Megkaptam a Szent György Érdemjelet, és mellé valamit, amit nem kértem: évekig tartó depressziót

„Fotós pályafutásom során megéltem néhány nehéz helyzetet, és úgy érzem, sajnos én is beleszocializálódtam az akkori rendszerbe” – írja Urbán Tamás a most megjelent, A fotóriporter naplójából című könyvében.

Ha valaki egyszer évtizedekkel később végignyálazza Urbán Tamás képeit – a sok százezer felvételhez valószínűleg hónapok kellenek –, akkor abból egészen pontosan meg fogja tudni, hogyan nézett ki Magyarország a szocializmusban, és onnantól kezdve a rendszerváltás után következő, bizonytalan évtizedig. Urbán az Ifjúsági Magazin munkatársaként, szabadúszó fotóriporterként, a Blikk fotósaként, vagy csak megszállott magánemberként nem is nyitott szemmel, hanem nyitott objektívvel járt, készített képeket bulizó fiatalokról, piti bűnözőkről, kábítószerhasználókról, hajléktalanokról, intézetisekről, visszaélésekről, megrendelésre fotózott divatanyagot a Sternnek, fotózott halálos közúti balesetet, gyerekhalálokat. Fotózta Deák Ferencet, azaz az agyontetovált Pillangót. A Fortepanon több mint ötezer képét lehet megtalálni különböző korszakokból.

Könyve viszont alig jelent meg, ezért volt olyan nagy szó, hogy 2020-ban megtört a jég a Felesleges Pillangóval, ami a már említett Deákot követte végig a börtönben, szabadulástól majdnem haláláig. A férfi megítélése minimum megosztó volt, Urbán pedig saját bevallása szerint többször is segítette őt a szabadulása után, de kétségtelen, hogy a szocializmus végének ikonikus figurája, lázadója lett. Még akkor is, ha a lázadás több száz horogkereszt-tetoválást jelentett a bőrén.

Urbán Tamás legújabb könyvének címében már ott van minden ellentmondás, amivel meg kell küzdeni, ha élvezni szeretnénk. A fotóriporter naplójából – ezt szó szerint kell venni, a könyv egyszerre Urbán leírása életéről, munkásságáról, különböző projektjeiről, nagyon is szubjektív szempontok alapján kiválasztva, és egy határidőnaplóra fazonírozott fotógyűjtemény is. Ezeknek a vállalásoknak nem mindig tud egyszerre megfelelni, mert egyszerűen képtelenség.

Urbán néha megbánásokkal teli, néha nagyon szakmai szövegéből egészen pontos képet lehet kapni a korabeli sajtó működéséről, az újságírói és fotóriporteri elvárásokról és a technikákról is. Végigveszi az életútját, a kezdeti családi mindennapoktól a visszavonulásáig, amikor az Országos Rendőr-főkapitányságnál és a Rendőrségtörténeti Múzeumban dolgozott. Őszintén ír, sőt, sajtós fordulattal írva sokszor exkluzívan. Egy esetben egy megbilincselt betörőről szedett elő olyan képet az archívumából, ami eddig sosem jelent meg, érthető módon: a fotón éppen borozgat az őt őrizetbe vevő rendőrökkel.

Urbán arról is beszél, amikor manipulálta a fotókat, és van, ami miatt azóta is bántja a lelkiismeret. 1970-ben például a győzelem napjára készült sorozaton megsokszorozta a szovjet harckocsik számát az egyik totálon, de arról nem készített fotót, amikor véletlenül benyitott egy rossz ajtón, és borzasztó körülmények között lakó katonákat talált. Fotótechnikai szempontból egészen elképesztő megoldásokat is megismerünk: kollégáját, Stalter Györgyöt berakta egy tévé kartondoboza alá, és a doboz alól, titokban fotózták az illegálisan behozott hanglemezekkel csencselőket. Akik aztán telibefotózott arccal meg is jelentek az újságban. Máskor jegyüzéreket fotózott titokban, akikre aztán a fotók elkészítése után lecsapott a rendőrség, Urbánt pedig feltételezhetően bosszúból megverték.

Ahogy a cikket nyitó idézetben is látni, Urbán tisztában volt azzal, hogy a rendszert szolgálja ki. A IX. KISZ kongresszusról készült fejezet is erről szól, bár ott a riportfotózási truváj leírása mindent felülír. Urbán munkahelye, a Magyar Ifjúság ugyanis egy meglepetésszámot akart kihozni a kongresszus vendégeinek, ehhez pedig kellett egy címlapfotó. Urbán ezt úgy oldotta meg, hogy lefotózta a nyitóbeszédet, majd rendőri segítséggel és fuvarral előhívatta a képet. Amikor vége lett a beszédnek, az onnan távozó vendégek már meg is kapták ezt a különszámot.

Urbán tele van megbánással, bánja a manipulációt, bánja azt, hogy megsemmisített fotókat, amiket nem biztos, hogy kellett volna, és elismeri, hogy követett el hibákat, és tévedés volt az is, hogy elment ételfotózni a Magyar Konyhához. A változó jogi környezetről is beszél, külön fejezetet kap az az eset, amikor a Világ Ifjúsága címlapjára került egy fotója, de a képen szereplő, koncerten teljes önkívületben lévő srác perelt miatta. A pert elbukta, a bíróság kimondta, hogy a koncert résztvevői vállalják azt, hogy fotók készülnek róla. Érdekes módon a rejtett kamerás, illegális cselekedetekről készült fotók miatt nem merültek fel aggályok Urbánnál.

Vagy akkor sem, amikor A fotóriporter naplójából az utolsó harmadára egészen hátborzongató fordulatokat vesz, ekkor kezd el beszámolni a halálos balesetekről. Aki ezt a könyvet kézbe veszi, annak fel kell készülnie arra, hogy halott gyerekeket fog látni, akik egy lakástűzben haltak meg, Urbán pedig lefotózta, ahogy a kórboncnok tolja a holttesteiket. Szintén kőkemény történet az, ami a fotós lakóházában történt: a felső szomszéd napok óta nem adott magáról életjelet, a lakóközösség fura szagot érzett, de megvárták a hatóságokat, hogy betörjék az ajtót. Amit ott láttak, az elborzasztott mindenkit: a minden nap öltönyben, aktatáskával közlekedő szomszéd életterét ugyanis üres sörösüvegek és szemét lepte el, de úgy, hogy közlekedni nem lehetett benne. A sörösüvegek halmán ott volt a szomszéd holtteste is. Urbán lefotózta, meg lehet nézni a könyvben. Nem csoda, hogy aztán ilyen mondatokkal lehet később találkozni benne:

„A hetvenedik születésnapomon megkaptam a Szent György Érdemjelet, és mellé valamit, amit nem kértem: évekig tartó depressziót.”

Nem lehet elmenni a könyv grafikai munkája mellett sem, ami szándékosan egy határidőnaplóra emlékeztet, vonalazással, a felső sarkokban néha korabeli dátumokkal. A dizájn zavarba ejtő, mert olyan, mintha csak a koncepciót találták volna ki, de nem igazították volna hozzá a valóságot – a sarokba tett dátumok összezavarnak, főleg azért, mert néha oldalszámok is vannak ott. A tördelt szöveg nem követi a vonalakat, ezért azok néha furcsán keretezik a sorokat. A vonalak néha halványak, néha erősebbek, fotók alatt is futnak, ha az oldalnak azon a részén vannak. A szövegeket és fotókat gyakran az odavágó cikkek kifotózott oldala egészíti ki, amiket nem mindig lehet elolvasni, és összességében teljesen feleslegesek is, hiszen Urbán fotói annyira erősek, hogy magukért beszélnek, a megjelenést pedig általában részletezi az író maga.

Viszont pont a fotók azok, amik nem kapnak kellő méretet. Eddig nagyon kevés lehetőség volt arra, hogy Urbán riportfotóit nyomtatásban összegyűjtsék. Hiába gondolunk rá elsősorban riportfotósként – és hiába gondol így magára is –, vannak fotói, amelyek sokkal többek annál, vagy a kompozíció, vagy a megismételhetetlen pillanat, vagy egyszerűen egy nagyon erős gesztus vagy jelenet miatt sokszor túlmutatnak saját magukon. Ezért bosszantó, hogy több képe is kisméretben jelenik meg a könyvben, pedig nagyon sokról ordít az, hogy hosszú ideig lehetne böngészni a részletek miatt. Ilyen például az aszódi intézet vizitjén készült fotó, ahol a család kirakta a csecsemőt az asztalra, vagy az ecseri lakodalmas pár erősen félkész házánál készült kép, de a fekete vonatokról készült sorozat is többet érdemelne. Még rosszabb döntés, hogy sok fotó egymáshoz illesztve került be a könyvbe, néha úgy, hogy a fotók egymásból vágnak ki.

Szilárd érv az, hogy az Urbán-archívumnak igazából a Fortepanon van a helye, ahol bárki elérheti, kutathatja, nézegeti, ez a könyv pedig inkább Urbán Tamás életéről és munkásságáról szól, a saját szavaival. Ez érthető is lenne, ha a piacot elárasztotta volna rengeteg Urbán-album, ha már annyi fotókönyv készült volna az összes anyagból, hogy nem lehet már sehogy katalogizálni, és már a szerzőnek kell előjönnie, hogy legyen róla még, még, még valami, amit el lehet adni.

Ezzel szemben tényleg tartozik a magyar kulturális élet azzal, hogy feldolgozza Urbán Tamás képeit, és nyomtatásban is megjelenítse őket. Vagy azokat, amiket lehet – ebben a könyvben egy külön fejezet van a Sternnek készített, Király Tamás kollekcióját is szerepeltető divatanyagról, de feltételezem, hogy jogi okokból csak egy Király-portré kerülhetett bele ebbe a kiadványba. A Fortepannak már egyszer nekiment a közmédia, akármekkora kincs is, hasonló helyzetben az önkény áldozata lehet. Egy könyv a polcon soha.