„Anyám 2022. december 5-én halt meg.” És ez még csak egy kezdőmondat Szilasi László [18:48: telefon] című könyvéből. Csak hogy tudja az olvasó, mi merre hány méter. De az van, hogy erre is rá lehet licitálni – Babarczy Eszter kötetébe bele se kell lapoznunk, már a cím eligazít: Apám meghal. Itt nem árulnak zsákbamacskát, az olvasó pontosan érti, mire számítson. Nem csoda, ha némi megilletődöttséget érez, mintha ravatalt járna körül. Adott esetben talán arra is gondol, hogy a mondatokat tiszteletteljes részvéttel kell majd olvasnia, meghajolva a szerző személyes tragédiája előtt. Aztán ha végzett, és becsukta a könyvet, esetleg megkérdezi tőle valaki:
„Na, milyen volt? Ötből hány csillag?”
Az olvasó meg csak hümmög. Mert hát mit mondjon erre? Mondja, hogy „jó volt”? Ez egy ilyen helyzetben helytelenül hangzik. A gyászregény valahogy túlmutat a kritikai értékelhetőség szabványain.
Úgy irodalom, hogy közben nem az
A probléma abból fakad, hogy a gyászregény úgy irodalom, hogy közben nem az. Eszközei (a mondatok) elméletben ugyanazok, mint az irodaloméi, de más épül belőlük. Határozottan eltávolodnak a fikciótól, és erőt kölcsönöznek a megélt személyes veszteség pőre felmutatásából. Hozzáteszem, a fikcionalitástól való távolságtartás nem törvényszerű – Esterházy például saját bevallása szerint kifejezetten ingerülten fogadta, amikor a Szív segédigéit gyászregényként olvasták, és gratulációba csomagolt részvétnyilvánításokkal reagáltak rá. Mert ha egy író regényt ír az anya haláláról, akkor annak a regénynek akkor is jónak kell lennie, ha az anya éppenséggel él és virul. Ha meg véletlenül tényleg halott, az teljesen független magától a műtől, ami az írói eszközök hátán rég a magas égbe kapaszkodott, és a valóságtól elválva lebeg. Mert hát erről szól, erről kell hogy szóljon az irodalom. Hogy a világot nem másoljuk, hanem megteremtjük. És mindez kétségkívül igaz is. Elméletben, legalábbis. A gyakorlatban viszont a tudás, hogy itt egy valódi fájdalmat osztanak meg velünk, bizonyos értelemben átkeretezi az olvasás aktusát. (Vajon ugyanúgy olvasnánk a Bori noteszt, ha Radnóti túléli a háborút?) Nyilván ettől még az író nem mentesül a kényszertől, hogy jól is írjon – sőt bizonyos értelemben minél súlyosabb a téma, annál inkább muszáj méltóvá válnia hozzá. Csak épp amit ír, az egyes aspektusaiban túlmutat az úgynevezett „irodalmi értéken”.
Mindez részben azért is aktuális, mert idén három olyan magyar regény is megjelent, ahol a szülő halála központi motívum. Egy kedves ismerősöm meg is jegyezte, hogy a traumatrendnek annyi, jön a gyászfeldolgozás. Ami nyilván összetett kérdés, mert ugye a gyászregény voltaképpen szervesen összefügg a traumairodalommal – hisz mi is lehetne nagyobb trauma, mint annak megélése, hogy anyánk és apánk nem halhatatlan, akár az istenek. Másfelől a gyászregény egy másik trenddel is párbeszédbe lép – mégpedig az autofikcióval. Mert ugyanúgy az író személyes tapasztalatait, belvilágát tekinti irodalmi alapanyagnak és egyben feltérképezendő tájnak. És egyben olyan szövegélményt kínál fel, ami egyfelől az író személyes története (ezért csakis az övé és csakis ő mondhatja el), másfelől pedig olyan eseménysor, amivel kapcsolatban az olvasók jelentős részének élő tapasztalata van, ezért rezonál bennük.
Jól szerkesztettség vs. szerkesztetlenség
Talán Bánki Éva Apjalánya című könyvénél éreztem legerősebben a traumairodalomhoz való kapcsolódást. Talán mert itt a legkevésbé friss maga a halál – a mű középpontjában ugyanis nem a gyász eleven megélése áll, hanem a kérdések, amelyekre a válaszok a múltban bujkálnak. A kiindulópont a szerző betegsége, a rák, amelyet Bánki saját elfojtásaiból, az elhallgatásra való tanult hajlamából vezet le. Mindez egyfajta „örökölt sors”, apai hagyaték, hogy a dolgokat nem mondjuk ki, hanem a csendbe rejtjük azokat. Mindennek kibontása olyan munkát feltételez, ami leginkább talán a nyomozásra hasonlít: az író, ez a botcsinálta detektív a múlt kacatjai között kotorász, keresi a kulcsot a saját sorsához, talán mert az a kontroll illúziójával ajándékozná meg. Történeteket porol le és mesél el nekünk, hátha ezzel közelebb jut a saját örökségéhez való viszony megértéséhez, miközben tudja, hogy semmi garancia sincs a sikerre: „Folyton halottakra vadászunk, de legtöbbször önmagunkat se találjuk…” De vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy
nem is a megtalálás a lényeg, hanem a folyamatos keresés.
Az Apjalánya – talán a közvetlen gyásztól való relatív távolság miatt – kifejezetten jól szerkesztett regény, ebben pedig látványosan elüt Szilasi László [18:48: telefon] című kötetétől. Mert ez a könyv (látszólag) a szerkesztetlen, nyers áradás. Mantra és zsolozsma, ahogy az alcím műfaji önmeghatározása mondja. No most ha szigorúan vesszük, a szerkesztetlenség az irodalom világában hiba, amit okkal ró fel a kritikus – csakhogy ebben az esetben eszközzé válik, ami (tudatosan vagy sem) kiemeli az érzés „igaziságát”. Egyfajta információs tábla, rajta a felirat: „Ez nem fikció! Ezt nem méricskéltem patikamérlegen, hogy hatással lesz-e, csak kirakom ide, emésszed.” Természetesen történet sincs, csak egy sovány keret: hogy az anya halálával megszakadtak azok a telefonbeszélgetések, amelyek mindennap 18:48-kor elkezdődtek, és rutinként épültek be Szilasi életébe. A halál nem közvetlenül van jelen, hanem egy nagyon is kézzelfogható dolog hiányaként. Mindez pedig azt idézte elő, hogy azok a mondatok, amelyeknek eddig megvolt a céljuk, a gazdájuk, most visszapattannak a semmiről. Ami tűrhetetlen állapot. De mire nem jó az irodalom – még a halált is legyőzi. Szilasi ugyanis folytatja a beszélgetést pontosan úgy, ahogy az anyával folytatta, hektikus témakezeléssel és zavarba ejtő őszinteséggel – mert az ember csak addig hazudik az anyjának, amíg kamasz –, csak épp a fogadó már nem a szülő, hanem te meg én. Az olvasók. Mindez talán tekinthető a tagadás egy formájának is, ha mindenképpen meg akarjuk feleltetni egy gyászfázisnak. De szerintem nem ez a lényeg. Hanem hogy
a párbeszéd nem szükségszerűen szakad félbe a halállal.
Dokumentált kudarc
Bánkinál nyomozás van, Szilasinál párbeszéd, ezek pedig olyan dolgok, amelyekbe legalább lehet kapaszkodni. Babarczy Eszter Apám meghal című könyvében viszont nincs kapaszkodó. Ilyen értelemben ez nehezedik legnagyobb súllyal az olvasóra. Ez a regény kvázi egy dokumentált kudarc, ahogy azt a szerző is megjegyzi: „Pocsék munkát végzünk itt a haldoklásoddal, és legfőképpen én vagyok pocsék munkás. Csak imitálom a jelenlétet.” Babarczy végigvezet minket az apa halálának folyamatán, miközben érzékelteti az ezzel kapcsolatos érzések brutális, elfogadhatatlan sokrétűségét. Igen, elfogadhatatlan, ez a jó szó. Mert a halállal kapcsolatban az a konszenzus, hogy az egyetlen kifejezhető érzés a fájdalom – de a keserű igazság az, hogy nem ez az egyetlen, amit a hátramaradó megél. Hanem megéli a haldoklás fizikai és mentális következményei miatt az undort, a tehetetlenséget és a szánalmat, valamint megéli a sokkot, hogy egyes mélyen megülő konfliktusok közte és az apa között sosem fognak feloldódni, hanem betokosodnak. Amíg Szilasinál a párbeszéd van és lesz is, addig Babarczynál nem kezdődött el, és már nem is kezdődhet el soha. Ennek kudarca pedig a szerzőre marad, neki kell kezdenie vele valamit. Ez az ő öröksége.
Abszurd lenne ezen a ponton arról beszélni, a három kötet közül melyik a jobb. Persze nem lehetetlen – talán elég lenne definiálni, mit értünk „jobbon”. Hogy jobban nyomta a lelkem az egyik, mint a másik, például. Ugyanakkor ezt mégis elkerülném. Egyszerűen azért, mert olyan lenne, mint mérlegre tenni három halált, és elmélkedni rajta, ki sáfárkodott vele jobban.
Szilasi László: [18:48: telefon]
Magvető, 2025, 5999 Ft
Bánki Éva: Apjalánya
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
Babarczy Eszter Apám meghal
Jelenkor, 2025, 4999 Ft
