Kikapcsolódni és bekapcsolódni, avagy olvasnak-e szépirodalmat a fáradt emberek?

„Minden kiadó azt keresi, folytatta, mondhatnánk, ez a modern irodalom világának Szent Grálja, hogy kik azok az írók, akiknek a művei megállják a helyüket a piacon, mégsem veszítik el a kapcsolatot az irodalmi értékekkel; más szóval, akik olyan könyveket írnak, amelyeket az olvasók élvezetesnek találnak, de nem kell szégyenkezniük, ha rajtakapják őket az olvasásukon.”

(Rachel Cusk)

Szerintem alapvetően kétféle okból szoktak olvasni az emberek. Az egyik, hogy megtudjunk valamit a világról vagy épp önmagunkról. Az ilyen szöveg gyakran kihívás elé állít, küzdésre késztet, le kell gyűrnünk a szöveg által teremtett akadályokat, hogy aztán a végén úgy álljunk ott, mint aki kicsit több lett önmagánál. A másik ok meg az, hogy szórakozzunk. Hogy egy kicsit ne tudjunk semmit a világról, vigyen el minket a könyv valahová, ahol jóval kevesebb kampányplakát van, feledtesse el, hogy holnap megint be kell menni dolgozni. Persze a szórakozás komplex fogalom, van, aki szerelmi bonyodalmakat, van, aki mókát és kacagást szeret ilyenkor átereszteni magán, és olyan olvasó is akad, aki a horrorra esküszik. (Engem például a hadtörténet kapcsol ki, ez az én Fejős Évám. A fene se érti ezt.) De nagyon elfajzottnak kell lenni ahhoz, hogy valaki egy stresszes munkanap végén, dögfáradtan Nádas Péter Világló részletekjét vegye elő, mert neki attól jó.

Mindez persze nem minőségbeli eltérés – egy szöveg attól még nem rosszabb és pláne nem kisebb értékű, hogy ritkán támadnak olvasás közben világmegváltó revelációink. Egyszerűen van, amit nem erre a célra találtak ki, nem ennek a célnak kell megfelelnie. Bár a szórakoztató irodalmat gyakran lesajnálón lektűrnek nevezik, a küzdést igénylő fikciós prózát pedig a szépirodalomba sorolják, de okos ember nem cserél el egy jó Rejtőt vagy Agatha Christie-t száz középszerű kortárs kötetre se, hiába zsúfolták beléjük a világ összes (különben megkerülhetetlenül fontos) személyes és történelmi traumáját.

Az optimális persze az, ha egy kötet úgy tud szépirodalom lenni, hogy közben még szórakoztat is. Nem a kétségbeesés nyirkos pincéjébe lök be, hanem engedi, hogy jól érezzük magunkat. Nem nyikorgó szék, amitől szálka megy a hátsónkba, hanem kényelmes fotel, ha egy mód van rá, beépített masszázsfunkcióval. Ilyesmiről álmodnak a kiadóvezetők és a könyvesboltosok. És Rényi Ádám kisprózáiban az a szép, hogy nagyjából ezt adják.

Van Rényi Ádámnak egy mondata, amivel szerintem elég jól körülírja saját alkotói filozófiáját: „fáradt embereknek írok”. No most fáradt emberből épp elég van, Dunát lehetne rekeszteni velük. Ha egy könyvet csak az összes fáradt ember felének elad egy író, akkor még egy olyan behatárolt piacon is megszedheti magát, mint amilyen a magyar. Ugyanakkor a fáradt embereknek van egy sajátosságuk, ami miatt eddig még egy kiadó sem látta meg bennük a potenciált. Az, hogy fáradtak. Az olvasást meg ugye hagyományosan olyan tevékenységnek tartjuk, ami energiát igényel – igen, még a lektűr is –, ezért Rényi előtt senki sem érezte úgy, hogy keresnivalója lehet közöttük. Fáradt embereknek írni technikailag azt jelenti, hogy az ember igazából nem Tompa Andreával és Darvasival versenyez, hanem a Helyszínelők sorozattal vagy a Showder-klub sokadik ismétlésével, no meg a meddő scrollingolással a telefonunkon. Ami kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnik, ugyanakkor ha belegondolunk, valahol felszabadító is.

De mi kell ahhoz, hogy eséllyel szólítsuk meg az úgynevezett „fáradt ember”-t? Az első feltétel merőben formai: legyen rövid a szöveg. A Rényi-elbeszélésekről elmondható, hogy még a leghosszabb is rövidebb, mint egy átlagos Krasznahorkai-mondat – a tízoldalas elbeszélés már monstrumnak számít közöttük. Ez a fajta praktikum a kötetek kialakítását is fémjelzi, amelyek nagyjából 200 oldalra vannak belőve, szedésük szellős, kézre állnak és könnyűek, következésképp ha egy fatális véletlen folytán mégis elszunnyadnánk, miközben háton fekve olvasunk, a mellkasunkra visszaesve nem okoznak sérülést.

Mindehhez jön még a mondatok egyszerűsége. Ezekben a kötetekben lámpással kell keresni a bonyolult költői képeket, radikális, kísérletező szövegelemeket vagy fárasztó belső monológokat, vagyis azokat a dolgokat, amelyekkel a kortárs irodalom egyes képviselői telepakolják a prózát, és ami a szépirodalom olvasását sokszor hasonlatossá teszi a sűrű aljnövényzeten való átláboláshoz. Ehhez képest a Rényi-szöveg nyelve szigorúan eszközszerű, arra van kitalálva, hogy egy történetet elmondjanak általa, és még véletlen se teremtsen akadályt szöveg és olvasó között. Ez a nyelv pedig nem kötetről kötetre fejlődik ki, hanem már az első könyvben (Osztálytalálkozó) készen van, utána legfeljebb nüanszokban finomodik. Látszik ezen a nyelven, hogy nem az (akármilyen értelemben vett) magasirodalom határain belül fejlődött ki, hanem azon kívül született. Inkább kapcsolódik a színházi hagyományhoz, ahol minden jelenetre élő időben reflektál a közönség nevetése vagy tapsa, és az azonnali hatás elmaradása a bukás előszele. Sőt: a marketingkommunikáció nyelvhasználatához, ahol az elemeket egyedül az minősíti, hogy kiváltják-e a tervezett hatást a célcsoportból.

A másik fontos elem a tartalom. Minden Rényi-kispróza magja egyetlen ötlet, ami az esetek többségében egy csavarban kulminál, ami aztán le is zárja a novellát. Nincsenek kerülőutak és mellékszálak (a terjedelem persze ezt nem is engedné), csak a lineáris vonal a figyelemfelkeltő kezdőmondattól a meglepő végkifejletig – olyan ösvény ez, amelyen még félálomban sem tévedünk el. Ez egyfajta állandóságot kölcsönöz a szövegeknek, amitől a kötetek világa egyszerre lesz ismerős és változatos. Ismerős, mert akármelyik kötetet akárhol csapjuk fel, nagyjából ugyanazokkal a bejáratott mechanizmusokkal találkozunk. Ugyanakkor változatos is, mert ha a mechanizmusok hasonlók is, de az ötlet mindig új. Ilyen értelemben a kötetek olyanok, mint Forrest Gump bonbonosdoboza: hol egy mogyorósat veszel ki, hol egy marcipánosat, de az se kizárt, hogy a következő konyakos meggyes lesz. Az viszont meglehetősen valószínűtlen, hogy kifogj egy rothadthering-ízűt, vagy egy hatnapos zoknisat. Egyszerűen nem jöhetsz ki rosszul a dologból. Az persze előfordul, hogy egyik-másik nem vált ki belőled markáns hatást, de nyugodtan próbálkozhatsz a következővel, úgyis csak max. három percet vesz el az életedből. Ha a helyzetkomikumból építkező darab nem jön be, az aktuálpolitikai áthallásost biztos szeretni fogod, ha a szívhez szóló sztori hidegen hagy, nem baj, a következő kicsit krimis, az hátha betalál. Van miből válogatni.

Na tessék, elmondtam a tuti módszert, innentől kezdve egy írónak se lehet mentsége arra, miért nem szólította még meg a fáradtakat. Közben meg persze az van, hogy a szépírók jelentős része igazából nem akar megszólítani senkit. Egyszerűen írni akarja azt, ami a fejében zsibog, ami ki akar jönni belőle, úgy, ahogy képességei engedik. Nem egy elképzelt olvasónak ír, hanem a saját minőségeszményeinek.

Rényinek viszont mintha az olvasó járna a fejében – ám nem egy valamilyen olvasó, hanem az olvasók úgy általában. És igyekszik úgy írni, hogy jól érezzék magukat. Nemcsak bizonyos csoportjaik, mondjuk, a krimirajongók vagy Roald Dahl hívei, hanem – ha ez egyáltalán lehetséges – mindannyian. Közben meg kérdés, lehet-e egyáltalán mindenkinek írni. Én személy szerint nem vagyok biztos benne. De az, hogy Rényi mégis efelé törekszik, nos, abban látok valami megkapó idealizmust. Megnyugtató, hogy van egy író, aki mindannyiunkra gondol.