Shakespeare korában tabu volt a színpadi szex, a brutalitást és az erőszakot viszont zabálta a nép

„Shakespeare egymaga fele a teremtésnek” – írta Petőfi Sándor a 19. század derekán. De azért a jó William az elmúlás bemutatása területén is serénykedett. Ahogy a Telegraph cikkéből kiderül, 37 színdarabjában összesen 74 haláleset fordul elő, míg a Trónok harca 51 epizódjában ennél 13-mal kevesebb. De vajon ő volt csak ennyire zabolátlan és temperamentumos, vagy a reneszánsz színházban a féktelenség volt a megszokott?

Szenvedély és anarchia

Az Erzsébet-kori dráma a szenvedélyről szólt, írja A világirodalom történetében Szerb Antal. És úgy folytatja, hogy bár más korok irodalmi alkotásai mélyebbek, bölcsebbek, harmonikusabbak, de nincs olyan éra és nincs olyan mű, amely ezekkel a drámákkal felvehetné a versenyt intenzitás tekintetében. A középkori erkölcsi kötöttségek a 16. század közepére meglazultak már és még előtte vagyunk a puritanizmus új béklyóinak. Szóval az angol reneszánsz színpada maga a vad áradás.

Shakespeare a nagy korszak második nemzedékéhez tartozott. Fellépésekor a drámaírók emlékeznek még, hogy kocsmaudvarok adtak otthont az első előadásaiknak, de már megépültek az első kőszínházak London külvárosaiban. Shakespeare pedig nemcsak a teret lakta be szövegeivel, különösebb aggályok nélkül használt mindent, amit az elődeitől készen kapott. Amint Pikli Natália Shakespeare minden időkre című, nemrég az Európa gondozásában megjelent könyvéből kiderül, 25-26 éves korában, háromgyerekes apaként kezdett londoni színházaknak dolgozni.

A megmérgezett arckép és más halálnemek

Első darabjai még nem mentesek tehát a kortársak hatásaitól, és igyekeznek kiszolgálni a közönség igényeit. A publikum márpedig, fogalmaz Szerb Antal, „különös és kegyetlen gyilkosságokat, véres és hátborzongató jeleneteket követel”. A 16. század utolsó harmadában tehát a szerzők nem elégedtek meg a be nem teljesülő szerelemmel, a legtöbb színdarab középpontjában az erőszakos halál állt. A drámaírók pedig igyekeztek minél szokatlanabb halálmódokat kiötölni.

„Marlowe Máltai zsidója egy mozgatható padló segítségével forró vízzel telt üstbe akarja dobni ellenségeit, de maga esik bele; Brachiano hercegnőt úgy ölik meg, hogy méreggel kenik be férje arcképét, amelyet csókolgatni szokott, más darabban pedig a halott asszony arcát keni be, a férj megcsókolja és meghal. A legerősebb rémdráma a sorban Webster The Duchess of Malfija [Malfi hercegnője]: a hercegnőt fivérei őrületbe akarják kergetni, ezért egy halott kezét hagyják a kezében, őrülteket bocsátanak palotájába, és egy viaszbábun bemutatják férje halálát” – írja Szerb Antal.

„Az alapszabály a Shakespeare korabeli színpadon az volt, hogy csak semmi on-stage szex, kérem – legfeljebb csók, a megerőszakolás is a színfalak mögött történik –, de erőszakot lehet és érdemes is brutálisan előadni, azt zabálja a nép. Ehhez megvoltak az eszközeik. Persze nem vizuális effektek, de állatvérrel töltött disznóhólyag, vagy éppen levágott kezek és fejek mint kellékek, de Kyd Spanyol tragédiájában mutatnak akasztott embert is” – válaszolta a Shakespeare korabeli színház vérgőzösségét firtató kérdésemre az említett könyv szerzője, Pikli Natália. Az ELTE Anglisztika Tanszékének oktatója hozzátette, hogy Shakespeare halálnemei egyrészt beleillenek a korabeli közszínházi trendbe, tehát tisztában volt vele, hogy a vér, a halál és az erőszak elengedhetetlen a színpadon, annyiban mégis más volt, hogy az első drámák után valamiképp jelentésteli lesz nála a halál. Vagyis egy idő után már nem csak a szimpla hatásra törekedett.

A reneszánsz Tarantino

Úgy fest, Shakespeare-t is utolérte a klasszicizálódás, pedig a pályája kezdetén csonkolt végtagok, valamint élve elásott és pitébe sütött karakterek jelezték: új csillag születik. A korai művek között számontartott Titus Andronicust Harold Bloom amerikai kritikus a korszakban népszerű bosszútragédiák paródiájaként értelmezte.

Pikli Natália szerint a Titus azért különleges, mert a pályája elején álló Shakespeare, akár egy inas a mestervizsgán, itt próbálja megmutatni, hogy nemcsak a kortársainál tud véresebb lenni, de felülmúlja az elit körökben divatos ókori rémdrámát, Seneca kannibállakomát bemutató Thyestesét is. „Ezért nemcsak megerőszakolják szegény Laviniát és a nyelvét vágják ki, mint az ovidiusi Philoméla–Prokné–Tereus-sztoriban, hanem, mivel az erőszaktevők olvasták Ovidiust, és tudják, hogy nála a lány beleszőtte egy szőttesbe, mi történt vele: ezért a kezeit is levágják. És még viccelődnek is vele. Tiszta Tarantino!”

Karakteres halálnemek

Érdekes viszont, folytatja az ELTE habilitált docense, hogy bár Shakespeare a Titus után sem mellőzi az erőszakos halálnemeket, ezeket egyre inkább a dramaturgiai mondandóhoz köti a magáért való hatás elérése helyett. „Rómeó méreggel végez magával, míg Júlia tőrrel, és ez is a lázadásukat fejezi ki. Ebben a tekintetben is felrúgják a hagyományt, hiszen általában nők szoktak méreggel, férfiak tőr által meghalni. A Titus utáni Shakespeare-drámákban egyébként a legdurvább nyílt színi erőszakjelenet, amikor kinyomják a Lear királyban az öreg Gloster gróf szemét.”

Shakespeare-nél a halálnem mindig az adott karakterek viszonyrendszerét is jellemzi valahogy. Pikli Natália az Othellót hozza példaként. „A címszereplő azért nem véresre szabdalja tőrével Desdemonát, mint azt tenné bárki egy blikkes crime of passion kapcsán, hanem megfojtja, mert ez az ő szemében inkább áldozat, mint gyilkosság. Nem véletlen az sem, hogy éppen a nászi ágyukon teszi, ami fehér lepedővel van leterítve, akárcsak a templomi oltárok. Sokkal »intimebb« gyilkosságfajta ez, ha lehet ilyet mondani. Othello sosem szeret ki Desdemonából teljesen.”

A Shakespeare-drámák halálesetei annyira emblematikusak, hogy Shakespeare halálának 400. évfordulóján, 2016-ban, Tim Crouch rendezésében debütált a Globe-ban a The Complete Deaths című előadás. Ebben 74 haláleset szerepel. De az alábbi, Bakró-Nagy Ferenc kollégám által a Telegraph cikke alapján készített infografikán is végigböngészhető jó néhány drámai vagy éppen meghökkentő halál.

Az utolsó felvonás

A londoni színjátszás fénykora néhány évtizednél nem tartott tovább. Angliában egyre növekedett ugyanis a szigorú erkölcsű protestáns szekták ellenszenve a színház iránt. 1632-ben jelent meg William Prynne Histriomastix című kötete. A puritán szerző igyekezett összegyűjteni a művében a korábbi korok színházzal kapcsolatos elítélő nyilatkozatait. Prynne-nek voltaképpen nem is a színjátszással, hanem annak pártfogójával, az udvarral volt baja. Az uralkodói család azonban nem nézte jó szemmel a támadást, és a Histriomastix szerzője a Titus Andronicusba illő büntetést kapott. Pellengérre állították, levágták a fülét, tüzes billoggal bélyegezték meg az arcát, mindezek tetejébe pedig életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.

Csakhogy hátravolt még az utolsó felvonás. 1642-ben kitört a polgárháború, és a parlamenttel összetűzésbe kerülő I. Károlynak előbb menekülnie kellett, 1649-ben pedig – mintha egy Shakespeare-drámát másolna a történelem – kivégezték a királyt. Az új hatalom első intézkedései között szerepelt a színházak bezáratása is. Amikor pedig a Stuartok visszatértek, és újranyitották a játszóhelyeket, a közönség soraiban már Shakespeare nézőinek a gyerekei ültek.