Amitől félünk, az mindig érdekes

Eddigi regényei alapján Böszörményi Márton mindenféle paranoiapaloták építésére specializálódott. A Meixner Józsefné apoteózisa a sötétbe vesző sarkokkal és az Infected Monstrum a Lovecraftot idéző ragadozó kisvárosával tipikusan az a típusú irodalom, ahol nem az számít, mekkora foga van a rémnek, hanem hogy mikor ugrik elő a sarokból. Már ha előugrik egyáltalán. Mert a paranoiában az a lényeg, hogy a rém csak ígéret, formátlan fenyegetés, és abban a pillanatban, amikor előlép a homályból, egyben fel is számolja önmagát, és átmegy explicit horrorba. Ami gyakorta nem megy veszteség nélkül, ezért a posztmodern irodalom emlőin nevelkedett körmönfont író gyakran el is csalja ezt a pillanatot, és megmarad végig a formátlanság mezején. Amiből amúgy nagyon izgalmas konstrukciók születnek, és Böszörményi kiválóan el is volt ezen a terepen.

A Fenevad azonban más. Itt nem paranoia van, hanem rögtön megkapjuk a rémet az arcunkba.

Sőt, a szerző fog minket, és betaszít a rém fejébe, mégpedig háromszorosan, mint Lúdas Matyi. Ez bizonyos értelemben pont az ellenkezője annak, ahogy a szerző eddig dolgozott. A rém itt nem holmi egzisztenciális félelmek metaforája, hanem nagyon is kézzelfogható, már-már naturális jelenség: az ember, aki gyerekekre vadászik. Már az is traumatikus, amikor felfedezzük, ilyen ember egyáltalán létezik, keze van meg lába van, pont mint nekünk. Neki is volt gyerekkora, mint mindenkinek, ráadásul csonka családból jött, halmozottan toxikus anya nevelte – mert hát ugye a szörnyeket a szörnyek szülik. De kell ezt tudnunk egyáltalán? Nem jobb a szörnyet biztos távolból, vastag rácsok mögül nézni, mint az állatkertben a hiénát vagy a nílusi krokodilt? Ki akarna beülni a krokodil mellé, csak hogy pontosan lássa, milyen? Hát, az olvasó. Úgy látszik, az olvasó ilyen jószág.

Különben a legfeltűnőbb dolog, ami Böszörményi könyvén már első blikkre látszik, az egy merőben formai jelleg. Az, hogy a regény 13 fejezetnyi hosszúságú mondatból áll. A pontok hiánya bizonyos értelemben kifejezetten barátságtalan írói húzás, mert így egyfajta szövegcsapda jön létre: olyan szerkezet, amit elkezdesz olvasni, és nem találsz benne olyan zugot, ahol megpihenhetnél. Nincs mondatvég, nincs új bekezdés, ahol picit lerakhatnád a könyvet, vehetnél egy nagy levegőt, és felkészülhetnél arra, ami a következő vessző után vár rád. Addig kell maradnod, amíg az író ki nem enged.

Ha ez még nem lenne elég rémisztő, még hozzátenném, hogy minden egyes mondat három idősíkba is kirándulást tesz – az első szakasz a fenevad gyermekkoráé, a második a felnőttkor, a harmadik pedig a börtön, a bűnhődés színtere. Az átmenetek mindig váratlanok, de megvan a maguk ritmusa, és hamar ráérez az ember az ízükre. Böszörményi ezzel elszakad a hagyományos linearitástól, ahol az ember végigbattyog a szerzővel és a szereplővel a korai évektől a végkifejletig, és ezzel egy nagyon izgalmas, új keretet ad a szövegnek. Kapunk ugyanis tizenhárom, amúgy szervesen egymásra épülő mikroregényt, amelyben a mondaton belüli idősíkok szoros logikai kapcsolatban állnak, és a szörnylét egy bizonyos aspektusa köré szerveződve mutatják be az ok-okozat-következmény szentháromságát.

Szerintem nagyjából ebben ragadható meg a regény igazi bravúrja. Hogy Böszörményi fog egy témát – a pedofíliát és a rejtőző gyilkos ösztönt –, ami önmagában is veszett súllyal bír. Az egészet belekeveri valami nyugtalanítóan ismerős, pervertált hétköznapiságba, a mindennapok kulisszái közé helyezi, és ezzel ijesztően közel is hozza, elképzelhetővé és kézzelfoghatóvá teszi. Ez már önmagában beszakítaná az olvasói ingerküszöböt, de ő nem elégszik meg ennyivel. Inkább megkeresi azt a szerkezetet, amitől az egész még nagyobbra duzzadhat. Létrehozza a tizenhárom triptichont, amelyek mindegyikében egy meghatározott motívum (a szégyen torzító hatása, vagy épp az apa figurája) gondoskodik arról, hogy önmagukban is hatásos elbeszélések jöjjenek létre, amelyeken egy pszichológiai szeminárium órákig elcsámcsoghatna. De közben ezek a történetek is egymásba kapcsolódnak, kirajzolódik egy általános ív, magabiztos araszolás valamiféle végső állítás felé. Működik a fokozatosság elve, látjuk a rémet egyre nagyobbra nőni, és érzékeljük, hogy

olyan dolgok felé haladunk, ahová nem biztos, hogy el akarunk jutni. Amit nem biztos, hogy el akarunk olvasni. Ami ellen minden idegszálunk berzenkedik.

Nyikorog a ketrec ajtaja, ahogy kinyílik, benn fekszik a krokodil, és tudjuk, mindjárt eljön a pillanat, amikor be kell mennünk hozzá. Illetve nem kell, de bemegyünk. Akárhogy is, de látni akarjuk. Mert félünk ugyan, de ellenállhatatlanul érdekel is. És lehet, pont azért érdekel, mert félünk. Amitől félünk, az mindig érdekes.

Könnyű lenne arra kihegyezni az egészet, hogy ez a regény a megértésről szól. Hogy tanulmányozzuk azt, ami veszélyes lehet ránk, és ezáltal kerüljünk közelebb a legyőzéséhez. Azt hiszem, ez egy viszonylag megnyugtató értelmezési keret lenne, ahol a regény feszültsége a „megértés” és az „elfogadás” közti szakadékból nyerne energiát. Abból, hogy megismerni valamit nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk magunkat neki (bár gyakran ez az érzés támad fel bennünk a megismerés során), hanem hogy felvértezzük magunkat ellene. De azt hiszem, nem erről van szó.

Böszörményi fenevadjával kapcsolatban ugyanis látványos, mennyire ellenáll a megértésnek.

Amíg gyermekkor szakaszait a korai traumák, a felnőttkorban játszódó részeket pedig a tettekké formálódó gondolatok strukturálják, addig a börtönjeleneteket az, mennyire ellenáll a rém annak, hogy megfejtsék és feltérképezzék, és valamiképp segítsenek rajta. Nem azért, mert titkot őriz, amit nem adna át másnak. Nem azért, mert motivációi összetettek, és úgysem értheti meg azokat senki. Hanem mert egyszerűen nincs mit megérteni. Nincs semmiféle titok, a psziché nem útvesztő, ahonnan van kivezető út, csak meg kell találni. A szörnyről csak annyit kell tudni, hogy van. És azt kell akarni, hogy ne legyen.

Böszörményi Márton: Fenevad
Kalligram, 2026, 3990 Ft