Péntek reggel 10 óra 15 perc: nemrég indult a Krasznahorkai-felolvasásmaraton Bécs Hietzing nevű városrészében, a népfőiskola nagytermében. Épp egy nő olvasott fel a Sátántangóból, enyhe magyar akcentussal. Utóbb megtudtam, hogy a szerzőhöz hasonlóan ő is Gyulán született. Egy középkorú – tippre osztrák – férfi követte őt, aki után egy harmincas férfi jött. Öten-hatan hallgatták az aktuális felolvasót a hangulatos, falambériával borított színházteremben. A maraton valamennyi önkéntes résztvevője 20 perces részletet kapott, átlagéletkoruk tippre valahol 50-55 év körül volt.
Ha van olyan író, akinek a munkásságához kifejezetten illik egy felolvasómaraton, az vélhetően Krasznahorkai László.
Hiába látszott a résztvevők többségén a felkészülés, a szerző óriásmondataival meg kellett küzdeniük. Ahogy néhány magyar névvel is. Száni (Sanyi), Ferencs (Ferenc) – a nem anyanyelvi felolvasóknak igazi nyelvtörők lehetnek, örül az ember, amikor felbukkan a történetben Lajos egy rendes s betűvel. Ha a magyar nevek nem is mindig tökéletesen – egy apró elírás az eseményt hirdető plakáton is van –, de a kietlen magyar valóság éppen olyan jól átjött németül, mint a magyar eredetiben. Úgy a harmadik óra végére ismét megbizonyosodtam arról is, amit a két salzburgi egyetemi félévem alatt olyan szorgalmasan tanulmányoztam: hogy a magyar nyelv káromkodásokban jóval színesebb, mint a német.
A felolvasók
Úgy féltucatnyi emberrel beszélgettem a felolvasások után. Krasznahorkai neve sokuknak már a Nobel-díj előtt ismerős volt, legtöbbször a Tarr Bélával közös filmjeit emlegették, vagy azt, hogy a magyar író Bécsben is élt, illetve hogy tavaly az Osztrák Nemzeti Könyvtárnak adományozta írói hagyatékát.
Felolvasása után a középkorú Évával elegyedtem szóba. Az volt a tippem, hogy magyar, de amikor az egyik tulajdonnevet németesen ejtette ki, elbizonytalanodtam. „Az akcentusom alapján a legtöbben magyarnak gondolnak – mondta a felolvasás után, – pedig cseh vagyok. Öt-hét éve mindig részt veszek ezeken a Nobel-díjasokra épülő maratonokon, mert jó mókának tartom. Néhány héttel korábban jelentkezik az ember a szervezőknél, és úgy három héttel az esemény előtt elküldik a rá eső szövegrészt. Előre lehet jelezni, hogy ki melyik napszakban szeretne olvasni. Amikor nem ismerem az aktuális írót, utána szoktam nézni a neten.” Krasznahorkai esetében sem volt ez másképp.
Este háromnegyed hétkor egy 65-70 körüli férfi volt soron. Ő az első, aki víz helyett egy sör társaságában olvasott fel, és abban is újító volt, hogy nem az addig megszokott, kinyomtatott A4-es papírról olvasta a penzumát, hanem a Sátántangó német kiadásából. Fekete öves résztvevőnek tűnt.
„Hosszú évek óta olvasok Krasznahorkai-műveket. Egyike annak a kevés szerzőnek, akinek a munkásságát tényleg követem, és ez azért van így, mert az én olvasatomban a tudatfolyamát írja le. Kifejezetten érdekel az is, ahogy az állapotokról ír. A Seiobo járt odalent a kedvenc könyvem. Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy egy könyvnek már a fejében meg kell lennie, mielőtt nekiáll megírni. Elképzelni nem tudom, ez hogyan lehetséges.”
Krasznahorkai-könyveket húzott elő a hátizsákjából, később a Manuskripte nevű irodalmi folyóiratban mutatta meg, hogy Krasznahorkainak már 1992-ben megjelent németül egy írása Gahse Zsuzsanna fordításában. Aztán egy Tarr Béla-DVD-t kapott elő, és elmesélte, hogy mennyire érdeklik az író és a rendező közös munkái, az évek során egész szép kis Krasznahorkai-gyűjteménye lett. A sör mellé végül ennek egy része is az asztalra kerül. Egyébként ő is író, Lucas Cejpek a neve, és esszékben utazik.
Beszéltem egy színésszel is, Gerhard Blabollal, aki ötödik éve vesz részt a felolvasásokon, és azt ecsetelte, hogy bár képzett színész – ami egyből feltűnt élethű felolvasásából – írással is foglalkozik, és egyetemen tanít. Elmesélte, hogy legalább három órát vesz igénybe, hogy tisztességesen felkészüljön a húszpercnyi szövegekre. A felolvasók az önkéntesség ellenére lelkiismeretesek voltak: időben érkeznek, többen szépen fel is öltöztek az eseményre, és akár a város túlsó végéből vagy a közeli falvakból is ideutaztak.
Az ötlet
A „Wir lesen Nobelpreis” (nagyjából: Nobel-díjat olvasunk) 2016 óta fut, és a szervezőknek már kezdetben is 30, folyamatos ébrenlétben töltött órát jelentett. Az egész valójában még korábban, 2014-ben indult, az első világháború kitörésének századik évfordulóján.
Ekkor döntötte el Robert Streibel, a hietzingi népfőiskola akkori igazgatója barátjával, Gerald Buchasszal, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásához is vezető eseményre emlékezve Karl Kraus Az emberiség végnapjai című, 1918-ban írt monumentális, kétszáz jelenetből álló, társadalomkritikus drámájával fognak emlékezni. Az ötletükhöz olyan lelkes amatőröket és profikat kerestek, akik szívesen olvasnának fel a műből. Sikeres esemény volt. Egy évvel később újabb ötletük támadt: Franz Werfel Musza Dagh negyven napja című művét olvasták fel, az örmények elleni török népirtás századik évfordulóján.
„Ezután merült fel a kérdés, hogy vajon hogy fogunk minden évben találni olyan irodalmi művet, amely az adott évhez passzol?” Nem sokkal később pattant ki a fejükből az ötlet, hogy az aktuális irodalmi Nobel-díjasokkal folytassák tovább. A felolvasásoknak a kezdetektől Bécs Hietzing városrészének népfőiskolája ad otthont, és élőben közvetítik. A felolvasás után a felvételeket megvágják, és az egyes olvasóblokkokat külön filmként teszik fel a YouTube csatornájukra. Így lesz ez idén is.
Robert Streibel azt is elmondta, hogy az első években nem aludtak egy percet sem, de egy ideje már adnak maguknak egy kis engedményt: éjjel 1 és 6 között kiürül a terem, és az előre videón beküldött 20 perces felolvasások mennek egymás után. Köztük ezúttal egy János nevű magyar férfié is, aki éjjel 3 körül a Herscht 07769 elejét olvasta fel magyarul. Összesen 92 felolvasóval számoltak, ha valaki nem tudott megjelenni, azt a két szervező helyettesítette.
2014 óta sok a visszatérő felolvasó, és olyanok is akadnak, akik még sosem beszéltek közönség előtt. „Ilyen értelemben ez sokaknak bátorságpróba is” – mondta a szervező. Meglepte, hogy idén nagyon sok Bécsben élő magyar ember is jelentkezett, a legelején a Collegium Hungaricum egyik munkatársnője egy bekezdést magyarul olvasott fel.
A rendelkezésre álló 30 óra alatt a komplett Sátántangón végigérnek, a Megy a világból és a Herscht 07769-ből pedig részleteket olvasnak fel.
Érdekes időzavarba kerülhetett az ember a felolvasás alatt: még olyankor is gyorsan telt az idő, amikor elkalandozott a figyelme, de leginkább valamiféle időtlenség vette körül az ablaktalan teremben. Itt tényleg „visszalassul az ember egy nagyregény belső idejéhez”, ahogy Szegő János, Krasznahorkai szerkesztője fogalmazott.
Ahogy telt az idő, egyre nőtt bennem a tisztelet a felolvasók iránt; felkészültek, otthon gyakorolták a szövegüket, eljöttek, és minden bátorságukat összeszedve, húsz percre színpadra álltak.
Negyed hatkor elszenderedett mellettem egy 65 év körüli férfi. Fél hattól aztán kicsit megnőtt a létszám, majd egy bő óra múlva ismét visszaesett. Nem sokkal fél hat után a történetben már túl voltunk Estike szomorú halálán, aztán 8 felé el kellett indulnom haza. Kiléptem az épületből, rájöttem, hogy egész nap alig ettem valamit, és nagyon éhes voltam. Hiába ültem már a 60-as villamoson, Krasznahorkai világa nem eresztett: nem a lehetséges megoldás jutott eszembe, hanem a végtelenségig ismétlődő néhány szem krumpli A torinói ló című filmből.
