Pár éve óriási siker volt a leginkább talán dramaturgként ismert Visky András prózaírói debütálása, hiszen annak idején a Kitelepítést a szakma és a közönség egyaránt elismerte, és ez tényleg egy olyan alkotás volt, amelyről azóta is folyamatosan beszélnek. Ennek tükrében nem túl meglepő, hogy mióta kiderült, hogy érkezik a mű kvázi folytatása, az Illegalisták, ez a vaskos kötet lett az egyik leginkább várt őszi megjelenés.
De hogy miről is szólt Visky András nagy sikerű első regénye? A Kitelepítés egy olyan világot mutatott be, amelyet a hazai olvasóközönség aligha ismerhetett: a romániai lágerek poklát, amelyet sok magyar családnak is el kellett szenvednie. A történet alapja a szerző saját gyermekkora, hiszen édesapját, egy református lelkészt 1958-ban huszonkét év börtönre ítélték, feleségét és hét gyermeküket – köztük a kétéves Andrást – pedig politikai okokból kitelepítették előbb a răchitoasai, majd a latesti-i lágerbe. A regény visszaemlékezés erre a traumatikus gyerekkorra, ahol a túlélés és a hit lett az élet természetes nyelve.
A földbe vájt üregek, az irgalmatlan hideg és az éhezés ellenére a hangsúly mégsem a borzalmakon, hanem az emberi kapcsolatokon, az egymásnak adott apró jóságokon volt. A szövegben kiemelt szerepet kapott a Biblia, az egyetlen könyv, amelyet magukkal vihettek, és amely közös olvasmánnyá, lelki menedékké vált. A regény rövid, kisbetűvel kezdett, szinte „egymondatos” bekezdésekből épült fel, amelyek inkább emlékképeket és hangulatokat idéztek, mintsem egy összefüggő cselekményt. A Kitelepítés így nemcsak egy gyermekkori trauma feldolgozása, hanem egy sajátos, fragmentált látomás arról, miként őrizhető meg az emberség a legembertelenebb körülmények között is.
Más út, új nyelv
Az új mű cselekményéről sem megjelenésének bejelentése idején, sem a fülszövegéből nem tudhattunk meg túl sokat, így az sokakat meglephet. Ugyanis bár az első Visky-regény számunkra meglehetősen egzotikus témát dolgozott fel, ezt leszámítva teljességgel követhető volt, és narratív szempontból nem állított különösebb kihívás elé senkit. Ezzel szemben az Illegalisták teljesen más utat jár be, mégpedig egy olyat, amihez egy teljesen új nyelvet is fel kellett találnia a szerzőnek. Ez utóbbinak nagyon örültem, hiszen nálam többek között a kisbetűs, egymondatos narráció nem működött a Kitelepítettek esetén, viszont ez az új, az előzőhöz nem igazán hasonlító nyelv gyakorlatilag azonnal betalált.
Az Illegalisták cselekménye egy, a 20. század közepén játszódó regényhez képest meglepő helyről és időből indul, mégpedig a Jézus korabeli Izraelből. Az első fejezet cselekménye Bethániában játszódik, és egy meglehetősen érdekes Jézus, azaz Yeshua kerül középpontba, egy olyan figura, aki nem egészen úgy viselkedik, mint ahogy a Bibliában megismerhettük. A történet szerint az öngyilkos felesége miatti gyászában végül elsorvadó Lázár meghal, mielőtt cimborája, a férfi nővérei által csodatétel reményében sürgősen meghívott Yeshua megérkezne, és a környéken egyre nagyobb hírnévre szert tevő vándor látszólag nem is tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen holtfáradtan – a gyászoló Márta megrovó szavaira fittyet hányva – leheveredik a sírba az egyre kellemetlenebb szagú elhunyt mellé. Aztán a kora reggeli ébresztő idején (a kíváncsi nővérek váratlanul meglátogatják) félkómásan kiszalad a száján, hogy keljünk fel, minek hatására a halott Lázár is életre kel.
Az érdekes kezdéstől a folytatás sem marad el. A második fejezet dr. Szép Lukács időben ide-oda ugráló története, melyből megtudjuk, hogyan is szeretett bele a tehetséges férfi a zsidó származású kedvesébe, aki azonban – mivel éppen a második világháború idején járunk – hamarosan gettóba kerül. Lukács szavai plasztikusan jelenítik meg a korabeli Erdélyt, járjunk akár a harmincas években az első román időkben, akár a negyvenes évek elején a magyar időkben, akár később az újabb román időkben. A Visky által használt nyelv tökéletesen működik.
„Az Alsófüzes utcában laktunk, a keleti ipartelep szélén, a Körös árterületén. Nem tudom, milyen vallású lehetett apám, nem emlékszem, hogy valaha szóba került volna. Az anyám hitét sem emlegettük. Azt sem magyarázta meg nekünk sohasem, miért hamvasztotta el tüdőbajban fiatalon elhunyt feleségét, és miért szórta szét a hamvakat a talajvíztől sáros, keskeny és meddő konyhakertben. Megtiltotta, hogy halottak napján gyertyát gyújtsunk az udvaron. A máriaüveggel borított kis fémurnáról is csak nagykorúvá válásom napján derült ki, hogy anyám mérhetetlen kiterjedésű hiányát rejti. A hálószobában őrizte apám, egy dísztelen betonvasból hegesztett, fekete posztamensen állt a fal mellett, a két ablak között. A háborúban nyoma veszett, oroszok vitték magukkal. A fémállvány a helyén maradt, a plafonig érő ürességet tartotta lapos fején, mint egy ízelt lábú kariatida.”
Lehet-e itt hiba?
Pontosan ezt a kérdést tettem fel magamnak a harmadik fejezetre kanyarodva (itt még bőven az elején tartunk, lévén egy bő félezer oldalas műről beszélünk), hiszen olyan jó leírások, karakterek és sztorielemek jönnek szépen sorban, hogy kizártnak tartottam, hogy ebből ne egy remekmű szülessen. Aztán ahogy jön a negyedik, ötödik, hatodik stb. fejezet, majdnem minden újrakezdődik, szinte mindig új és új excentrikus figura kerül képbe, akik esetében közös, hogy ebben a forrongó világban mindannyian így vagy úgy, de a vallásban, vagyis inkább a személyes és egyéni hitben találják meg az ellenszert az egymást gyorsan váltó őrült rendszerek terrorjával szemben.
Ahogy fogytak az oldalak – és közben természetesen kiderültek bizonyos összefüggések: ezek a furcsa, sokszor nagyon is prófétaszerű alakok a kommunista rendszer által bethániai szektának kikiáltott és természetesen államellenesnek tartott emberek gyülekezete –, számomra egyre inkább kezdett kifulladni a regény, hiszen míg az egyes mikrotörténetek rendre működtek, addig a nagy egész egyre kevésbé. Hiába volt ez a sok emlékezetes alak és ide-oda kanyargó vagy ugráló történetszál (van szó többek között Sztálin lányáról és Chaplin filmjeiről), kellő összetartó erő nélkül, mint regény, mégsem működött igazán az Illegalisták. Ebből a szempontból erősen emlékeztetett a Bartók Imre Damien című kötetére, amellyel pontosan ugyanez volt a problémám.
Mindezzel együtt az Illegalisták kétségtelenül bátor vállalkozás, és abban, amit mondani akar, talán még fontosabb is, mint a Kitelepítés. Visky ezúttal nem csupán személyes traumát, hanem történelmi és vallási tapasztalatokat próbál egyetlen, mindent átfogó narratívába sűríteni. Az, hogy ez a vállalkozás nem minden pillanatban sikerül maradéktalanul, talán törvényszerű is: ekkora tétet ritkán bír el a próza. Az olvasó néha úgy érzi, mintha a szerző maga is túl mélyre merült volna a saját teológiai és metafizikai vízióiban, és az egyes történetszálak, bármennyire erősek is, nem képesek mindig újra egymásra találni.
Mégis, amikor működik, akkor nagyon működik. A nyelv teremtőereje, a képek pontos brutalitása és a mindent átható erkölcsi kérdés – hogyan maradhat ember valaki az embertelenségben – képesek feledtetni a regény aránytalanságait. Visky prózája itt már nem az emlékezés, hanem az újrateremtés eszköze:
mit jelent hinni, túlélni, szeretni egy olyan korban, amikor minden, ami emberi, gyanússá válik.
Az Illegalisták így nem hibátlan mű, de kétségkívül jelentős. Egyszerre teológiai parabola, történelmi freskó és személyes számvetés – egy szerző kísérlete arra, hogy a kimondhatatlant, a történelem és a hit határán lebegő tapasztalatot mégis elmondja. És ha néha túl sok is, túl sűrű, túl nehéz, hát ez éppen azért van, mert Visky ezúttal sem tud és nem is akar kevesebbet: az egész emberi létet akarja megérteni.
Visky András: Illegalisták
Jelenkor, 2025, 6499 Ft
