Négy kép, összesen három és fél óra – minden kép egy-egy kikacsintás a nézőtéren ülő különböző generációk tagjaihoz. Az orosz barát, amit Kemény Lili írt az Örkény Színháznak, nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy látleletet adjon az elmúlt 25 év Magyarországáról. A történet viszont csak nem akar összeállni, a mondanivaló elveszik valahol a képkeretben, tanulság és érzelmi katarzis nélkül, félig üres gyomorral távozunk az előadásról. Pedig bőven lett volna mit boncolgatni.
2000 szeptember elsején járunk a Magyar Mozgókép Közalapítvány 1×1 méteres „tanácstermében” (díszlet: Ágh Márton), Mortiván Frigyesnek és Lakisovszky Ödönnek (Mácsai Pál és Znamenák István) Török Kati (Csákányi Eszter) adagolja a kávét, ropit és töményet, hogy a két kuratóriumi tag végre igazán, tényleg, biztosan eldöntse, kinek a filmtervét támogassák az ezredfordulós pályázaton. Az ezredfordulót már rég lekésték, hiába, a mozgókép közalapítvány fogaskerekei lassan őrölnek, a padlóra hányt stócokban tornyosuló filmtervek meg olyanok, amilyenek, megvalósításra – Mortiván és Lakisovszky velős véleménye alapján – méltatlanok. Meg amúgy is, ők, régen, jobban csinálták, piha! Még a lelkes fiatal szakember (mi sem jelzi ezt jobban, mint a Jaws póló–zakó kombó, jelmez: Pattantyus Dóra), Opitz Dénes (Ficza István) sem tud mit kezdeni ezzel a két, magas lóba kapaszkodó öreggel, akik károgva röhögnek a transzparencia vagy pontrendszer bevezetésére irányuló bármilyen javaslaton – nem túl finoman célozgatva kacsint a nézőre az előadás, a néző meg értőn röhög, hogy na igen, hol van ebben az országban a transzparencia.
Hát nem itt, az Örkény színpadán, ahol az sem derül ki, hogy ezt a két őskövületet végül miért nyűgözi le annyira a váratlanul betoppanó Faruzsa Miklós (Hajduk Károly) forgatókönyvnek csúfolt totális katyvasza, amit nagyon hosszan ecsetel a fonalat minden mondat után egyre jobban elveszítő közönségnek. Mortiván és Lakisovszky ennek ellenére már adnák is a kezébe a pénzt, hogy hajrá, forgassa le a következő Nagy Magyar Eposzt (persze szigorú felügyeletük, vezető kezük mellett), mire Faruzsa kijelenti, hogy ő nem is akarja megcsinálni ezt a filmet, mert megy Oroszországba, pá. De akkor minek is hallgattuk végig az agymenését? Nem tudjuk meg, vége az első képnek.
Hogy aztán soha többet szóba se kerüljön a film. A következő jelenetben már a 2010-es magyarországi választások előtt nem sokkal járunk, valahol Baskiriában, ahol egy Gorán Attila nevű alak (Nagy Zsolt) egy szentképet és némi drogot utaztat (a szentkép ajándék a megválasztása előtt álló Orbántól Putyinnak, a drog nem), amikor elkapják, és A Magyarhoz viszik, aki nem más, mint az addigra magát eléggé megszedő Faruzsa. Nincs para, Gorán és Faruzsa együtt jártak annó a bölcsészkarra, némi virslisütögetés mellett Faruzsa „oda is adja Magyarországot” Goránnak. Ami nagyjából annyit jelent, hogy Gorán mostantól Faruzsa strómanja lesz.
Az előadásnak ezen a pontján már kérdések egész sora tolong a néző fejében. Ki a fene ez a Faruzsa Miklós? Honnan jött? Mit akar? Mi történt vele? Mit csinál Oroszországban? Ki a fene az a Gorán Attila? Hogy jön ő ide? Mit akar? Mi lesz vele? És a mi a fene folyik Faruzsa lányának a fejében, aki talán az övé, talán nem, 2000-ben mindenesetre még hordozókendőben szunyókál Faruzsán, 2010-ben pedig megjelenik a semmi közepén, eszik egy kis virslit, aztán Capitulatus-átokkal lefegyverzi Goránt. Miért? Hogy főszerkesztőnket, Német Tamást idézzem: nem derül ki. A jelenetben rövid időre feltűnő Tori (Takács Nóra Diána) többször kiált fel tanácstalanul, hogy „Mi a fasz?”, és jobban nem is tudnánk egyetérteni.
A zavar akár izgalmas is lehetne, de ennyi hiányjel mellett nincs az a kiváló színész, aki életet tud lehelni ezekbe a figurákba, így azokból nem is lesznek karakterek, olyanok főleg nem, akikkel a néző akár egy icipicit is azonosulni tudna. Faruzsa, Gorán és a színen megjelenő többi szereplő sem több kétdimenziós szkeccsnél, amiket csak klisékbe kapaszkodva vagy inkább sehogy sem lehet eljátszani.
Lehetne ezekkel a figurákkal valamiféle tanmesét előadni az elmúlt 25 év Magyarországáról, de a színlap hátoldalán felsorolt „alkotói kérdések” segítségével is nehéz kibogozni, hogy pontosan mi ebben a történetnek nehezen nevezhető négy képben a tanulság. Furcsa oligarchák zsinóron rángatják az ország politikai vezetését? Ezt tudjuk. Pitiáner bűnözőből lett strómanjaik úgy nyúlják a pénzt, ahogy nem szégyellik? Ezt is tudjuk. Az oroszok a spájzban vannak? Hát, már mióta! Mi működik ellenük, a békés ellenállás vagy az erőszak? Erre meg nem ad választ, mert bár a negyedik képben az apjával fasírtban lévő (hogy miért, az nem derül ki) Faruzsa Rebeka (Rezes Dominika) és sleppje az erőszak mellett teszik le voksukat, végül nem azért nem győzedelmeskednek, mert az erőszak nem megoldás, hanem mert egész egyszerűen bénák.
A második jelenet utáni rövidke szünetben már éppen puffogni kezdtem magamban, hogy mégis milyen színház az, ahol a legnagyobb izgalom, hogy Hajduk Károly vajon odaégeti-e a virslit a nagy nemzetmeglopásokról szóló filozofálgatások közepette, amikor visszatérve a nézőtérre, a színpadon egy kanapén törökülésben üldögélő, kezében Harry Pottert szorongató Kerekes Évával találjuk szembe magunkat, aki ezek után nagyjából negyven percen át nem is mozdul innen. 2020, digitális szoba, ELTE – ebben a felállásban mi vagyunk a monitor túloldalán ülő hallgatók, akik a következő tanórányi időt a Tanár hallgatásával töltik. Minden Kerekesen, az ő színpadi jelenlétén múlik, ő pedig olyan lelkesedéssel veti bele magát a tulajdonképpen az előadás tézisének szánt lecke felmondásába, hogy a végén teljesen megérdemelten kap tapsot a közönségtől.
Ez a kimondottan kaotikus óriásmonológ, amiben szabadon keverednek egymással az európai kultúrkör olyan alapművei, mint a Harry Potter és az Oreszteia, a görög mitológia és a modern nyugati filozófia toposzai, amiből aztán kicsit mindent és kicsit semmit se tanulunk arról, hogy mi az a vérbosszú, miért győzedelmeskedik Harry Potter, miért veszít Voldemort, mi a legerősebb pálca (értsd: az abszolút hatalom) sorsa és mi a diktátor hübrisze. Kicsöngetnek, a Tanár könnyáztatta szemmel, arcán átszellemült mosollyal indul kutyát sétáltatni, a színpadon pedig megjelennek az egyetemistakorú ellenállók (negyedik kép, egy alföldi trollfarmon járunk 2025-ben), akik aztán az imént hallott tézist eléggé nyakatekert módon igyekeznek a gyakorlatba ültetni – legalábbis mintha ez lenne a szándékuk, de ezen a ponton a szövegkönyv teljesen elengedi a néző kezét, és csak a saját feltételezéseinkre hagyatkozva próbálhatjuk kikövetkeztetni, hogy itt pontosan ki mit és miért csinál.
Ezek a szedett-vedett fiatalok szedett-vedett párbeszédekbe keverednek egymással, de a dialógusok legalább annyira értelmetlenek, mint minden, ami kiesik a karikatúraszerű ellenállócsapat száján. Nem csoda, hogy a „mestertervük” látványosan megbukik, az előadás némi petárdadurrogtatás után kurtán-furcsán, a már Raszputyin-szakállas Faruzsa felbukkanásával véget is ér.
A negyedik jelenetet nézve érződik igazán, mi az előadás legnagyobb problémája. Az, hogy ez a szöveg így, ebben az állapotában, nem színpadkész. Egy erős kezű dramaturg gyúrhatna belőle valami olyasmit, amiből már tud dolgozni színész és rendező is, az Örkény produkciója viszont nem jutott még el idáig. Pedig van benne alapanyag bőven, izgalmas karakterképződmények, háttérszálak, kérdésfeltevések és válaszpróbák – egy olyan alkotó tollából, aki hitelesen tud beszélni a rendszerváltozást még nem, de az elmúlt 16 év oligarcharendszerét már testközelből megtapasztaló generáció nevében, aki megélt több kétharmadot, egyetemfoglalást, Covidot, gazdasági válságot és folyamatos háborús fenyegetettséget. Kár, hogy mintha pont ez a nézőpont hiányozna a darabból.
Helyette süt az egészből a bennfentes kényelem. Elsülnek a belsős poénok, amiken ciki nem nevetni. Kacsintgatunk a nézőtérről a színpadra és vissza. Hogy – persze – teljesen mást jelent a jelenet, ha úgy nézzük, hogy itt most az Örkény színpadán a pocakosra tömött, exszínházigazgató Mácsai Pál nem akarja átadni a stafétát a fiatalabbaknak. Vagy hogy az SZFE-foglaláson edződött színészgeneráció tagjai buknak bele látványosan az ellenállásba. Tudjuk, persze, de mit is keresnénk itt, az Örkényben, a nem véletlenül az '56-os forradalom évfordulójára időzített premieren, a szakmabeliekkel zsúfolt nézőtéren, a tízezret érő székünkön, ha nem tudnánk? Bezárultak a Madách Imre téri színház kapui, kihallatszódik a kuncogás. Oda, ahol a Faruzsa Miklósok és Gorán Attilák már a színházakat is rég kirámolták.
Kemény Lili: Az orosz barát
Konzulens: Sipos Balázs
Rendező: Dohy Balázs
Dramaturg: Zilahy Z. Anna
Szereplők: Mácsai Pál, Znamenák István, Csákányi Eszter, Ficza István, Hajduk Károly, Rezes Dominika m.v., Nagy Zsolt, Takács Nóra Diána, Kerekes Éva, Novkov Máté, Samudovszky Adrián m.v., Szkladányi Andor m.v., Józsa Bettina, Patkós Márton, Kövesi Zsombor
Hossz: 3 óra 30 perc, egy szünettel
Cikkünk megjelenése után javítottuk a rendező nevét.
