Juli Zeh: Corpus delicti (részlet)
Juli Zeh disztópikus regényében a Módszer nevű egészségdiktatúra mindent és mindenkit ellenőriz: a testet, a gondolatokat, az érzelmeket. A sport kötelező, az élvezeti szerek tiltottak, az életet adatok és statisztikák szabályozzák. A főhős, Mia Holl fiatal, tehetséges biológus, aki hisz a tudományban és a rendszer tökéletes működésében. A Corpus delicti nyugtalanító és provokatív olvasmány.
– A gyerekszobából jött! Ilyen volt! – Lizzie elengedi a lépcsőkorlátot, előrehajol, és tüsszentést utánoz. – Haap-ci! Haap-ci!
– Nem mondod komolyan. – A Pollné úgy néz körül, mintha egy kísértet suhant volna végig a lépcsőházon. – Ez tisztára úgy hangzik, mint…
– Mondd csak ki nyugodtan!
– Mint egy tüsszentés.
– Pontosan! És a gyerekszobából jött! Képzelheted, hogy rohantam.
– Hülyeség! – szólal meg a harmadik, Driss, aki hosszúra nőtt, mint egy sudár, fiatal fa, amire abban is hasonlít, hogy hiányoznak róla a nőies domborulatok. Lapos arc imbolyog a fehér köpeny gallérja fölött, hatalmas szempárban tükröződik a vele beszélő arca. A szeplők nélkül is nehéz lenne elhinni róla, hogy már nagykorú.
– Mi a hülyeség? – kérdezi a Pollné.
– Megfázás a húszas évek óta nem létezik.
– Blitzmerker kisasszony… – Lizzie elkínzott arcot vág.
– Legutóbb is volt riasztás – suttogja a Pollné.
– Látod, Driss, a Pollné olvassa A Józan Ész Szava híreit. Jól meg is ijedtem, rohantam, benyitottam. És mit látok? A kislány ott kuporog a földön az Ute kölykével, az orrocskája bedugva egy zacskó borsba. És úgy tüsszög, mint egy világbajnok.
– Orvososdit játszottak! – A Pollné elneveti magát.
– És a kislány volt a beteg. – Most már Driss is nevet.
– Eltaláltátok, lányok. Bezzeg én majdnem belebetegedtem az ijedségbe.
Úgy állnak ott hárman, mint akik saját magukat utánozzák, ahogy előző nap ott álltak hárman, meg az azelőtti nap, és így tovább visszafelé az időben. És ugyanígy folytatódik a kép ismétlődésének láncolata a jövő irányába: Lizzie a fertőtlenítőgép csövére támaszkodik, a Pollné a bakteriométer házának dőlve áll, Driss pedig a lépcsőkorlátra könyököl. Amikor nyílik a bejárati ajtó, azonnal elnémulnak mindhárman. Már megint itt van az a sötét öltönyös. Arca alsó felét fehér szájmaszk fedi, de elég a szemébe nézni, és látszik, milyen szép férfi.
– Santé! Jó napot a hölgyeknek!
– A jó nap – mondja Lizzie, megbillenti a csípőjét, és ráteszi a kezét – ott kezdődik, hogy nincs dolgunk.
– De uram, erre igazán semmi… – Driss a férfi félig eltakart arcára mutat.
– A szájmaszkra gondol – teszi hozzá gyorsan a Pollné.
– Ez egy Őrház – mondja Lizzie. – Itt nincs szükség erre a védelemre.
– Milyen buta vagyok. – Kramer leoldja a tarkóján a maszk zsinórját. – Hiszen láttam is a táblát a bejáratnál.
Zakózsebébe dugja a maszkot. A beálló csendben elegendő ideje lenne kiselőadást tartania az Őrházakról. Azokban a lakókomplexumokban, amelyek közössége különösen megbízhatónak bizonyul, maguk a lakók vehetik kezükbe a higiénés megelőzés feladatait. Ezek közé tartozik a levegőértékek rendszeres mérése éppúgy, mint a hulladék- és szennyvízellenőrzés, valamint az összes közös helyiség fertőtlenítése. Azt a házat, ahol működik az önálló közösségi fenntartásnak ez a formája, a homlokzaton elhelyezett fémtáblával tüntetik ki, és kedvezményt kap az áram- és vízdíjból. Az Őrház fantázianévre keresztelt kezdeményezés minden szinten rendkívül sikeresnek bizonyult. A költségvetés pénzt takarít meg az egészségmegőrzés terén, az emberek pedig gyakorolhatják a közösségfejlesztést és a közös felelősséget. Akárki volt is, mára a feledés homályába merült, aki azt állította, hogy a nép vagy túl lusta, vagy túl ostoba ahhoz, hogy bázisdemokratikus alapon vegyen részt a közéletben – nem volt igaza. Az Őrházakban élő emberek bizonyítják, hogy igenis képesek együttműködni a köz érdekében. Sőt, örömüket lelik benne. Találkoznak, beszélgetnek, vitatkoznak, döntéseket hoznak. A szó legvalódibb értelmében dolguk van egymással.
Heinrich Kramer, aki a három fehér köpenyes hölgy koszorújában úgy áll, mint büszke paripa a kecskék között, nagymértékben hozzájárult az Őrház-koncepció kialakításához. De már azelőtt is híres volt. Az országban mindenki tudja, kicsoda. Ez az oka a hosszú hallgatásnak, csakúgy, mint annak, hogy hirtelen mindenki egyszerre kezd beszélni.
– A vírus vigyen el, ha nem…
– De bizony…
– Csak nem maga az?!
– Driss, az ég áldjon meg, ne bámuld, annyira kínos.
Kramer a szívére teszi a kezét, és meghajol.
– Leköteleznek, hölgyeim. Mondják csak, lakik itt maguknál egy bizonyos Frau Holl?
– A Mia! – kiáltja Driss, és összecsapja a tenyerét. Bármibe fogadott volna, hogy Heinrich Kramer Mia Holl iránt fog érdeklődni. Megmagyarázni nem tudná, miért gondolta így, de számára Mia különleges lény.
– Frau Holl a legfelsőn lakik. A hátsó udvarra néz a terasza.
– Szuper lakás – bólogat a Pollné. – Persze, biológiával jól lehet keresni.
– Meg is érdemli – szól szigorúan Lizzie.
– Remek – mondja Kramer. – És vajon otthon tartózkodik ez a Frau Holl?
– Mindig! – vágja rá Driss. – Mármint úgy értem, mostanában. – Közelebb hajol Kramerhez, mint aki titkot árul el. – Már nem is látjuk a Miát.
– Frau Mia Holl – pontosít Lizzie – mostanában nem jár be a munkahelyére.
– Talán szabadságon van?
– Ugyan már! – bukik ki a Pollnéból. – Egy ilyen csinos kis teremtés, és mindig egyedül van! Ajánlatokat böngész.
– Szerintünk – teszi hozzá bizalmasan Lizzie – Frau Holl partnert keres.
Kramer biccent.
– Akkor én megyek is.
– Rendes lány ám a Mia!
– Na de Driss, ez magától értetődik.
– Egy ilyen házban!
– Köszönöm. – Kramer körbenéz, még egyszer biccent, aztán megtöri a szomszédasszonyok gyűrűjét. – Sokat segítettek. A legjobbakat kívánom ennek a szép háznak.
Tátott szájjal, némán néznek Kramer után, ahogy ruganyos léptekkel halad felfelé a lépcsőn.
Juli Zeh: Corpus delicti
Fordította: Nádori Lídia
Typotex, 2026, 4200 Ft
