Nem történik semmi, de az nagyon

Két nő a messzeségből felénk sétál, egyikőjük átad valamit a másiknak, helyet cserélnek, majd visszasétálnak a messzeségbe. Egy férfi és egy nő lassított felvételben, meggyötörten ordítanak. Egy fekete férfi és egy nő egy homokviharon keresztül baktatnak, majd elsétálnak mellettünk. Ha nagyon szemét lennék, akkor ezzel tulajdonképpen el is mondtam, hogy mit lehet látni a művészettörténet talán legismertebb videóművészének, Bill Violának az első magyarországi kiállításán. Végtelen baktatás, néma csend, lassított érzelmek, sötétség – Tarr Béla országában ez nem akkora truváj, csoda is, hogy Viola munkássága még sehogy sem találkozott ezzel az országgal, már ha a Balkon magazin különböző kiállítási beszámolóit nem vesszük az évezred elejéről.

Viola ugyanis hiába tűnik már a műfajával ezoterikus, nehezen felfogható művésznek, valójában annyira közérthető, hogy magyarázni sem nagyon kell. A hetvenes években indult, a videóművészettel a Syracuse Egyetemen találkozó Viola kalandosan kezdett el kísérletezni a médiummal, és itt találkozott Nam June Paikkal, a műfaj atyjával is. Az analóg videójeleket torzító első filmje után a hetvenes évek végére már az akkor forradalminak számító megoldásokkal is kísérletezett: az egyik legismertebb, Tükröződő medence című filmjében például a művész maga ugrana egy óriási bombát a vízbe, de az összegömbölyödött teste megáll a levegőben, miközben a víztükör tovább fodrozódik.

A Chott el-Djerid egy tunéziai tó környékén felvett délibábok gyűjteménye, a személyes kedvencem pedig az 1984-es Reverse Television, amikor a tévékészülék szemszögéből vett fel tévénézőket, majd ezeket a harminc másodperces jeleneteket minden figyelmeztetés nélkül néha két műsor között leadták egy bostoni tévécsatornán. Ha valakit érdekel bővebben Viola munkássága, akkor ajánlom ezt a BBC-dokumentumfilmet, amit annak alkalmából készítettek, hogy az angol egyház felkérte a Szent Pál-székesegyház belsejére készült installációra. A film összefoglalja a karrierjét, de előre szólok, hogy a művészt annyira megérinti a saját munkája, hogy kétszer is elsírja magát tőle.

Persze hogy kinek mi a kedvence, az nagyban függ attól is, hogy mennyire ássa bele magát Viola művészetébe. Ami nem csak egy fricska, sőt, az idő elteltével egyre súlyosabb mélységekbe jutott el. Viola életében meghatározó pillanat volt, hogy hatéves korában majdnem vízbe fulladt, a víztömeg, a mindent elárasztó hullámok, a nedvesség, a levegőért kapkodás gyakran visszatér a munkáiban. Hosszabb időszakokat töltött Japánban és Firenzében is, és lehet, hogy a földrajzi helyek túlontúl leegyszerűsítik a munkásságát, de valóban egyszerre volt rá hatással a technika rohamos fejlődése, és az olasz reneszánsz festészet.

Egyszer volt szerencsém személyesen a The Nantes Triptych című munkájához is, ami egy három vetítésből álló tabló volt. A bal oldalon egy vajúdó, majd szülő nőt láthattunk, mindenféle takarás nélkül. Jobb oldalon Viola haldokló édesanyját lehetett nézni a halálos ágyán. A kettő között pedig egy férfitest szuperlassított felvételben víz alá merült. Ott volt benne élet és halál, a kettő közötti lebegés, a személyes, az intim, a profán, a tabu. Felháborító és határsértő volt nézni, viszont képtelenség volt nem azt tenni.

Viola első magyarországi tárlata nem a klasszikusokhoz nyúlt vissza, hanem három különböző, 2000 után készült munkáját állítja ki. Ekkor Viola munkái már gyakran hasonló mintára készültek: szuperlassú, jellemzően függőleges képeken bemutatott mozzanatok, gyakran a reneszánsz stílusában, de mozgóképen, katolikus témaválasztásokkal. Nem kizárólag ilyenek készültek, installált olyan videómunkát, amiben két meztelen idős ember, egy nő és egy férfi lassan megvizsgálja a saját testét egy zseblámpával. Ilyesmire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy Bill Viola művészete közérthető.

A budapesti kiállítás a Csend címet kapta, és a jegyhez kapott tájékoztató már elkezdi előre puhítani a látogatót, hogy egyrészt a videóknak nem lesz hangjuk, másrészt pedig kifejezetten lassúak. A bejáratnál füldugót is kaphatunk, ha éppen át akarunk szellemülni, de van abban valami izgalmas, hogy a végtelenre nyújtott pillanatokat a Millennium Háza duruzsoló szellőzőrendszerén, vagy éppen a szomszédos teremből átszűrődő Viola-miniinterjún keresztül figyeljük.

A videók lassúak ugyan, de nem eszetlenül hosszúak, a leghosszabb Ősök huszonegy perc, utána a Találkozás jön tizennyolc perccel, majd a Csendes hegy nyolccal. Ha nem számoljuk az interjút, akkor a folyamatos ismétlésben vetített videóknak összesen ötven perc alatt a végére érünk. A miniinterjú is foglalkozik Viola több másik munkájával, de ha akarunk, lehet előre csalni, a hatperces beszélgetés elérhető a YouTube-on is. Ebben a művész a hang és a tónus fontosságáról beszél, arról, hogy bizonyos tereknek sajátos hangzásuk van.

A filmek lassúak, de nem extrém módon, ezek nem Warhol-rövidfilmek, nem is a slow cinema végtelen snittjei, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, van cselekménye, még ha a cselekmény annyiból áll is, hogy valaki ordít egy nagyot egy szürke pulóverben. Végtelennek tűnnek, de sosem azok, ráadásul mindig van bennük valami pici szépség, ami miatt nézni sem nehéz őket. Délibábokat nézni lassított felvételben hipnotikus, bármeddig tart is.

Átszellemülni néha viszont kifejezetten nehéz ebben az elsötétített, mormogó múzeumi térben, más azért puffról nézni egy húszperces installációt egy függőlegesre elforgatott képernyőn, mint akár moziban. Főleg azért, mert akármennyire vékonyak is a cselekmények, azért nem kifejezetten meglepőek: ha valaki elindul a messzeségből, az előbb vagy utóbb oda fog érni a közelünkbe, csak győzzük kivárni.

A „kivárni győzés” tulajdonképpen Viola művészetének, főleg a későbbi korszakainak a lényege, amikor két pillanat között rekedünk, a felismerés és a történés vége közé, amikor tudjuk, hogy mi történik, és azt várjuk, hogy végérvényesen bekövetkezzen. A bizonyossággal együtt jár a lemondás is, a hosszúra nyújtott pillanatokban pedig a pici részletek még jobban felértékelődnek – a háttér, a kidudorodó erek ordítás közben, a tény, hogy a kiáltós videó mindkét szereplőjén szinte ugyanolyan ruha van, szinte ugyanúgy feltűrve.

Habár Viola hangja mormog az interjú miatt, az érzékszervek megbabonázása teljesen működik, két videó közben is éreztem azt, hogy van valami furcsa zörej, ami akár a képernyőkből is jöhet, de leginkább én képzelem a képhez. De természetesen minden néma.

A korlátozott érzékelés pedig csak akkor tűnt fel igazán, amikor ott hagytam a kiállítást. Viola munkái lőrések voltak a valóságban azokon a fekete falakon, a vetítésre használt képernyők nem voltak nagyobbak, mint egy átlagos otthoni tévékészülék. A Millennium Házából kilépve viszont megcsapott a világ teljes képernyős mérete, a túlzörejezett Városliget, a 360 fokos novemberi valóság, amiről teljesen megfeledkeztem, amíg a délibábokban gyalogló figurákat néztem hosszú perceken keresztül.

A Bill Viola Csend 2025. március 30-ig látható a Neo Kortárs Művészeti Térben a Millennium Házában. További információk itt.