Mi tesszük szörnnyé a szörnyeket

Frankenstein teremtménye forró levest kanalaz. Frankenstein teremtménye belealszik a veretes olvasmányaiba. Frankenstein teremtményének szemébe könny szökik. A démon barátra talál, élőhalottak rontanak rá, vagy erkölcsi kérdéseken rágódik a sötét fenyőerdő közepén. Nem olyan képek ezek, amiket Mary Shelley 1818-ban megjelent regényének hollywoodi újrafelfedezése óta a popkultúra egyik legismertebb és tán legtöbbször újraélesztett lényéhez társítunk. A monstrum azonban Bernie Wrightson, Steve Niles és Kelley Jones képregényében az alapműben ábrázolthoz hasonlóan gyámoltalan, tehetetlen, dühös és ijedt. A fizimiskája pedig, nos, Horváth Charlie-ra hajaz. Egy meglehetősen gondterhelt Horváth Charlie-ra, aki egész életében csak jeget kapott, és hasztalan várt a dupla whiskyre.

Szomorú vég helyett keserű létezés

A nyitójelenetben a lényt vidámparki látványosságként látjuk viszont. Attrakcióként lép elénk, sok más torz alak, „csodapókok és korcsok lenyűgöző gyülekezet”-ének tagjaként. A szórakoztatóipar fáradt robotosa, csakhogy a közönség nem egy megviselt, melankolikus monstrumot vár, ezért teszi a dolgát rutinosan, és rájuk ijeszt. A Frankenstein – Él! Él! már az első oldalakon világossá teszi, hogy főhősét zavarja a torz kép, ami a kultúrában róla él, de ahelyett, hogy posztmodern tükörjátékok felé nyitna a cselekmény, inkább modorában és vizualitásában is Mary Shelley ősművének folytatásaként pozicionálja magát.

A rajzoló Bernie Wrightsont a legtöbben a Mocsárlény nevű DC-karakter megalkotójaként ismerik, de készített illusztrációkat Edgar Allan Poe, H. P. Lovecraft és Stephen King történeteihez, albumborítókat (például Meat Loafnak) és dolgozott filmes produkciókban is. Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című kötete végigkísérte az életét. Ebből az interjúból az derül ki, hogy az 1960-as évek közepén egyszer már nekifutott, hogy képregényként dolgozza fel, de akkor 2-3 oldal megrajzolása után feladta a kísérletet. 1983-ban aztán piacra dobták a regény Wrightson illusztrációival bővített változatát. 7 éven át dolgozott ezeken a rajzokon (a döbbenetesen erős képeknek itt közel a fele megtekinthető), a Steve Nilesszal közös képregény tehát, aminek a teljes kiadása csak Wrightson halála után látott napvilágot, a hetvenes években indult grandiózus munkát folytatja valamiképp.

Annyiban pedig az ősregényt, hogy a cselekmény ott veszi fel a fonalat, ahol Mary Shelley szövegének végére pont került.

Vagyis a monstrumot megalkotó Victor Frankenstein halott, a lény pedig öngyilkosságra készülve a sötétbe vész. És bár a Frankenstein – Él! Él! paneljain furtonfurt visszatér a hideg és a sötét, ahogy a cím is sejteti, a szomorú vég helyett inkább a keserű létezés felfedezését kínálja a képregény. A lelkiismeret-furdalásról és a bűnbocsánatról szólnak a fejezetei. A teremtés tabujának következményeit járják körül. Az Istent játszás és az istenkísértés kockázatait, ahogy Mary Shelley is.

Wrightson és Niles azonban a legfőbb forrásuknál is hangsúlyosabban vizsgálják a következő kérdéseket. Hogy érzi magát a bőrében az, akit kezdettől félelem és iszony vesz körül, és aki a szeretettel valójában sosem találkozott? Hogy dolgozza fel valaki, hogy minden helyzetben ellenségesen viselkednek vele? Hova vezethet a gyötrő szégyen, bánat és bűntudat, és milyen eredménnyel jár, ha egy kitaszított tükörbe néz? A képregény persze tükörbe nézésre hív bennünket is: oldalpárjait lapozva érdemes tehát végiggondolni, hogy ki teszi szörnnyé a szörnyeket.

A romantikus festészet felől újragondolt neonoir

Niles és Wrightson nem keveset vállalt azzal, hogy felidézni igyekeznek az eredeti művet és egyszersmind alternatív folytatást is kreálnak neki. Különös a hópelyhek és jéghegyek közé beszúrt szóbuborékokban viszontlátni a Mary Shelley-éhez hasonló mondatokat, és a néhol túlságosan emelkedett, így művinek ható szavak azt erősítik, hogy egy Bildungsroman folytatására nem a képregény médiuma a legalkalmasabb. A magány és kitaszítottság érzéseit azonban, amelyekkel a regény ugyancsak szembesít, tökéletesen láttatják Bernie Wrightson képei.

A borító tipográfiája a gótikát idézi meg, és egy ilyen kiadványból nem hiányozhatnak természetesen a művelt alkimista alapfelszereléseként elgondolt könyvek, preparátumok, szobrok és lombikok, ahogy a végeérhetetlen lépcsősorok és a koponyák sem maradhatnak el. A főhős engem a már említett Charlie mellett kezdettől az Iron Maiden mindent átvészelő Eddie nevű kabalafigurájára emlékeztetett.

Ez pedig (bár ez mellékszál ugyan) annak a felismeréshez vezetett el, hogy a metál nem más, mint gótika, amit képregényben beszélnek el.

A villámok, a feketén gomolygó fellegek, a kopár sziklacsúcsok, a különös szerzetek és az extrém időjárási viszonyok a metál panoptikumának visszatérő motívumai, ám nem nehéz felismerni, hogy a romantika korának alkotóit is intenzíven foglalkoztatták mindezek.

Ahogy az apokalipszis is. Wrightson képei márpedig apokaliptikus alkonyzónába kísérik a képregényolvasót. A nem ritkán egész oldalas vagy akár oldalpárokon elnyúló rajzok mintha a romantikus festészeti hagyomány fekete-fehérre fakult alternatíváját kínálnák voltaképp. Mintha Bernie Wrightson Caspar David Friedrich festészete felől gondolta volna újra a neonoirt. A 19. századi festészeti hagyományból a rajzoló nemcsak heroikus beállításokat és pózokat idéz meg, hanem konkrét műveket is. A Vándor a ködtenger felett főalakját előbb mintha a képregény Frankenstein doktorában látnánk viszont, a zárórajzon azonban a lény áll a kopár szirt tetején.

Az alkotó, a teremtmény és a halál

Mary Shelley klasszikusa az alkotó és a teremtmény konfliktusára fókuszál. A Frankenstein – Él! Él! inkább a lény útkeresését követi nyomon, de az ősregény kérdése sajátos módon ráíródott a képregény készítésére is. Bernie Wrightson ugyanis 2017-ben, egy évvel az utolsó füzet és a teljes gyűjtemény megjelenése előtt meghalt. A már meglévő vázlatai és tervei alapján az általa kiválasztott Kelley Jones fejezte be helyette az utolsó képsorokat. Hátborzongató, hogy a Frankenstein – Él! Él! keletkezéstörténete lemásolta szinte Mary Shelley könyvének cselekményét, a teremtmény túlélte ugyanis az (egyik) alkotót.

Az utolsó rajzon a lény elszántnak tűnik, talán először a képregény lapjain. Lehet is. Elvégre az öngyilkosság széléről az élet elfogadásáig jutott.

Steve Niles–Bernie Wrightson–Kelley Jones: Frankenstein – Él! Él!
Fordította: Kemenes Iván
GABO, 2026, 5990 Ft