Amikor Briar és testvére, Rose háza köré vörös vonalat festenek, anyjuk egy ismerősére bízza őket. Egy üres házban találnak menedékre, és hamarosan magukra maradnak. A testvérek néha kimerészkednek a közeli mezőre, ahol lovak legelnek, és az egyiket megpróbálják megmenteni a biztos pusztulástól. Évekkel később Briar egy hatalmas élelmiszer-feldolgozó üzem felügyelőjeként dolgozik. Egy váratlan találkozás mélyen felkavarja, és felidézi benne, hogyan fogták és hurcolták el. Feltámad benne a remény, hogy a húga talán még mindig életben van, és úgy dönt, a maga eszközeivel fellázad a rendszer ellen. A skót Ali Smith új regényéből egy részletet most itt a Telexen is közreadunk a Magvető Kiadó hozzájárulásával. Olvasson bele!
Szép új világ:
aztán itt van ez, amit végezetül – vagy talán kezdetül – az előző pillanat testvérpillanatának lehetne nevezni. Ami az én fenséges pillanatom lett.
Tekerjünk előre öt évet addig a személyig, akinek most lennem kell.
Szokás szerint felküldenek hozzám valakit, akit a Szállítási szinten, a Csomagolószalag mellett tanúsított helytelen viselkedése miatt megrovásban kell részesíteni.
Megáll a lány az irodámban, az íróasztalom előtt. Egy pillanatra ismerősnek tűnik, vagy nem? Nem, még egyszer megnézem, és elég biztos vagyok benne, hogy mégsem ismerem.
Az eredeti jelentésben az áll, hogy egyes tételekhez hibás kódokat társított, és túl rendszertelenül csomagolt. Ott van a tartósítotthagymás-üveg leejtésének és összetörésének ügye is a Csomagolószalag szinten.
A kezére nézek. Az egyik egy tompa csonk.
A másik is deformálódott, bár nem olyan durván, csak egy mély égésnyom van rajta keresztben és felfelé a csuklóján.
Mire esélyem lenne bármit is mondani, azt mondja, nebassz, te a húgod tükörképe vagy.
Manapság senki nem tudja, hogy van egy húgom. Ez már kiesett minden hozzám kapcsolódó adatból, hacsak tényleg nagyon mélyre nem ás valaki, predigitálisan, és nem talál valamit, ami még nincs kitörölve, amit, ha én találom meg, gondosan törlök; elég sokat fizettem a (nagyon jó) fizetésemből embereknek, hogy megtanuljam, hogy kell törölni, és ő most már semmilyen rendszerben sehol nem létezik, amihez hozzáférek – márpedig a kilencvenkilenc százalékához hozzáférek.
Téved, mondtam. Nincs testvérem.
A tükörképed, mondja újra.
Bámul.
Nem azért van itt, hogy fecsegjen, mondom.
Hallgatás.
Aztán azt mondom,
utasítom, hogy találkozzon velem lent a Csomagolószalagnál, és vizuálisan demonstrálja, pontosan mi a probléma, hogy körültekintően és igazságosan tudjak foglalkozni a jelentéssel, amelyet a haladásáról kértek tőlem.
Leküldöm gyalog a lépcsőn. Én a lifttel megyek, mint rendesen. A lifthatárvonal a természetbeni juttatások része. Az emberek szó szerint ökölharcot vívnak egy olyan állásért, ami lifthatárvonalat biztosít.
Mikor lemegyek a Szállítási szintre, nem látom nyomát a padlón semmilyen összetört üvegnek. Valaki nyilván már elintézte. Helyes. Nem nekem kell. A törés intézése ezer meg ezer komplikációval jár.
A lépcső alján várok, és mikor megérkezik, a továbbító nyitott szája melletti területre mutatok.
Itt soha nem állnak munkások. Tilos, mivel itt a Szalag motorja pokoli zajszintet generál, ami befolyásolja a lehallgatást. De elég természetes lépés: arrébb a Szalag mellett kódpárosítók hajolnak sorban előre, szedik fel a termékeket, szkennelik és csomagolják őket.
A lány most is bámul. Felém hajol, és túl közel a fülemhez azt mondja,
annyira hasonlítasz rá, hogy egy pillanatra azt hittem, ő az.
Úgy teszek, mintha semmit nem mondott volna. A Csomagolószalag fölé hajolok. A kezemet a szám elé emelem. Úgy teszek, mintha csak egy gondolkodom-mozdulat volna. A lány látja, és felemeli a csonkját, részben, hogy eltakarja a száját, részben, hogy mutassa. Most olyan közel van hozzám, hogy látom a heget a bőrén.
Régen, mondja. Még gyerek voltam. Mind be voltunk állva, ez akkor volt, amikor bármit beszedtem, amit csak szerezni tudtam, és amikor csak szerezni tudtam, bármit, mind be voltunk. Kivéve őt, ő soha nem szedett semmit. Valami barlangban dekkoltunk, heten, jó pár hétig ott voltunk. El kell mondanom. Ő az egyik ember, akit a legjobban szerettem egész életemben. Amikor valaki soha nem törik meg.
Amíg ezt mondja, én végig olyan szavakra gondolok, mint az átverés és a csapda. Az arcom üres, úgy teszek, mintha a gépezetet figyelném az orrom előtt, mint egy szakértő, aki a hibát keresi benne. Közben a szívem olyan hangosan kalapál a bordáim közt, hogy hangosabb bennem, mint a Csomagolószalag gépezete, és tele vagyok haraggal az idegen iránt, aki veszélybe sodorhat a közvetlen bizalmaskodásával egy testvérről, akiről senki nem tud. Ami rosszabb – egy idegen, aki azt állítja, hogy többet tud a húgomról, mint én. Bármit mond, bármit akar mondani, akár igaz, akár hazugság, odaköti a húgomat egy helyhez és egy időhöz, és ezt rossz néven veszem, és ez az idegen most azt mondja,
azt mondta, ha valaha találkozom valakivel, aki nagyon hasonlít őrá, akkor üdvözöljem a nevében, és juttassam eszébe, hogy –
és akkor kimondja a szót.
Gliff.
A szó annyira kibillent az egyensúlyomból, hogy majdnem előrezuhanok a Szalagon száguldó savanyított zöldségek sietős sorára.
Tovább folytatja:
mind szedtünk valamit. Muszáj volt, mindenkinek volt valami szar a testével, és imádtuk a Flastromot, a legjobb fájdalomcsillapító, csak megszereztük, aztán beütött és kiütött minket is. Mindannyian szedtük, csak ő nem, és ezt a szót használta ránk és a cuccra. Ott ült a falnál, és figyelt minket egy ideig, amíg tartott a hatás, és mindig azt mondta, hogy el vagyunk gliffenve. Gondoltuk, úgy érti, kész, piff. Úgyhogy attól fogva bármit szedtünk, gliffnek neveztük. És azt mondta, mindannyiunknak azt mondta, hogy ha valaha találkozunk veled, segíteni fogsz, mert mindig segítesz az embernek, különösen, ha úton vannak.
Most abba kell hagynia, mondtam. Értette? Nincs beszéd a Szalag szinten.
Ali Smith: Gliff
Fordította: Mesterházi Mónika
Magvető, 2025, 5699 Ft
