Babarczy Eszter: Aki nem tudja kifejezni, hogy mit szeretne, az nem is fogja megkapni, amire vágyik

Miről szól az iskola? Ezt a kérdést ritkán teszi fel magának egy szülő, mert magától értetődőnek tartja, hogy különféle funkciói vannak, a gyermekmegőrzéstől a nevelésen át a tananyag elsajátításáig és ellenőrzéséig. Valójában azonban az iskola olyan szocializációs csatorna, amelynek – véleményem szerint – legfontosabb funkciója az lenne, hogy fejleszti a diákok artikulációját. Ennek a funkciónak egyre kevésbé tesz eleget, ha abból ítélek, hogy a – nagyon válogatott – fiatalok, akik megjelennek az egyetemen, gyakran milyen nehéznek találják, hogy megfogalmazzák a véleményüket.

Az artikuláció csúnya idegen szó, nehéz volna visszaadni egyetlen magyar kifejezéssel, jelenti a nyelv szabatosságát, azt a képességet, hogy mondatokba öntsük, amit gondolunk vagy érzünk, ugyanakkor az árnyaltságot és a tárgyilagosságot is, és a civilizáltságot, azt, hogy ne indulatból beszéljünk, hanem kezdeményezzünk mindig eszmecserét, ahol a másik ember partner, nem célpont, akinek a fejéhez sértéseket vágunk. Tagolatlanul üvöltő vagy nyüszítő emberekkel nehéz mit kezdeni, még segíteni se lehet rajtuk. A vöröslő fejjel ordibáló vitapartner lehetetlenné teszi, hogy együttműködjünk valamilyen probléma megoldásában. Aki nem tudja kifejezni, hogy mit szeretne, az nem is fogja megkapni, amire vágyik. Az artikulálás nem csak a szavak művészete: az a társas érintkezés művészete, a legfontosabb képességünk.

Az artikulálás a civilizáció alapja, legalább olyan fontos, mint a vízvezeték, az áramellátás vagy az internet: az életformánk és a társadalmunk nem tartható fenn nélküle. De ha valaki nem hozza otthonról – és egyre kevesebben vannak ilyenek –, akkor az artikulációt meg kell tanulni, amire a legjobb esélyt az iskola adja, bár a médiának is van benne szerepe. Aki nem tanulja meg, az kirekeszti magát a szellemi foglalkozásúak közül, és egy bizonyos szint alatt általában a mindennapi társas kapcsolatokból is, és nem lesz képes a modern államra jellemző bürokratikus intézményekben érvényesíteni az akaratát vagy elintézni ügyeket.

Egy generációs szegénységben élő családnak szoktam segíteni, ahogy éppen tudok. A legutóbb azzal fordultak hozzám, hogy a lányuk konfliktusba keveredett az osztályában. Az anyuka be akart menni, hogy kikérje magának, amiért az igazgatónő azzal fenyegetőzött, hogy kidobja a kislányt az iskolából. Lebeszéltem erről. Írtam inkább egy ékesszóló levelet a nevében, amiben arra kértem az igazgatónőt, hogy hallgassa meg mindkét felet, és biztosítottam róla, hogy a család rendkívül fontosnak tartja az iskolát, és sosem bátorítaná arra a gyermekét, hogy konfliktusokkal terhelje meg az osztálytársait. A levél hatására a vihar elült, az igazgatónő meghallgatta a másik felet, és helyreállt a béke. Kiabálással ezt nem lehetett volna így elrendezni.

Az, hogy a társadalmi osztályok nyelve és az artikulációjuk foka eltérő, nagyon régi belátás, de a XX. században Pierre Bourdieu foglalkozott vele két könyvben is. A középosztály érdekérvényesítő ereje többek között azért haladja meg jóval a munkásosztálybeliekét, mert helyesnek és szépnek tartott nyelven beszélnek, és az artikulációjuk is magasabban fejlett. Az artikulálás eltérő foka tehát társadalmi igazságtalanságokat is okoz, de aligha lehet ezt azzal orvosolni, hogy alacsonyabb szintű artikulálást tekintünk normának. Az artikuláltságról éppúgy nem tud lemondani a társadalom, ahogy az írni-olvasni tudásról sem. Az artikuláció támogatása ugyanúgy állami feladat volna, ahogy a fizikai infrastruktúra fenntartása az.

Arról persze szoktunk beszélni, hogy milyen katasztrófa, hogy egy társadalomban a gyerekek funkcionális analfabétaként lépnek ki az iskolából, de legalább ennyit kéne beszélnünk arról is, hogy nem tudják elmondani, mit akarnak és mit éreznek: hogy nem artikulálják önmagukat. Az olvasás jelentősége innen érthető meg. De kényszeríteni nem lehet a gyerekeket arra, hogy olvassanak, a felnőttekről nem is beszélve. Ezért az iskolában az iskolás korúak számára befogadhatatlan szövegek kötelező olvastatása nagyon súlyos következményekkel jár: egy életre elegük lesz a könyvekből és az olvasásból. Emiatt károsodik a nyelvi kompetenciájuk.
Időről időre felmerül, ugyan mi haszna van a bölcsészetnek, miért finanszírozza ezeket a „büfészakokat” az állam.

Aki így teszi fel a kérdést, az nincs tisztában azzal, hogy az artikuláció őrzője, ápolója a bölcsészet. Bár sok esetben mesterséges zsargonokkal fedi el eredeti hivatását, amit én nagyon téves és vétkes iránynak gondolok, a több ezer éves hagyomány mégiscsak az, hogy szövegeket gondoz és értelmez, és enélkül nincs szabatos nyelv, nincs artikulált beszéd. A bölcsész ugyanolyan alapvető társadalmi feladatot tölt be, mint a mélyépítő mérnök vagy az atomenergiával foglalkozó tudós.

Ahogy a világképünk alapelemei valahai teológiai, filozófiai vagy tudományos elméletek voltak, amelyek aztán a jogban vagy a politikában kaptak alkalmazást, úgy minden kimondott mondatunkban tükröződik a sajtó és a közösségi média, a sajtóban és a médiában pedig a humán tudományok szókincse és mondatformálása. A humán tudományok egy nagyon törékeny kultúra nélkülözhetetlen fogaskerekét alkotják. Lehet, hogy az értelmiségi lét nem is jelent mást, mint azt, hogy törekszünk rá, hogy pontosan fogalmazzunk.

Én legalábbis szeretném így gondolni. De az értelmiségi szerepnek nincs nagy jelentősége napjainkban. A beszédnek annál inkább. Amikor egy társadalom néhány másodperces videókon és reklámfelületeken keresztül kommunikál önmagával, akkor az artikuláció haszna még nyilvánvalóbb:

ha csak egy mondatot mondhatsz, az a mondat legyen igazán ütős. Ütős mondatokat azonban csak az tud írni vagy mondani, akinek a verbális intelligenciája elég fejlett.

A verbális intelligencia és az artikuláltság több, mint nyelvi képesség. Artikulálni csak az tud, aki tisztában van önmagával és a szerepével egy helyzetben, ahogy mások szerepével is. Artikulálás nincs empátia, belátóképesség, tájékozottság és önismeret nélkül. És ebből talán már érthető, miért tartom a civilizáció alapjának. Aki nem azt várja el az iskolától, hogy fejlessze a diákok artikulációs készségét, az a civilizációnkat ássa alá.

Nem nehéz megérteni persze, miért nem lázadnak a szülők az iskola diszfunkciói miatt. Az első kérdés számukra az, hogy mennyire érzi jól magát egy gyerek, a második pedig az, hogy jó jegyeket hoz-e haza, azt, hogy az egész oktatásnak ugyan mi értelme van, nem kérdezi meg a szülő. Pedig fel kéne tennie ezt a kérdést, mert így szabadulnánk meg a súlyosan káros és a gyerekek személyiségét megnyomorító dogmáktól. Tudom persze, hogy egy ilyen publicisztika a pusztába kiáltott szó, a falra hányt borsó esete, de úgy érzem, nem tehetem meg, hogy tanárként ne mondjam el, huszonöt év tapasztalatával, hogy igazán sikeresek azok a fiatalok lesznek, akik tudnak beszélni és fogalmazni.