Mit gondol egy 19 éves fiatal a Szőlő utcáról?

Kevés fontosabb kérdés van annál, hogyan érzik magukat a fiatalok a világban. Egyszerűen azért, mert ők fognak benne élni utánunk, és ha nem találják a helyüket, az végső soron a mi kudarcunk. Innen nézve ez a kötet egy vitathatatlanul fontos vállalkozás, java az „élet. történet.” pályázatnak, amit a Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány 2025-ben írt ki azzal a céllal, hogy megszólítsa a 16–22 év közti korosztályt, írjanak 18–30 ezer karakterben arról, „milyennek látják világunkat”, és „hogyan képzelik el a jövőjüket”. A beérkezett írások aztán átmentek a szakavatott zsűri (Németh Gábor, Szőcs Petra és Upor László) kezén, akik megrostálták őket – ennek eredménye ez a válogatás.

De vajon ez a kötet fikciós műfaj, vagy sem? Az nyilvánvaló, hogy a pályázók közül sokan használnak fikciós elemeket (ezt a pályázati felhívás is megengedi, sőt bizonyos értelemben szorgalmazza), de alighanem csak azért, mert így könnyebb elmondani valamit, ami fáj, ami felzaklat, ami pőrén papírra téve túl didaktikusnak hat. A fikció feloldja és közössé teszi a személyes traumákat, már ha jól csinálják. De mi a cél? Hogy megtaláljuk a legáltalánosabb, leginkább húsba vágó generációs fájdalmakat, vagy pedig az, hogy megtaláljuk azokat, akik a legügyesebben képesek azokat artikulálni? Gondolom, a kettő közti vékony mezsgyét kell a zsűrinek felmutatnia – azokat az írásokat, amelyekben a fontosat jól írták meg. És közben fájó szívvel félretolni azt, ami fontos ugyan, de nem jó, vagy (tán volt ilyen is) marha jó, de a pályázati feltételek szempontjából irreleváns. Hálátlan egy meló: eldönteni, kinek a problémája érdemli meg, hogy nyomdába kerüljön. Kinek a fájdalma marad ki a kötetből.

Ami engem illet, némi félsszel kezdtem bele a könyvbe, részben a fenti okok miatt. Felkészültem rá, hogy fel kell majd függesztenem az esztétikai igényeimet, egyszerűen azért, mert ép elmével nem várhatjuk el egy 16 évestől (de egy 22 évestől sem), hogy mesterien használja azokat az eszközöket, amelyek egy jó történetet jó irodalommá tesznek. Ennek végtelen számú oka van, az egyik – gondolom – az, hogy ebben a korban még fizikai képtelenség annyi jó mondatot elolvasni, hogy az ember nagyjából tudja, amit ő leírt

• elég jó-e hozzájuk képest;
• nem írták-e már le előtte azt a mondatot mások.

Közben meg az esztétikai igény felfüggesztése nem könnyű dolog. Csak a példa kedvéért vegyük A rendszer gyermekei című írást Kamarás Hannától, ami a nevelőotthonok kérdésével foglalkozik – olyan téma ez, ami önmagában bitang erős, ráadásul a Szőlő utca miatt masszívan a közbeszéd részévé vált. És hihetetlenül jó, hogy egy 19 éves reflektál rá, és egy novella középpontjába teszi. (A szerzői bemutatkozás nem utal rá, hogy az írás személyes tapasztalaton alapulna, nevezzük hát simán novellának.) Látszik, át van érezve, komolyan van véve az ügy, szikrázik az empátia a lapokról. Ugyanakkor ott van mellette a tény, hogy az írónak „ez a novella volt az első próbálkozása a prózával”. Ami technikailag azt jelenti, hogy van mit csiszolni rajta.

Nem nagyon vannak rétegek, olvasatok, csak a primer fájdalom, hogy amit a szerző lát, attól rosszul érzi magát, és ezt a rossz érzést plántálná át az olvasóba különösebb finomítás nélkül. Ami lendületből sikerül is, hisz pusztán a téma súlyának köszönhetően már a második oldalon görcsbe rándulnak a belső szerveink az indulattól. Csak az van, hogy ez az érzés a hátralévő szűk húsz oldalon keresztül már nem differenciálódik, marad ugyanaz, mint az elején. Mert az irodalmi eszközök igazából erre valók – az élmény nyers, de egysíkú valóságát plusz rétegekkel gazdagítják, a puszta indulatot átalakítják valamivé, amit jobb híján irodalmi élvezetnek neveznék. Élvezet alatt értve azt, hogy nem feltétlenül öröm, gyakran inkább fájdalom, de olyan fájdalom, amitől többek leszünk.

Ez a fajta hiányérzet a válogatás számos szövegéből kiköszön.

Ráadásul a szövegek zöme egyenesen ellenáll annak, hogy irodalomként olvassuk, egyszerűen azért, mert nem az. Inkább valamiféle indulati próza, többé-kevésbé szépen cizellált felkiáltás. Vegyük A realitás művészetét, ami sokat sejtetően „A világ rohan” mondattal kezdődik, jelezve, hogy ez inkább proklamáció lesz, mint szépirodalom. Írója, Fekete Gergő érzékenyen artikulálja a korosztályát sújtó veszélyeket az oktatás általános állapotától a bántalmazáson át a figyelemzavarig. Ezzel felvázol egy riasztó jövőképet a generáció számára, ugyanakkor mutat is egy utat, ami talán a „tested nem projekt” szókapcsolattal foglalható össze. Ez szép és kerek, csak épp valahogy túl általános: bár a következtetéseket aláhúzza egy személyes közbevetés („Most itt fekszem a pszichiátrián…”), de érződik, hogy a szerző egy egész közösség hangjaként akar megnyilvánulni, ami azért vékony jég.

Mások pont ellenkező utat járnak be: a maximális személyességét. Ezek a szövegek értelemszerűen szűkebb problémakört tudnak átfogni (kisebbségi lét vagy a válás megélése), de cserébe jóval fókuszáltabbak is lesznek. Ugyanakkor itt lép be megint az irodalmi megformáltság kérdése, pontosabban az, hogy milyen szerepe van ebben a tapasztalatnak. Annak, hogy felismerje az alkotó, mikor téved a klisék mezejére, és milyen kreatív nyelvi formákkal tudja elkerülni őket. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire természetes dolog ebben a korban a klisékkel való élés, és az is biztos, hogy ez ebben az esetben a hitelesség kérdését nem érinti – hisz ezek vallomások, és nem lesznek kevésbé igazak attól, hogy döcögnek.

De ez a döcögés egyfajta zörejként szűrődik be az olvasási élménybe, amit az olvasónak figyelmen kívül kell hagynia ahhoz, hogy értékelni tudja a mondandót. Ami nem mindig könnyű. És itt jegyezném meg, miért emelkedik ki a kötetből az első helyezett Krolikowski L. Lilian Ichor című szövege. Mert itt a személyiség nyelvi tisztasággal párosul. Mintha a szerző birtokolná azt a tudást, hogy a nagy dolgok kimondásához nem nagy szavakra van szükség, hanem egyszerűségre. Ugyanakkor ez a fajta érettség nem teszi hitelesebb vallomássá, csak olyasmivé, ami esztétikai értelemben nagyobb örömet okoz.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a szerkesztők önkénye a könyv elejére teszi az első helyezettet, és utána következik a második, a harmadik, a végén pedig ott az enyhén „iskolai prózamondó verseny” ízű kategória. És hát a zsűri ízlésvilága szinkronban van az enyémmel, úgy látszik, mert mit tagadjam, ennek köszönhetően lineárisan haladunk olvasás közben a „kifejezetten jó”-tól a „van benne valami, de még bőven forrnia kell”-ig. Amivel igazából nincs is semmi baj, hisz ez a kötet valóban nem arról szól, hogy teljes vértezetben pompázó prózákat mutasson be, hanem hogy engedje beszélni azokat, akiknek van mondanivalójuk, de eddig nem volt hely, ahol elmondhatják. Csak épp ahogy teltek az oldalak, annál többször kellett erre figyelmeztetnem magam.

Közben meg azon jár az agyam, hányan nem szólalhattak meg – nem is arról beszélek, hogy kik nem kerültek a kötetbe, hanem arról, kik azok, akik egy ilyen pályázatra egyszerűen nem is jelentkezhettek. Mert nem jutott el hozzájuk a híre, vagy mert nem érzik magukat képesnek arra, hogy olyan összefüggő szöveget írjanak, ami aztán elnyeri egy vájt fülű zsűri tetszését. Most gondoljunk bele, a lakosság hány százaléka alkalmas arra, hogy 18–30 ezer karakter terjedelemben írjon bármiről, bármilyen minőségben. Nemcsak a fiatalok közül, hanem egyáltalán, a teljes lakosságból. Egy százalék? Vagy csak egytized százalék?

Egész régiók maradnak némák ilyen körülmények között, egész problémagócokat takar el az artikulálásukra való képtelenség.

Nem az, hogy Borsod zugaiban, hanem akár itt a közvetlen szomszédban is. Jellemző, az első öt helyezett vagy jobb gimnáziumban tanul, vagy humán jellegű egyetemen. (Illetőleg akad egy pszichológushallgató is.) Nekik valószínűleg akadt olyan tanáruk, aki bízott bennük, segítette és támogatta őket. Hány embernek nem jut ilyen?

Persze mindez nem a kötet kritikája. Nem a zsűri, az Esterházy Alapítvány vagy a Népszava dolga, hogy megszólaltassa azokat is, akiknek nincs szavuk. Nem Németh Gábornak kell elmennie Csongrád megyébe, hogy megtanítsa írni a funkcionális analfabétákat. Ők megtették, ami a dolguk volt, köszönet illeti őket. De még inkább azokat, akik voltak olyan bátrak, hogy beszéltek magukról. Megnyíltak, elmondták a személyes történeteiket, esetleg megpróbálták irodalommá formálni, tudásuk szerint. Mindent összevetve megtisztelő, hogy bizalommal voltak irántunk, olvasók iránt. Az meg már a mi dolgunk, hogy azokat is meghallgassuk, akik kimaradnak az efféle pályázatokból.

Mintha félistenek világában élnénk
Európa, 2026, 3999 Ft