Bár az alapvetően is igaz, hogy ha érkezik egy-egy új Krasznahorkai-kötet, arra különösen oda fog figyelni a szépirodalmat kedvelők közössége, a nemrég bejelentett Nobel-díja miatt A magyar nemzet biztonsága vitán felül az év leginkább várt regényévé vált. Viszont hogy miről fog szólni, arról csak találgatni tudott a nagyérdemű, hiszen egyrészt a fülszöveg meglehetősen ködösen és általánosan fogalmazott, másrészt viszont a cím igazán sokat sejtetett.
Aki pusztán a címből indult ki, és arrafelé puhatolózott, hogy az új mű majd szépen fog illeszkedni például a Zsömle odavan enyhén szatirikus, ám a kortárs magyar valóságot ezzel együtt is remekül bemutató világához, az némileg talán kapargatta a felszínt (hiszen a vékonyka kötetnek van egy ilyen vonulata), de összességében inkább tévedett. Ugyanis A magyar nemzet biztonsága egy több szempontból meglepő és a szűk 180 oldalas hossza ellenére kimondottan összetett alkotás, amelyben úgy fér meg egymás mellett számos fontos téma, hogy közben könnyen olvasható és könnyen értelmezhető marad.
Csepel, te csodás!
Az új mű egy bevezetővel indul, amelyből – a szerző szokásához képest meglehetősen egyszerűen és egyenes vonalúan – megismerjük két főszereplője közül az elsőnek az életét és eredettörténetét. Papp doktor a Természettudományi Múzeum lepkeosztályának munkatársa, életét a precizitás, a rendszer, a rutin tartja össze. A gyermekkor óta ismétlődő mozdulatok, a gyermekkori szobájának függönyén átszűrődő fény, a számára otthonos és megnyugtató kipufogógáz illata mind ugyanarra a kényszeres, szinte vallásos figyelemre épülnek. Krasznahorkai hőse olyan ember, aki nem tud másban hinni, csak a részletek tökéletességében – miközben épp ez a tökéletesség nyeli el lassan az életét.
A gyermekkori otthonában magányosan élő, lassan ötvenéves, Klippel–Feil-szindrómával (ez a testi torzulás elsősorban rendkívül rövid nyakat, jellegzetes arcformát, valamint szárnyakként kiálló lapockákat eredményez) született férfi, aki a lepkék és pillangók egyik legnagyobb hazai szakértője (persze kit érdekelnek az ilyen szakértők?). Ennélfogva meglehetősen boldog, és lehet, hogy körülötte szép lassan összeomlik a világ (a történet kezdetén támadja meg Oroszország Ukrajnát), de ő csak a szépet, a harmonikust akarja meglátni, hiszen már évtizedek óta maga mögött hagyta azokat a megoldhatatlannak tűnő elméleti problémákat, amelyek fiatalkorában foglalkoztatták, és amelyek megkeserítették az életét.
Tehát ha Papp András karakterét röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondhatnám, hogy ebben a végtelenül szelíd emberben egyszerre két Krasznahorkai-archetípus elegyedik egymással, mégpedig a szenté és a világot (egykor) kényszeresen megismerni vágyó tudósé, azzal a megkötéssel, hogy Papp a mindenséget megérteni akaró tudóssal már leszámolt magában, és talán van annyi rálátása a való világra, hogy mondjuk egy Valuska tisztaságú szent se kerekedjen ki belőle. Valahol megmarad a két figura között, de ez nagyon is jól áll a karakterének.
Ha egy ilyen emberen múlna, minden bizonnyal semmi lényeges sem történne vele, hanem csak élné a maga kisszerű, de annál harmonikusabb életét, azonban ahogy szép sorban követi egyik bevezetés a másikat (a kötet érdekes felépítéséről majd később) megjelenik a másik főhős is: Valamilyen László (Papp sokáig képtelen megjegyezni a nevét), aki író, és akiről hamarosan kiderül, hogy nagyon nagy bajban van.
Krasznahorkai beköszön
Az új regény egyik legnagyobb meglepetése éppen az, hogy ez a furcsa író egy bizonyos Krasznahorkai László, akinek a fejébe bevette magát egy rendkívül nyomasztó és összetett gondolat, amellyel kapcsolatban meg akar fogalmazni egy számára sorsdöntő kérdést, amelyre csak és kizárólag lepkeszakértő barátunk képes válaszolni.
„Nézte a nagy tölgyet a kert végében, nézte az óriási lombkupolát, és hiába nézte már közel három évtizede, nem tudott betelni a látvánnyal, nagyjából 250–300 évesre becsülte egyszer egy látogató, akinek épp a dendrológia volt a szakterülete, többször kivághatták, állapította meg a vendég, miután megvizsgálta az eredeti törzset, amelyből már rögtön a föld felett többfelé is újranőttek a közel méteres átmérőjű, tulajdonképpen új törzsekké lett tonnás ágak, még télen is, lombtalanul, pusztán ezek az ágak kirajzolták, milyen gigantikus lény állja itt az évszázados viszontagságokat, nézte, és nézte hát, és addig nézte, míg egy nap, nem sokkal ezelőtt az eszébe ötlött, hogy mekkora gyökérzete is lehet egy ekkora fának, milyen mély és kiterjedt gyökérzet az, ami képes ezt az irdatlan testet megtartani a legnagyobb viharban is, és megdöbbent, mikor utánanézett, és megtudta, hogy amilyen nagy és amilyen alakú ennek a tölgynek a koronája, ugyanakkora nagy és ugyanolyan alakú ő a föld alatt is, mintha csak egy vízparton állna, ahol a parti látvány a vízfelszínen tükröződik, csak itt a tölgy ismételte meg alakját a lenti láthatatlanban, elképesztette az odaképzelt föld alatti monstrum, s attól fogva kizárólag ezzel az elképesztő gyökérzettel együtt volt csak képes látni a tölgyét kertjének bal oldali sarkában, csak úgy, hogy ez az óriási gyökérzet szüntelen összpontosítással kapaszkodik a föld mérhetetlen, fénytelen szövetébe, átérezte az iszonyatos akaratot, ami ahhoz kellett, hogy ez a tölgy évszázadokon át állva maradjon, hogy kibírjon mindent, szélrohamot és hófúvást, aszályt, fagyot és perzselő napot, viharok, tornádók, szárazság és hőség és méteres havak, és teltek az évek, és teltek az évtizedek, és teltek a számára is, míg a teraszra ki-kiülve az első három évtized csodálata a nagy tölgy iránt kezdett fokozatosan átfordulni benne egyfajta rémült elismerésbe, már csak a gyökérzettel együtt volt képes látni őt, ezt a hatalmas élőlényt, már csak azzal a monumentális föld alatti birodalommal együtt, amelynek minden egyes hajszálvékony, kapaszkodó gyökérszála hozzáadta a maga kicsi erejét a nagyobbhoz és a még nagyobbhoz, végül a teljeshez, s ebből állt össze az az Irdatlan Erő, ami miatt egyenesen elszörnyedt tőle, attól a fától, amelyet addig csak csodálni tudott […]”
De hogy mégis mi lenne az a rendkívül fontos kérdés, amelyre csak ezeknek a roppant különös rovaroknak a szakértője tudna válaszolni? Na éppen ez az, amit sehogy sem tud a regénybeli Krasznahorkai megfogalmazni. És így nyer értelmet a szöveg elején lévő Dosztojevszkij-mottó a legfontosabb kérdések megfogalmazásának gyakran lehetetlen voltáról, valamint a kötet már fentebb említett érdekes felépítése, ami azt eredményezi, hogy kapunk tíz bevezető fejezetet, na meg két „lassanvégét”. Ugyanis vannak olyan elmondhatatlanul fontos kérdések, amelyeket nemhogy nem tudunk megválaszolni, de még csak odáig sem jutunk, hogy magát a kérdést feltegyük. Hiszen még csak erre sem vagyunk képesek mi, emberek.
Viszont ha valaki úgy gondolná, hogy emiatt a végletekig összetett és végül fel sem tett kérdés miatt kissé elvont lesz ez az alkotás, az bizony téved, hiszen hiába kerül szóba többek között a biológia, a filozófia, a csillagászat vagy a kvantumfizika, annyi más élvezetes regisztere van a regénynek, ami miatt nem lehet nem szeretni. Hogy mást ne is említsek, a szerző saját ügyesen karikírozott alteregójának szerepeltetésével kiválóan kapcsolódik a napjaink szépirodalmát uraló autofikcióhoz, és annyira megkapóan és humorosan ábrázolja az ekkor még csak Kossuth-díjas írót – aki vagy motyog vagy szinte ordít monologizálva, aki rendszerint khm… nem kicsit pisiszagú és igénytelen, és akit a kutya sem kedvel (na jó, a kutyája talán igen) –, ami egészen fergeteges hangulatot eredményez. Viszont említhetném még azt is, hogy milyen finoman (egy a múzeum élére kinevezett csinovnyik) vagy éppen milyen brutálisan (egy erőszakos tinibanda) képes felvillantani a magyar valóság képeit ennek a nem mindennapi barátságnak a hátterében.
Viszont talán az a legszebb az egészben, hogy mindezek a különböző hangulatok, motívumok és intellektuális kitérők nem esnek szét, nem csúsznak ki az olvasó kezéből, hanem egy olyan egységet hoznak létre, amelyhez hasonlót az utóbbi évek magyar prózájában alig-alig találni.
A magyar nemzet biztonsága úgy beszél a világról – a háborúról, a félelmeinkről, a kiszolgáltatottságról, a tudás korlátairól és a szépség makacs jelenlétéről –, hogy közben végig megőrzi azt a sajátos, finoman ironikus, néha kifejezetten derűs rezgést, amely nélkül a legsúlyosabb dolgok is súlytalanokká válnának.
A regény egyik nagy erénye éppen az, hogy képes némileg újraértelmezni Krasznahorkai különösen összetett világlátását. Miközben jelen vannak az ismerős motívumok – az aprólékosan felépített mondatok, a lassan kibomló gondolati spirálok, az egzisztenciális bizonytalanság és a rendíthetetlenül tapadó káosz –, mégis mintha valami újfajta nyitottság, sőt játékosság is belépne ebbe a világba. Az elbeszélés könnyebben mozdul, a párbeszédek elevenebbek, a humor pedig végig finoman kíséri a szöveget. Nem oldja fel azt, ami súlyos, de épp annyit tesz hozzá, hogy még a legsötétebb felismerések is emberi léptékűvé váljanak.
Mindezek miatt A magyar nemzet biztonsága nem csupán egy új Krasznahorkai-kötet a sok közül, hanem egy olyan, a szerző kései életművében is kiemelkedő helyet elfoglaló munka, amely egyszerre idézi meg a régi nagy művek hagyományát és mutat túl rajtuk.
A gondolatisága szikár, de a humora él; a képei sötétek, de a szereplők mégis szerethetőek; a kérdései súlyosak, de a próza mindvégig könnyedén tartja őket.
Ha a Nobel-díj után sokan azt várták, hogy Krasznahorkai majd valami „megérkezett”, önismétlő gesztussal jelentkezik, a regény ennél sokkal okosabban reagál: nem bizonygat, nem erőlködik, csak egyszerűen megmutatja, hogy miért is volt teljesen jogos az a bizonyos stockholmi döntés. A magyar nemzet biztonsága – minden rétegével, humorával és kegyetlen pontosságával – az idei év egyik legnagyobb, legizgalmasabb olvasmányélménye.
Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága
Magvető, 2025, 5999 Ft
