Egy moszkvai szülészet a 80-as években. Az egyetemista Alina itt hozza világra nem kívánt gyermekét, akit állami gondozásba kénytelen adni, amikor a szobatársnője váratlanul meghal, és a diplomata férj elképesztő ajánlatot tesz a lánynak: cseréljen személyazonosságot halott feleségével, és pótanyaként utazzon vele kiküldetésbe egy dél-ázsiai országba. Nem sejti, hogy Alina korábban már titokban kicserélte a két babát, így próbálva jobb jövőt biztosítani a saját gyermekének… A világhírű orosz írónő pályájának új csúcsa a késő szovjet rothadás és a brutális vadkapitalizmus szatirikus „nagyregénye”, földrészek és évtizedek közt ugráló szövevényes, burleszk mese. Hamisítás, megvesztegetés, zsarolás, megtévesztés – ebben a csúf világban mindenki tettes vagy áldozat, de általában mindkettő. Petrusevszkaja mégis mély empátiával és hetyke optimizmussal szemléli ezt a világot: a mindent átható emberi gyarlóság közepette végül a mindent túlélő anyai odaadás győzedelmeskedik. Ljudmila Petrusevszkaja új regényéből a Typotex hozzájárulásával közlünk részletet. Olvasson bele!
Mása és Szergej Szercov története
Hogyan került egyáltalán Moszkvába ez a Szergej Szercov, tették fel a kérdést a környezetében, pláne, hogy bekerült egy olyan intézménybe is, mint a Nemzetközi Kapcsolatok Intézete, ahová csak nagy emberek gyerekei jelentkeznek, meg rendszerint azok, akik szakmabeliek, vagyis a diplomaták családtagjai – de ez a kérdés továbbra is kérdés maradt, mert Szergej, ez a nem túl magas, egyáltalán nem figyelemre méltó srác, aki vidékről, Krasznodarból származik, ezt illetően hallgatásba burkolózott – a sereg után jelentkezett, és kész. Előtte dolgozott még két évig a Komszomol területi bizottságánál, vagyis felkészült.
Felvették, megtanulta az angol, plusz a handi meg az irdu nyelveket, pont annyira, hogy aztán kimehessen Handiába, mindjárt a követségre, de itt állj; merthogy az intézet után előbb dolgozni kell valahol.
Neki viszont nem volt sem bejelentett lakcíme, se semmije, az intézet után még a koliból is kitessékelték. Márpedig Moszkvában az ilyeneket nem veszik fel dolgozni sehová. Itt aztán a folyamatba bekapcsolódott egy bizonyos Mása, aki együtt tanult Szerjozsával, és interurbán bejelentette a szüleinek, hogy férjhez megy az egyik évfolyamtársához, Szerjozsához, csak hogy segítsen neki.
Mindent elmondott nekik nyíltan, ez a becsületes Mása, hogy ők csak nagyra tartják egymást, semmi több, viszont Szergejen segíteni kell, és ő erre hajlandó. És hogy a fiú aztán valószínűleg el is megy külföldre, Handiába vagy Pakisztánba. A lány a beszélgetést egyelőre csak az apjával folytatta.
– És honnan valósi? – kérdezte az egyszerű nép nyelvén az apa, aki jelenleg nagykövet volt.
– Nem mindegy? – tette fel ellenkezve és sértődötten a kérdést Mása. – Van valami kisváros Krasznodar mellett.
– Aha. Bivalynagybaszom. Városi jellegű nagyközség, ugye? Sokáig keresgéltél egy ilyen után?
– Hogy jön ide a nagyközség? – makacskodott a lánya.
– Hiszen akkor neked is külföldre kell menned vele! Ezzel a senkiházival! – ordította az apa, Valerij Ivanovics. – És együtt élni vele!
– Na és akkor – felelte Mása. – És miért senkiházi? Ő egy…
– Három évig! Egy egész életen át!
– Na és. Rendes ember.
– Fogd be! És gyerekeitek fognak születni!
– Hát persze – értett egyet vele a hajlíthatatlan Mása.
– Ahogy akarod, de én nem fogom állandóra bejelenteni!
– De bejelented – ellenkezett Mása –, és ha nem jelented be, akkor a bíróságon fogok elperelni tőled egy szobát, és kész. Jogom van hozzá.
– Hülye! – üvöltött fel az apa. – Felfogod te, hogy elárulsz bennünket anyáddal, minket, akik mindent megadtunk neked?! Mindent! Már épül a lakásod! Befizettük az előleget a lakásszövetkezetnek! Mellesleg, egy drága környéken, ahová mindenki menni akar, de én elintéztem neked! Neked, te kis hülye!
Az anyát, Tamara Gennagyijevnát nem engedte belefolyni a tárgyalásokba. Ő azonban mindent hallott az ikerkészüléken. Később, a hálószobában azt mondta:
– Mása nem hülye. Szerelmes ebbe a fiúba, Valera. Akinek le kell valamennyi időt dolgoznia Moszkvában ahhoz, hogy aztán külföldre mehessen. Állandó lakcímbejelentés nélkül viszont nem veszik fel dolgozni.
– És nekem mi közöm ehhez?!
– Hát csak az, hogy a lányod hozzá akar menni feleségül. És kihasználja a helyzetet. És be fogja jelenteni.
– Hülye. Te meg kétszeresen is hülye vagy. Nem a lányod használja ki, hanem ez a pasas!
– Lehet. Ezt te tudod jobban. Pontosan te. Ki más, ha nem te tudod ezt?
Hallgatás, sértett szuszogás.
Az anya így folytatta:
– Ez Mása dolga. Nekünk pedig a segítségére kell lennünk.
– Miféle faragatlan alak fog együtt lakni velünk?
– Valera, hiszen mi legfeljebb egy hónapra megyünk csak haza. Fél év múlva.
– És két év múlva, amikor végleg hazamegyünk?
– Mire mi hazamegyünk, addigra ők mennek el. A fiúra szép jövő vár. A nagybátyja benne van a Medimport szervezetében.
– Ki ő?
– Mása azt mondta, Viktor Ivanovics. Csermuhin.
– Maga Csermuhin?
– Az anyja unokabátyja.
– Ja, persze.
– Ő akarja kiküldeni Handiába. Három évre. Egy év múlva.
– Hát te ezt meg honnan tudod?
– Tudom. Mása mondta. Felhívtam.
– Nők… Összebeszélnek… A hátam mögött.
– Ha emlékszel rá, az én apám is ellenezte, hogy hozzád menjek feleségül – mondta Tamara Gennagyijevna.
– Igaza volt – felelte bosszúsan a férje. – Látott mindent előre. Ha nem lettem volna olyan hülye…
– Apám ebbe halt bele – mondta Tamara Gennagyijevna.
– Majd pont ebbe – vetette ellene Valerij Ivanovics. – Sokat
ivott, ennyi. Alkesz volt.
Látszott, hogy nem először merül fel köztük ez a téma.
Alina története (Részlet)
Ez a történet azzal kezdődik, hogy egy lány, Alina, az MGU1 hallgatója, aki a Na gorah elnevezésű kollégiumban lakott, összejött egy Avtandil nevű egyetemistával, akivel egy táncmulatságon ismerkedett meg.
Szombatonként a Lenin-hegyen álló egyetemen, a koliban, a két emeleti hallban kreol képű egyetemisták olyan, de olyan zenéket raktak fel!
Egész Moszkva szeretett volna bejutni oda.
Alina nem ácsorgott egyetlen tánc alatt sem, állandóan felkérték. Alina félárva volt, az apja élt, az anyja nemrég halt meg tüdőbajban, az apja pedig azonnal elment tőlük, mihelyt megjött a diagnózis, jogszerűen elvált, és feleségül vett egy fiatal kis ribancot, aki az anya halálát követően az apa hátán befészkelte magát a házukba (Alina akkor már a koliban lakott), és szó szerint még a küszöbre sem engedte oda a lányt, azzal magyarázva ezt, hogy „fertőző”.
A Moszkva alatt, egy dácsaövezetben álló szülői ház Alina előtt immár zárva volt. Sőt mi több, az anyja minden holmija, minden vagyona is hozzáférhetetlenné vált számára.
A mostohaanyja beszerzett egy mérges kutyát, és szabadon engedte a telken.
Csak nem költözhetett be oda rendőrséggel!
De amíg megvolt a kollégium, Alina nem is kesergett különösebben. Jóságos volt, mint a fényes nap, szőke, sudár.
Avtandil pedig, magától értetődő, olyan volt, mint a hegyi zerge: göndör hajú, szép, egyenes orral, nagy, barna szemmel és szép szájjal – minden, ahogy kell.
Ráadásul amikor Alina meglátta Avtandilt, úgy tűnt neki, hogy már ismeri valahonnan, sőt egészen jól.
Később aztán, amikor először kerültek együtt ágyba, és beköszöntött a reggel, és rohanni kellett az előadásokra, Alina jobban megnézte az alvó fiút, és azonnal eszébe jutott: a művészeti szakkörben, ahol Alina gyerekkorában szobrászattal foglalkozott, Avtandil ott szerepelt már mint Antinoosz feje.
Az egyetlen, amiben más, hogy neki rövid a lába.
De így sem rossz. És ki tudja, lehet, hogy a valóságban Antinoosz is pontosan ugyanilyen volt.
Miből is éltek: Avtandilnak komoly pénzeket küldözgettek. Apja egy tengerparti városkában, Potiban újságot árult egy bódéban, és a pihenni vágyóknak kiadott két házat is, ráadásul a szobákban még külön válaszfalak is voltak. Elfért így húsz ágy. Ő maga a családjával (a feleségével meg a gyerekeivel) a nyári időszakban az udvaron álló, kő melléképületben lakott. Avtandil édesanyja pedig a helyi patika vezetője volt.
Avtandil földrajz szakra jelentkezett, ki tudja, miért (ő maga sem tudta; talán mert ott dolgozott az anyja egyik ismerőse, aki néhány alkalommal náluk nyaralt), és nem erőltette meg különösebben magát a tanulással.
A dolgaival éppen ez az ismerős asszony foglalkozott a tanulmányi osztályról.
Avtandil leckekönyvében még csak hármas sem akadt.
Eljött viszont a pillanat, amikor Alina megmondta a szeretőjének, hogy terhes, és szeretné, ha a gyermeknek lenne apja is.
Avtandil nem értette:
– Kicsoda, az apám?
– Nem. Te. Te vagy az apa.
– Ide hallgass, én ezt nem értem. Én – apa? (Elmosolyodott, mint egy gyerek.)
– El kell mennünk az anyakönyvi hivatalba.
– Hová?
Alina mindent elmagyarázott neki.
És azonnal hisztériás rohamban tört ki, azt állítva, hogy őt már régóta kéri feleségül valaki…
És bár ő nem szereti azt az embert, de a gyereknek szüksége van apára. Úgyhogy valószínűleg hozzámegy feleségül. A pasas viszont külföldi.
– Ki volna az, Mbvala? – kiáltott fel a felbőszült Avtandil. – Megölöm!
Mbvala egy szimpatikus fekete volt, egy törzsfőnök fia, muzulmán. Valóban imádta Alinát, és sokszor tett neki tréfásan ajánlatot, hogy legyen a legifjabb felesége. Otthon, a családi fészekben Mbvalának volt már két felesége meg három gyermeke. Mbvala tizenhét éves volt. Gyakran megmutogatta Alinának a gyermekei fényképeit.
– Mit tehetnék?! – folytatta Alina. – Hiszen te nem akarsz engem elvenni!
– De el akarlak, drágám!
Felmerült azonban egy akadály. Avtandil nem töltötte még be a tizennyolcat. Alina viszont már a huszonegyedik küszöbén állt.
Avtandilnak, mint kiskorúnak, a házassághoz meg kellett kapnia a szülei beleegyezését. És ő írt is azonnal az apjának meg az anyjának.
Azok azonban nem siettek különösebben.
Mbvala viszont minden egyes találkozásukkor továbbra is ölelgette Alinát, mutogatta neki az elbűvölő apróságairól készült fényképeket.
Avtandilt ez kihozta a sodrából (természetesen e találkozások a szeme láttára zajlottak, valahogy így adódott).
Három hónap múlva, amikor betöltötte a tizennyolcat, anélkül, hogy szülei engedélyét bevárta volna, elment Alinával az anyakönyvi hivatalba, ahol beadták a kérelmüket.
Avtandil ünnepélyesen meg is írta ezt a boldog eseményt az apjának.
Alina is írt hozzá néhány sort oroszul.
Rövid idő múltán az a bizonyos asszony a tanulmányi osztályról azt mondta Avtandilnak, hamarosan érkezni fog az apja, és azt kéri, hogy a menyasszonyával együtt várja a reptéren. És átadott neki egy lapot, rajta a dátummal meg a járat számával.
A megjelölt időpontban Avtandil és Alina (akinek már látszott a kis pocakja, már a nyolcadik hónapban járt, és szinte egyáltalán nem hízott meg) az érkezési oldalon várakozott.
Egyszer csak Avtandil váratlanul egész testében összerándult, és előrerohant.
Az utasok tömegében alacsony, bajuszos, kövér férfi lépegetett, fekete öltönyben, fején hatalmas micisapkában – tisztára, mint Charlie Chaplin. Mögötte szép, de igencsak testes, alacsonyan elhelyezkedő, terebélyes fenekű asszonyság botladozott fehér kendőben.
Avtandil odarohant hozzájuk, és majdnem elsírta magát.
A pár átölelte őt.
Alina ledermedt, és tovább mosolygott. Hogyan, ezek lennének a szülei? Félelmetes, komor arcok, bajszos, kövér pasas, majdhogynem szintén bajuszos asszonyság, vörös szeme mindkettőnek kidülled. Mintha sírtak vagy sokáig nem aludtak volna…
A kövér pasas végighallgatta Avtandilt, végigmérte a mellettük álló Alinát, és igencsak röviden mondott valamit a saját nyelvükön a fiának.
Aztán mindhárman sarkon fordultak, és elindultak pontosan a felé az ajtó felé, ahonnan kijöttek.
Alina három órán át ácsorgott a helyén, várta Avtandilt.
Aztán rosszul kezdte érezni magát, és elájult.
Elvitték, és befektették a kórházba, megfigyelésre.
Onnan telefonált aztán be a kolis szobatársának és barátnőjének, Fajának, Faja pedig mindent kiderített, és elmondta, hogy Avtandilt saját kérésére törölték az egyetemről. Küldött erről egy értesítést.
A holmiját magához vette az az asszonyság, aki a tanulmányi osztályon dolgozik.
Alina a könnyeit hullatta, miközben bent feküdt a kórházban.
Szurkálni kezdtek belé valamit. Közeledett a szülés.
Alina felpüffedt a mozgáshiánytól, komplikációk támadtak. Nem engedték ki.
És ekkor a női kórterembe, amelyikben a megfigyelés alatt álló nők feküdtek, érkezett egy új terhes lány, Mása.
Ugyanannyi idős volt, mint Alina, huszonegy éves, de ő már elvégezte a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetét, és arra készült, hogy a férjével, Szerjozsával Handiába megy dolgozni, valami rettentően hosszú nevű városba, valami Pamparamparamprádesbe.
Mása, miután valahogyan tudomást szerzett Alina történetéről (itt mindenki mindenről tudott), megpróbálta felvidítani, egész idő alatt gyümölccsel meg vitaminokkal kínálgatta és etette, könyveket adott neki kölcsön az újszülöttek gondozásáról, de Alina nem reagált rá.
Nem akart semmit.
Nem akart könyvet olvasni az újszülöttek gondozásáról.
Mindenekelőtt nem akarta a gyereket sem.
Hívott egy ügyvédet, és elmondta ennek a hölgyeménynek, hogy itt akarja hagyni születendő gyermekét.
Az ügyvédnő e fecsegésre azt felelte, hogy előbb szülni kell, de megígérte, hogy hoz egy nyomtatványt a kérvényhez.
És Mása minél inkább fellelkesült, és próbálta ösztökélni ágyszomszédját, hogy örömmel kell felkészülni a szülésre, minél több könyvet dugott az orra alá, Alina annál rosszabbul viszonyult az egészhez.
És annál inkább irigykedett az ágyszomszédjára.
Ljudmila Petrusevszkaja: Ellopott életek
Fordította: Goretity József
Typotex, 2025, 4500 Ft
1 Moszkovszkij Goszudarsztvennij Unyiverszityet: Moszkvai Állami Egyetem – a ford.
