Werner Herzog: Jégben gyalogolni (részlet)

Előzetes megjegyzés

1974. november végén felhívott egyik barátom Párizsból a hírrel, hogy Lotte Eisner súlyos beteg, és valószínűleg meg fog halni. Én erre azt mondtam, ezt nem szabad hagyni, épp ilyenkor, a német film most még nem nélkülözheti őt, nem engedhetjük meg, hogy meghaljon. Felvettem egy kabátot, fogtam egy iránytűt, és a vállamra kanyarítottam egy hátizsákot a legszükségesebb holmikkal. A bakancsom olyan erős és új volt, hogy megbíztam benne. Elindultam Párizsba a legrövidebb úton, abban a biztos hitben, hogy Lotte Eisner életben marad, ha gyalog megyek. Azonkívül magamban akartam lenni.

Amit útközben írtam, nem olvasóknak szántam. Most, majdnem négy évvel később, amikor újra kézbe vettem a kis jegyzetfüzetet, furcsa módon meghatódtam, és a kívánság, hogy a szöveget másoknak, számomra ismeretleneknek is megmutassam, legyőzte a szégyenkezést, hogy ilyen tágra nyitom az ajtót idegen pillantások előtt. Csak néhány nagyon magánjellegű bejegyzést hagytam ki.

W. H., Delft, Hollandia, 1978. május 24.

Szombat, november 23.

Ötszáz méter után rögtön pihenőt tartottam a pasingi kórháznál, ott akartam nyugat felé elkanyarodni. Az iránytűvel betájoltam az irányt Párizs felé, ezt már tudom. Achternbusch kiugrott menet közben a VW buszból, nem történt semmi baja, aztán rögtön ugrott még egyszer, és eltörte a lábát, most a kórház ötös számú osztályán fekszik.

A Lech lesz a probléma, mert kevés hídja van, mondtam neki. Vajon átvisznek-e falusiak a folyón egy csónakkal? Herbert kártyát vet, olyan kicsi kártyákat, mint a hüvelykujjam körme, két sorba ötöt-ötöt rak, de nem tudja értelmezni őket, mert nem találja a lapot a megoldásokkal. Ott van a kártyák között Az Ördög és a második sorban Az Akasztott Ember, fejjel lefelé.

Napsütés, mint egy tavaszi napon, ez a meglepetés. Hogyan jutok ki Münchenből? Mi foglalkoztatja az embereket? Lakóautók, összetört járművek, amiket felvásárolnak, autómosók? A magamon való gondolkodásnak egyetlen hozadéka van: a világ többi része rímel.

Egyetlen, mindent átható gondolat: el innen. Félelmet keltenek bennem az emberek. A Kovácsnőnek nem szabad meghalnia, nem fog meghalni, nem engedem meg. Nem fog meghalni, nem hal meg. Most nem, ezt nem teheti meg. Nem, most nem fog meghalni, mert nem hal meg. Határozott léptekkel megyek. És most remeg a föld. Ha megyek, egy bölény megy. Ha pihenek, egy hegy pihen. Jaj! Nem szabad neki. Nem fog. Ha Párizsban leszek, élni fog. Nem lesz másként, mert nem lehet. Nem halhat meg. Esetleg majd később, ha megengedjük.

Egy eső áztatta mezőn egy férfi elkap egy nőt. A fű elfekszik, és sáros.

A jobb vádlim talán még problémát fog okozni, lehet, hogy a bal bakancs is, elöl, a lábfejemnél. Gyaloglás közben sok minden megfordul az ember fejében; az agy, az dühöng. Most majdnem egy baleset kicsit előrébb. A térképek a szenvedélyem. Focimeccsek kezdődnek, felszántott pályákon húzzák meg a középvonalat. Bajor zászlók az Aubing (Germering?) S-Bahnhofon. A vonat száraz papírokat kavart fel maga mögött, hosszasan kavarta őket, aztán elment. Még éreztem a kezemben a kisfiam apró kezét, ezt a különös kezecskét, amelynél a hüvelykujjat olyan furcsa módon a csukló felé lehet hajlítani. Néztem a papírok kavargását, és majdnem meghasadt a szívem. Két óra lesz nemsokára.

Germering, fogadó, a gyerekek elsőáldozáson vettek részt; fúvós zenekar, a pincérnő tortát szolgál fel, és a törzsasztal mindenáron el akar csenni egy-két szeletet. Római utak, kelta árkok, a fantázia erősen dolgozik. Szombat délután, az anyák a gyermekeikkel. Hogy néz ki valójában, amikor gyerekek játszanak? Nem úgy, mint a filmekben. Kéne egy távcső.

Mindez nagyon új, egy darabka új élet. Nemrég egy hídon álltam, alattam az Augsburg felé vezető autópálya egy része. Az autóból néha látom az autópályahídon álló embereket, most egy vagyok közülük. A második sör már a térdembe megy le. Egy fiú kartonpapírból készült táblát akaszt ki két asztal közé, a madzag két végét celluxszal rögzíti. A törzsasztal elterelést kiált, ugyan, kik vagytok ti, kérdezi a pincérnő, aztán újra nagyon hangosan rákezd a zene. A törzsasztal szívesen venné, ha a fiú benyúlna a pincérnő szoknyája alá, de a fiúnak nincs hozzá bátorsága.

Csak akkor tartanám mindezt igaznak, ha film lenne.

Nem érdekel, hol fogok aludni. Egy fényes, bőr farmernadrágot viselő férfi keletnek tart. „Katharina!” – kiáltja a pincérnő egy tálca pudingot tartva a combja magasságában, dél felé kiált, mert figyelek erre. „Valente!” – kiáltja vissza valaki a törzsasztaltól. Ennek örül a törzsasztal. A szomszéd asztalnál ülő férfiról, akit parasztembernek tartottam, hirtelen kiderül, hogy ő a fogadós, zöld köténnyel a derekán. Lassan berúgok. Egy asztal egyre jobban idegesít, közel hozzám, mert meg van rakva kávéscsészékkel, tányérokkal és tortákkal, de nem ül ott senki. Miért nem ül ott senki? A perec durva szemű sója olyan lelkesedéssel tölt el, hogy el se tudom mondani. Most hirtelen az összes vendég egy irányba néz, pedig nincs is ott semmi. Néhány kilométer gyaloglás után tudom, hogy nem vagyok eszemnél, a tudás a talpakból jön. Akinek nem ég a nyelve, annak a talpa ég. A fogadó előtt, jut most eszembe, láttam egy sovány férfit, aki kerekesszékben ült, de nem béna volt, hanem kretenizmusban szenvedett, és egy nő tolta, akire nem emlékszem. Az ökröknek való járomról lógnak le a lámpák. A San Bernardino mögött a hóban majdnem összeütköztem egy szarvassal; ki számított volna ott vadon élő állatra, ráadásul ekkorára? A völgyeknél mindig pisztrángok jutnak az eszembe. A csapat, szeretném mondani, előrehalad, a csapat fáradt, a csapat a nap végén kimerült. A csapos a zöld kötényben, ahogy szorosan az étlap fölé hajol, szinte vak. Nem lehet parasztember, mert szinte vak. Ő a fogadós, igen. Felgyullad idebent a fény, akkor odakint hamarosan bealkonyodik. Egy gyerek anorákban, hihetetlenül szomorúan, kólát iszik két felnőtt közé szorulva, most tapsolnak a zenekarnak. Minden jó, ha jó a véka, mondja bele a csendbe a fogadós.

Odakint a hidegben az első tehenek, ez meghat. A gőzölgő, betonozott trágyadomb körül két lány görkorcsolyázik. Egy mélyfekete macska. Két olasz együtt tol egy biciklit. A mezőknek ez az erős szaga! Hollók repülnek kelet felé, mögöttük egészen mélyen áll a nap. Nehéz és nedves szántóföldek, erdők, sok ember gyalogosan. Egy juhászkutyának megáll a lehelete a szája előtt. Alling öt kilométer. Első alkalommal érzek félelmet az autóktól. A szántóföldön képes újságokat égettek el. Zajok, mintha tornyokból harangoznának. Köd ereszkedik alá, pára. Elakadok a szántóföldek között. Parasztfiúk repesztenek el mellettem mopedeken. Távol a horizonton autók sokasága, mert még tart a focimeccs. Hollókat hallok, de ellenkezés támad bennem. Nem szabad felnézni! Hadd csinálják! Ne pazaroljunk rájuk egyetlen pillantást se, ne nézzünk fel a papírról! Nem, semmiképp! A hollók, hadd csinálják! Nem nézek oda! Egy esővízzel megtelt kesztyű a szántón, a traktornyomokban hideg víz. A fiatalok a mopedjükön összehangoltan rohannak a halálba. Betakarítatlan cukorrépák jutnak eszembe, de esküszöm, ami szent, nincsenek erre betakarítatlan cukorrépák. Egy óriási traktor tart felém fenyegetően, le akar taposni, maga alá akar gyűrni, de én állom a sarat. Egy fehér polisztirolcsomagolás részei nyújtanak támaszt mellettem. A felszántott föld felett távolról beszélgetést hallok. Feketén és dermedten áll egy erdő. A hold átlátszó, félig balra tőlem, tehát dél felé áll. Mindenfelé egymotoros repülőgépek, kihasználják az estét, mielőtt még jön a sötét rémalak. Tíz lépéssel odébb: a sötét rémalak sohanapján jön. Ott, ahol állok, egy kirángatott jelzőoszlop fekszik, fekete és narancssárga, iránya a hegyes vége alapján északkelet. Egészen nyugodt alakok kutyákkal az erdőnél. A terület, amelyen átkelek, veszettséggel fertőzött. Ha abban a hangtalan repülőgépben ülnék magasan a fejem felett, akkor másfél óra lenne Párizs. Ki vág ott fát? Toronyóra hangját hallom? De most tovább.

Hogy mennyire mi magunk lettünk azok az autók, amelyekben ülünk, az arcokon látni. A csapat pihen, bal lába a rothadó avarban. Kökény tolakszik elő, úgy értem, mint szó: a kökény szó. De ehelyett egy kerékpárabroncs fekszik ott, gumi nélkül, piros szíveket festettek rá. Ebben a kanyarban azt is látom a nyomokból, hogy itt autók tévedtek el. Egy erdei fogadó lépked el mellettem, akkora, mint egy laktanya. Van ott egy kutya, egy monstrum, egy borjú. Rögtön tudom, meg fog támadni, de szerencsére felrántják az ajtót, és a borjú hangtalanul bemegy rajta. Kavics kerül a képbe, aztán a talpam alá, előtte földmozgásokat lehetett látni. Kiskorú lányok szépítkeznek, hogy aztán felüljenek más kiskorúak mögé a mopedekre. Elengedek magam mellett egy családot, a lánygyermeket Esthernek hívják. Kukoricaföld, betakarítatlanul, télen, hamuszínűen, zörög, pedig nincs szél. A föld azt jelenti: halál. Találtam egy darab fehér merített papírt, amely teleszívta magát nedvességgel, felvettem, hátha ki tudok olvasni valamit az előlapján, amely a nedves szántóföld felé fordul. Igen, AZ volna leírva. Most, hogy a lap üres, nem érzek csalódást.

Döttel gazdánál mindent lezártak. Egy sörösláda üres üvegekkel arra vár, hogy valaki elvigye. Ha a juhászkutya, mit is beszélek: farkas! nem áhítozna annyira a véremre, elfogadnám éjszakára a kutyaházat, ugyanis van benne szalma. Jön egy bicikli, és a pedál minden fordulatnál nekiütődik a láncvédőnek. Mellettem szalagkorlát fut, felettem elektromosság. A vezeték kattog a feszültségtől. Ez a domb itt senkit nem hív semmire. Rögtön alattam egy falu merül el saját fényeiben. Messze jobbra, szinte hangtalanul, forgalmas útnak kell lennie. Fénycsóva, nem moccan semmi hang.

Nagyon meglepődtem, amikor Alling előtt bementem egy kápolnába, hátha megalhatok bent, de egy nő volt ott egy bernáthegyivel, és imádkozott. A kápolna előtt álló két ciprus tövében az ijedtségem a lábamon át a mélybe hatolt. Allingban már nincs nyitva vendéglátóhely, a sötét temetőben keresgélek, aztán a futballpályán, aztán egy új háznál, amelynek utcai homlokzatát műanyag lapokkal szigetelték. Valaki felfigyel rám. Allingon túl egy tőzegmocsár, úgy sejtem, ott tőzegkunyhók is lesznek. Egy sövényből rigókat riasztok fel, nagy, rémült tömeg, amely a sötétségbe menekül előlem. A kíváncsiság a megfelelő helyre vezet, hétvégi ház, a kert zárva, hidacska a tóra; le van lakatolva. Kinyitom olyan egyszerű módon, ahogy Joschitól tanultam. Kiszakítok egy ablaktáblát, aztán törik egy üveg, és már bent is vagyok. Belül egy sarokpad, vastag díszgyertyák, de égnek; nincs ágy, de van puha szőnyeg, két párna, egy üveg bontatlan sör. Piros viaszpecsét a sarokban. Asztalterítő modern mintával az ötvenes évekből. Azon egy keresztrejtvény, amelyet fáradságos munkával talán a tizedéig oldottak meg, de a mellette levő firkálások arról árulkodnak, hogy kimerítették a megfejthető szavakat. Megoldva: fejfedő? – Kalap. Habzóbor? – Pezsgő. Távbeszélő? – Telefon. Megfejtem a maradékot, és az asztalon hagyom emlékül. Nagyszerű hely, távol az emberektől. Ja, igen, hosszúkás, kerek? – ez áll ott, függőleges, négy betű, a vízszintes Telefonban levő L betűvel végződik; hiányzik a megoldás, de az első betűt, az első kockát többször is bekarikázták. Egy nő, aki egy tálka tejet vitt éjjel a falusi utcán, még sokáig foglalkoztat így utólag. A lábak jól vannak. Lehet, hogy vannak pisztrángok odakint a tóban?

Werner Herzog: Jégben gyalogolni
Fordította: Szijj Ferenc
21. Század Kiadó, 2025, 3990 Ft