„...a paranoia Pynchonnál egyfajta komor, de mégiscsak optimista világképet sugall, amely szerint az emberi életnek a látszat ellenére nagyon is van értelme; más kérdés, hogy ezt az értelmet nem igazán ismerhetjük meg, mivel ismeretlen erők elrejtik előlünk.” (Salman Rushdie)
Nos, végtére is innen is nézhetjük. Hogy a paranoia egyfajta adomány, mert a paranoiás „életében minden dolog örvendetes vagy fenyegető szférákban rendeződik el a saját központi lüktetése körül” (Pynchon), következésképp velünk ellentétben ő aztán pontosan tudja, hogy a létezés origójában ő áll és senki más, a világ dolgai pedig csak azért léteznek, hogy konkrétan elrejtsék előle a lényeget. Tiszteletben tartom ezt a véleményt, de a magam részéről a paranoiát valami olyasminek tartom, amit azért érdemes elkerülni. Hisz annyi minden van, amiért szorongást érezhetünk – persze pitiáner dolgok, a padlásfelújítással, általános anyagi helyzetünkkel, egészségi állapotunkkal, a felettesünkkel lefolytatandó holnapi beszélgetéssel kapcsolatosak –, de a fene tudja, nem tűnik vonzó opciónak, hogy ezek egyszeriben egy monstre szorongásgólemmé, paranoiává álljanak össze.
Még szerencse, hogy az irodalom nagy varázsló, képes az ún „mágikus transzformációra”: fog egy érzést, amit a mindennapi életben igyekszünk elkerülni, és csinál belőle egy olyan szöveget, amire azt mondjuk, hogy fú, ez de jó. De hogyan csinálja ezt? Hogy van az, hogy a gyerekeinkért érzett aggodalmat egyértelműen rossz érzésnek tartjuk, de kedvvel olvasunk skandináv krimit, ami térdig gázol ugyanebben a permanens kétségbeesésben? Talán arról van szó, hogy ilyenkor egyfajta szöveglaboratórium jön létre, ahol biztonságos körülmények között, kellő távolságból figyelhetünk egy kellemetlen szituációt, ami szerencsére másokkal (és ami külön mázli: fiktív alakokkal) esik meg – ezzel pedig mintha a valóság is kontrollálhatóbbá válna.
Közben meg pont az a baj, hogy a valóság, nagyon úgy fest, egyre kevésbé kontrollálható. Egyre több az információ, egyre gyorsabban áramlik, és egyre nehezebb kihüvelyezni belőle, melyik az igazán fontos, vagy egyáltalán: az igaz. Egyre kevésbé értjük, mi történik, merre mennek a dolgok, ez pedig az általános létbizonytalanság állapotát kelti fel bennünk. Amire az irodalom nyilván reflektál is (mert ilyen reflektáló típus), és lőn: megérkezik a paranoia mint eszköz a szépprózába. Amire nyilván volt már példa – a posztmodern irodalom alapvetésével, a „Nagy Történet” halálával, az entropikus regényekkel is felettébb rímelt a paranoid szemléletmód, amit Pynchon vagy Wallace nem is féltek kihasználni. De hála az égnek nem kell átkelni az óceánon, hogy az irodalmi eszközként használt paranoiára példát találjunk, mert nekünk is vannak remek paranoid íróink ám.
Interaktív horror
Itt van például Farkas Balázs, aki kedves íróm nekem. Na, tőle aztán jó sokat meg lehet tudni a paranoiáról. Vegyük például a Lu purpu című kisregényt, ami alsó hangon egy olaszországi nyaralás és egy buli története, amit a szerző a nagyobb gördülékenység érdekében kifejezetten takarékos mondatokkal, egyfajta kincstári minimalizmussal tesz oda a papírra. Azt is mondhatnánk, hogy szóra sem érdemes – de ott vannak azok a fránya jelek, amelyek elbizonytalanítják az olvasót. Ezek a jelek jobbára a lábasfejűekkel kapcsolatosak, ami önmagában is megér egy misét. Mert ugye micsoda a polip? A laikusok szemében nyálkás állat nyolc gyanús csáppal, a rémálmunkban se jöjjön elő. (Hogy közben a polip közben baromi okos jószág is, az alkalmasint csak gyanúsabbá teszi.) Ha egy szövegben polipra utaló motívumok bukkannak fel, akkor ott máris lovecrafti áthallások körvonalazódnak – egy lépésre vagyunk hát attól, amit horrornak nevezünk. De ami a paranoia egyik lényege: hogy sosem tesszük meg azt a lépést. Mert a paranoia a körvonalazatlan félelem – ám abban a pillanatban, amíg a ruhásszekrényből előugrik a szörny, paranoiánk igazolást nyer, és ezzel megszűnik paranoiának lenni. Bizonyos értelemben ez a paranoid elemekkel operáló irodalom és a horror közt a határvonal: hogy jön-e a szörny, vagy nem.
Mindenesetre Farkasnál (spoiler!) a polip nem jön (vagy: nem úgy jön), csak sötét árnya van odaírva a szöveg fölé, a szereplők fölé. Akad nyilván olyan olvasó, aki ezt egy be nem váltott ígéretként éli meg, de számomra inkább izgalomforrás. Mert hát az van, hogy ha egy író meg akarja írni a szörnyet, akkor versengenie kell az irodalomtörténet többi szörnyével, no meg persze az olvasó fantáziájával, aki alkalmasint sokkal félelmetesebb anyaszomorítókat is el tud képzelni az írónál, és ilyenkor bizony csalódik. De még ha sikerrel is veszi a szerző az akadályt, akkor is érheti a vád, hogy tulajdonképpen az olvasó helyett dolgozik, elveszi tőle a lehetőséget, hogy maga formálja meg magában félelme tárgyát. Ilyen értelemben a paranoiairodalom egyfajta interaktív horror, ahol az olvasóra van bízva a szöveget uraló kényelmetlen, fenyegető űr kitöltése.
Friss megjelenés Makai Máté Elővárosi éjszakák című elbeszéléskötete, amelynek első felét csupa olyan írás tölti meg, amit bátran nevezek paranoianovelláknak. A nyelv itt is célratörő, tiszta szerkezet, a mondatok egyszerűen olyan téglák, amikből a történet épül. Ez történet hol a noir krimivel, hol a kémregénnyel kokettál, így előhív az olvasóból számos sejtést vagy elvárást azzal kapcsolatban, hogy az efféle műfajok mitől szoktak működni és hová futnak ki végül. Makai azonban, miután felhúzta az elbeszélés falait, gyakorlatilag rácsapja az olvasóra az ajtót, egyedül hagyva egy félbehagyott történettel. Létrejön az üres színpad, ahol csak mi vagyunk, meg a kérdéseink. Itt a paranoia előidézésének módja nem a szörny ígérete, hanem maga a befejezetlenség: hogy keressük a jelentést, a magyarázatot, de esélyünk sincs megkapni a történet csonkasága miatt. Az ilyen helyzet pedig ismét csak aktív olvasói szerepfelfogást kíván meg – olyan irodalomfogyasztót, aki nem rest magának összeimbuszozni az elbeszélés hiányzó bútorzatát.
A tudat billent meg, vagy a világ siklott ki?
És végül: Bartók Imre Damienje. Itt a nyelv másképp van dolgoztatva, mint Farkasnál vagy Makainál – sokkal rafináltabb, összetettebb gépezet, nem pusztán történetet próbál elmesélni, hanem tudatállapotot akar megragadni, mégpedig a főszereplő, Damien tudatát. Aki épp a sakkvilágbajnoki címmeccs felé menetel, következésképp tele van a feje megnyitásokkal és bástyavégjátékokkal, és ha ez nem lenne elég, egy atipikus mellékállás és egy feldolgozatlan érzelmi űr (más néven: szerelmi csalódás) is beúszik a képbe. Már maga a sakk mint központi elem is alkalmat ad mindenféle paranoid képzetre – gondoljunk csak bele, bábuk vagyunk egy táblán, és láthatatlan kezek mozgatnak minket –, de Bartóknál a paranoia előidézésének elsődleges eszköze az anomáliák mesteri használata. Hogy olyan eseményeket potyogtat el a szövegben, amelyek ellentmondanak a formális logika szabályainak. Egyes szereplők megmagyarázhatatlan módon el-, majd feltűnnek, egy versenybíróról kiderül, hogy vélhetően több száz éves (és ezen igazából meg sem döbben senki), Damient pedig abszurd szekták fenyegetik meg halálosan – mintha meghajolna a valóság, váratlan sötét zugok tűnnek fel a történetben, amelyeknek nem szabadna ott lenniük, és amelyek egyszerre tesznek nyugtalanná és keltik fel a kíváncsiságunkat. Közben persze ha akarjuk, hihetjük azt, hogy minden anomália csak Damien elméjének rakoncátlankodása – ilyen értelemben pedig ez egy voltaképp konvencionális regény a tudat megbillenéséről. De hiába is várnánk, Bartók nem erősíti meg ezt az olvasatot. Szóval marad a bizonytalanság: hogy lehet, tényleg a világ siklott ki.
Az Elővárosi éjszakák fülszövege idézi Pynchont, aki valami olyasmit mondott, hogy a paranoia az élet fokhagymája. Ami nyilván gusztus dolga. De az biztos, hogy az irodalomnak nagyon jót tud tenni, amikor aláaprítanak egy-két gerezdet.
Farkas Balázs: Lu purpu
Fiatal Írók Szövetsége, 2019, 2280 Ft
Makai Máté: Elővárosi éjszakák
Fiatal Írók Szövetsége, 2025, 3500 Ft
Bartók Imre: Damien
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
