A thaiföldi cunami előtt elhallgattak a madarak

A Víz alatt című kis alakú, színes könyv sem címével, sem borítójával nem készíti fel az olvasót arra, hogy a 2004-es thaiföldi szökőár traumatikus és megrendítő történetét dolgozza fel. Az Indiai-óceánon történt földrengés következményeként keletkező pusztító hullám több mint 220 ezer ember halálát okozta, és ennél is több családot, kapcsolat, szerelmet semmisített meg végérvényesen, gyászoló tömegeket hagyva maga után. A regény erre a több mint két évtizeddel ezelőtti eseményre emlékszik vissza, és ezzel egyfajta emléket is állít az áldozatoknak – nemcsak azoknak, akik meghaltak, hanem azoknak is, akiknek tovább kellett élniük a természeti katasztrófa után. A kötet elbeszélője a túlélő szemszögéből eleveníti fel a történetet, miközben egy bizalmas barátság történetét is felrajzolja, valamint bemutat egy elhúzódó gyászfolyamatot is.

Két idősík, két katasztrófa

A szerző, Tara Menon a Harvard angol tanszékének egyetemi adjunktusa, és annak ellenére, hogy ez az első regénye, nem ijed meg attól, hogy egy ilyen súlyos témához nyúljon. Hiszen, ahogy oly sokszor, most is felmerülhet a kérdés, hogy meg lehet-e mutatni egy ekkora pusztítást hitelesen, főleg úgy, hogy tudható, az író maga nem tartozik a túlélők közé. A feladathoz mindenesetre jól bevált formát választ, a főhős-elbeszélő, Marissa egyes szám első személyű narrációján keresztül mutatja be a tragédiát, méghozzá úgy, hogy két idősíkot vetít egymásra. Az egyik a 2004-es év néhány napját idézi fel, köztük az emlékezetes december 26-át, amikor a cunami lecsapott a turistákkal teli térségre, többek között a Phuket környéki partokra is, ahol a regény egyik szála játszódik. A másik 2012 októberében, New Yorkban bontakozik ki, azokban a napokban, amikor a város lakói a Sandy nevű hurrikán érkezésére készülnek. Ebben az időszakban – a közelgő, és a már átélt természeti katasztrófát mintegy egymásra montírozva – emlékezik vissza a narrátor élete legborzalmasabb napjára.

A 2012-es síkon egy rémálmokkal, emlékbetörésekkel küszködő, összetört, magába zárkózott nőt látunk, aki hasztalanul igyekszik normális életet élni a cunami után nyolc évvel. A rémálomszerű esemény nemcsak testén, de lelkén is fájdalmas hegeket hagyott, legsúlyosabb ezek közül barátnője halála: Arielle, akit kisgyerekkora óta ismert, és akivel Thaiföldön szinte testvérként nőtt fel, életét vesztette a szökőárban. Az elbeszélő pedig képtelen megbarátkozni a gondolattal, hogy legjobb barátja nélkül kell folytatnia az életét. A feldolgozatlan gyász így legalább annyira meghatározó téma a kötetben, mint maga a természeti katasztrófa.

A gyász súlya

A veszteséggel küzdő Marissa többször is reflektál azokra a nehézségekre, melyekkel meg kell küzdenie. Például arra, milyen nehezen fogadják el az emberek, ha valaki „csak” a barátját gyászolja ennyire hosszú ideig, illetve igyekszik meghatározni azt is, mit is jelent számára ez a feldolgozási folyamat: „Kipróbáltam az összes metaforát. A gyász titok. A gyásznak súlya van. A gyász láthatatlan, de mindenhol ott van. A gyász kiszorítja belőled a levegőt. Voltak metaforák, amelyek teljesen hibásnak tűntek, mintha fogalmuk sem lett volna az egészről, néhányat pedig mintha én magam írtam volna.” Ennek megfelelően a cím is kétféleképpen értelmezhető, egyrészt utal arra a víz alatti világra, melynek a két fiatal lány a szerelmese volt, másrészt arra az állapotra, melybe Arielle elvesztés után került a főhős. Úgy érzi, mintha víz alatt élne, és csak nagy ritkán tud levegőhöz jutni, hogy valahogy túlélje ezt a végtelennek tűnő gyászfolyamatot.

Mielőtt a katasztrófa leírásába kezdene, az elbeszélő barátságuk kezdetét, történetét eleveníti fel. A két lány mesei gyerekkorát az Andamán-tengerben fekvő szigeten, a közös evezéseket, a merüléseket, a mangroveerdőkben tett felfedezőutakat. Láthatóvá válik, hogy életüket nemcsak a szoros barátság, a közös olvasmányok, iskolai élmények, de a természet iránti rajongás is összekötötte. Marissa visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy a fiatalok mindent tudtak erről a gazdag világról: „Ismerjük az áramlatok mozgását a sziget minden oldalán, tudjuk, hogyan ússzunk ki a behúzó áramlatból, tudjuk, hogyan változik a víz színe az égbolt színe után. Tudjuk, mit esznek a madarak, hogyan párosodnak, milyen a hangjuk, és mikor vándorolnak. Tudjuk, melyik növény mikor virágzik, melyik mérgező, melyiket lehet leszedni és megenni. Tudjuk, mikor vadásznak a zebracápák, milyen halat eszik a muréna, hogy hívják a korallokat, tudjuk mi a különbség a kék és kékfejű császárhal között, mikor hagyják el a tengert a teknősök…”

Nyugtalan állatok

Barátságuk és a velük történtek, közös élményeik részletezése egy idilli világot rekonstruálnak, két fiatal lányt mutatnak meg, akik gyönyörű környezetben és viszonylagos harmóniában élnek. Ennek az idillnek szakad aztán vége nagyon hirtelen. Már a könyv legelején sejthető, hogy valami nagy csapás következik majd be, de hogy pontosan mi lesz az, arra csak utalások történnek (bár ezek azért könnyen dekódolhatók). A feszültségteremtés, az elhallgatás és az információk lassú adagolása egyébként tökéletesen működik, talán a regény egyik legerősebb vonása, amellett, hogy a narratíva sokszor kiszámítható.

A természet bemutatása legalább olyan fontos része a regénynek, mint maga a trauma és annak feldolgozása. Hihetetlen természetességgel szövődik a cselekménybe, és miközben felmutatja az élővilág kincseit, finoman utal arra is, milyen felelőtlenül bánunk vele. És végül arra is rámutat, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a természettel szemben. Itt érkezünk el a könyv utolsó harmadához, ahol az emberi érzelmek, a barátság és a gyász alapos körüljárása után válik igazán kérdéssé, hogyan tudja az író megjeleníteni a természeti katasztrófát úgy, hogy az ne hasson erőltetetten drámainak, mégis érzékeltesse annak nyers erejét.

A tragikus nap leírását jó felépíti, a nyugodt reggelen csak néhány baljós előjel bukkan fel, az állatok nyugtalanok, a madarak elhallgatnak, ami fel is tűnik az embereknek. Majd a parton hirtelen visszafelé indul meg a víz, befelé húzódik a parttól, olyasmi történik, amire korábban még nem volt példa. És innentől elszabadul a pokol, különösen akkor lesznek erősek a képek, amikor az elbeszélő a pusztítás után maradt nyomokat mutatja meg. A kórházba érkezést, a szeretteiket kereső kétségbeesett embereket, a gyermekeik után kutató anyákat, az elképesztő mennyiségű halottat. A tragédia utáni napokban a holttesteket összegyűjtő önkénteseket, a családtagjaikat kereső elkeseredett embereket. Emlékezetes, megrendítő képekkel zárul a könyv, mely azt is megmutatja, hogy a cunami és a nyomában járó halál hogyan törte derékba százezrek életét. Illetve azt, hogy a gyász nem pusztán egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása, hanem annak a felismerése is, hogy egy korábban ismerős világ örökre elveszett, és ezzel együtt belőlünk is eltűnt valami. A történet végére óhatatlanul felmerül a kérdés: lehet-e tovább élni egy ilyen veszteség után, visszatalálni a normalitáshoz? A regény erre egy visszafogottan reménykeltő választ ad, mi pedig eldönthetjük, hiszünk neki vagy sem.

Tara Menon: Víz alatt
Fordította: Farkas Krisztina
Jelenkor, 2026, 4999 Ft