Vettem két Lunchablest, azt a zacskós nasit. Nem tudtam, Elizabeth melyiket szereti, egyáltalán szereti-e, vagy hogy Mary vett-e neki valaha. Az egyik sonkás-sajtos sós keksz volt, a másik pedig apró chips, nacho-sajttal és salsával. Vettem egy kétliteres Sprite-ot, egy nagy flakon almalevet meg egy kis doboz piros Kool-Aid-port. Már a pénztár felé tartottam, amikor eszembe jutott Mary. Visszamentem, és tettem a kosaramba szeletelt sonkát, marhasültet, pulykát, amerikai sajtot és egy vekni fehér kenyeret. A pénztár felé menet a zöldséges részen felkaptam egy paradicsomot és egy fej salátát, ami már igencsak a végét járta.
Az élelmiszerboltból átgurultam az I–95-ös autópálya felhajtójával szembeni bevásárlóközpontba. Előbb kint elszívtam egy cigarettát, aztán bementem az egydolláros boltba. Két sor is tele volt játékokkal, és egy csomó nyári portékát láttam: műanyag homokozóvödröket és lapátokat, gyűrött zacskókban vízilufikat, színes építőkockákkal megtömött hálókat. Az alsó polcok tele voltak plüssállatokkal, úgyhogy leguggoltam és végigtapogattam az összeset, a kezemben tartottam és forgattam, simogattam, hogy elég puhák-e, megnyomkodtam, hogy lássam, valamelyik ad-e hangot. Az egyik fémdoboz mélyén találtam egy fejjel lefelé eldugott elefántot. Megnyomtam a puha hasát, mire megszólalt a legélethűbb elefánttrombita, amit valaha hallottam, engem meg elfogott a nevetés, lassú, halk nevetés buggyant ki belőlem, egyre csak nyomogattam az elefántot, és nevettem, rázkódtam a nevetéstől, míg végül az arcom nedves lett, míg végül az általa kiadott hangot annyira nem lehetett mire vélni, hogy az egyik eladó, egy zöld mellényes férfi, akinek a neve olvashatatlan dőlt betűkkel volt írva a felvarrt névtáblára, megállt felettem, és azt kérdezte, jól vagyok-e.
Morgan Talty: Tűzfészek
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2025, 6690 Ft
