Az első világháború előtt felnövő európai írógeneráció több tagja az egész életét arra tette fel a háború után, hogy megfejtse, mi vezetett az addig elképzelhetetlen világégéshez. Különösen foglalkoztatta a kérdés a darabjaira hulló Osztrák–Magyar Monarchia művészeit, a bukás ugyanis itt, Európa közepén volt a legteljesebb. És amíg a válaszokat keresték, Robert Musil, Hermann Broch és Stefan Zweig – vagy akár Babits Mihály – rátaláltak valami nagyobbra is, néven nevezték a modern kor legsúlyosabb hibáit. Azokat, amiket a mai napig nem tudtunk kijavítani, és talán nem is fogunk tudni soha.
„Ámde az árny végső soron a fény gyermeke, s csak aki egyképp tud világosságról és sötétségről, háborúról és békéről, fölemelkedésről és bukásról, az élt igazán.” Így zárul Stefan Zweig önéletrajzi esszéfüzére, A tegnap világa. Nem sokkal azután, hogy ezt a mondatot papírra vetette, Zweig a feleségével együtt öngyilkos lett. Hiába rajongták körül a brazíliai emigrációban, nem tudta feldolgozni, hogy hazája, Ausztria Hitler és a nácik martaléka lett, a könyveit – mivel Zweig zsidó nagypolgári családból származott – máglyára vetették, életművét pedig gyökerestül próbálták kitépni a német kultúrából.
A tegnap világában Zweig – művészetelméleti fejtegetései mellett – az általa megélt történelem nagy kérdésein mereng, és egy 1881-ben születő európainál a legnagyobb kérdés nem is lehet más, mint hogy mi csúszott félre a világban egy emberöltő alatt. Hogyan dúlhatta szét az évtizedeken át békében prosperáló kontinenst az addigi világ legvéresebb és legértelmetlenebb háborúja, az első világháború, csak hogy utána alig 20 évvel egy még véresebb háború kövesse? Hogy lehet az, hogy annyi fejlődés és gyarapodás, az értelmet dicsőítő tudományos felfedezések után európai emberek milliói másztak be önként a húsdarálóba?
Az első világháború előtti és utáni évek között olyan óriási volt a kontraszt, hogy akik megélték azt a kort, nem is igazán tudták feldolgozni. Filozófusok, írók és más művészek sokszor egész életükben arra keresték a választ, mi állhat a változások mögött. A háború után nemcsak Európa leghatalmasabb birodalmai estek szét vagy roggyantak meg, megbukott a porosz és az osztrák–magyar császár, az orosz cár és a török szultán, kommunista forradalmak söpörtek végig a kontinensen, és a legkeletibb közülük tartósan meg is szerezte a hatalmat, de a mindennapi élet is alapjaiban megváltozott. Az országok hirtelen nagyobb figyelmet fordítottak a határaik ellenőrzésére, útlevelet kértek az utazáshoz, felforgató ideológiáktól, véleményektől kezdtek rettegni az addig annyira stabilnak hitt államszervezetek, hízott és hízott a bürokrácia, terjedt az állami ellenőrzés. Eközben a tömegmédia hálóba fogta az egész bolygót, korábban elképzelhetetlen sebességgel száguldottak a hírek országok és kontinensek között, a nagyvárosi utcákon egyre ritkábban kopogtak a lovak patái, és egyre többször pöfögtek automobilok, egyre nagyobb, egyre hangosabb gépekkel, egyre halálosabb fegyverekkel találkoztak az emberek. A polgári luxus hivalkodóvá és fényűzővé vált, de egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni a legszegényebbek nyomorát is. Zweig – ahogy kortársai többsége – úgy érezte, valami biztosan véget ért 1914-ben, és elkezdődött valami sokkal rosszabb.
A nyugati világ legtöbb országában a háború végén a bukás érzése uralkodott, az európai értelmiség Lisszabontól a Szovjetunió nyugati határáig meg volt győződve arról, hogy valami jó és fontos dolog végérvényesen eltűnt a világból. Ezért is szólt akkorát már 1918-as megjelenésekor Oswald Spengler német filozófus fő műve, A Nyugat alkonya is. Spengler egészen megkapó és költői nyelvezettel érvelt amellett, hogy a nyugati világ hanyatlása valójában már az 1500-as években megkezdődött, és hiába kapálózunk, bevégzett tény, hogy ennek a civilizációnak befellegzett. Amit a kor embere maga körül lát, az mind csak tünete a mélyben megbúvó válságnak. A filozófus szerint a nyugati kultúrát létrehozó szellemi parancsok avíttakká váltak, a nyugati civilizáció a teljes felbomlás, a formátlanság felé tart. Úgy hitte, diktátorok lépnek majd fel a hanyatlás megállításának ígéretével, ahogy Rómában is feltűnt Julius Caesar, majd utána a császárok, de ahogy végül a császárok sem tudták megmenteni a Római Birodalmat, úgy ezek az új európai cézárok sem menthetik meg a Nyugatot. (Spengler egyik fiatal olvasója annyira magára vette a filozófus jóslatát, hogy A Nyugat alkonya megjelenése után 15 évvel Németországban milliókat bűvölt el pontosan azokkal az ígéretekkel, amiket Spengler megjósolt: hogy megállítja az európai hanyatlást. Őt Adolf Hitlernek hívták.)
De nem Spengler volt az egyetlen, aki elkerülhetetlen hanyatlásként, felfordulásként képzelte az emberi jövőt. Hozzá hasonlóan, a Waldorf-pedagógia atyjaként elhíresült okkultista, az osztrák Rudolf Steiner is úgy látta, hogy az emberiség a szakrális értékektől egyre inkább az anyagi értékek felé fordul, ami természetes következménye a racionalizmus diadalának. 1919-es előadásaiban kifejtette, hogy szerinte az emberiség a harmadik évezredben a teljes és kizárólagos materializmus útjára lép, tehát a jövő a ráció, az értéksemleges tudomány, a közgazdaságtan, a technológia és a lehető legcsupaszabb materializmus kora lesz.
Az első világháború előtt felnövő értelmiségiek látásmódja éppen azért egyedi, mert ők kívülről szemlélték az 1918 után megszülető, új Európát. Egy attól alapvetően különböző világrendszer szempontjai alapján tudták elemezni a kialakulásához vezető változásokat. Közülük is kiemelkednek az Osztrák–Magyar Monarchia osztrák és magyar polgárai, az ő műveikben a mindig is recsegő-ropogó Monarchia 1920-as szétesése után a letűnt kor szimbólumává emelkedett, egy minden hibája ellenére is szerethető, szinte fejlődésellenes kísérletté, ami Európa közepén néhány évtizeden át megpróbált szembehajózni a történelemmel.
Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényének 1931-ben megjelenő első kötetében (ami talán maga is egy eleve bukásra ítélt, emberfeletti kísérlet az irodalom és a regény meghaladására) a folyamatosan rohanó Amerikai Egyesült Államokkal hasonlítja össze az Osztrák–Magyar Monarchiát, és azt írja, a nagy, modern rohanásban néha „minden megadásunk ellenére is egyre inkább eluralkodik rajtunk az a kellemetlen érzés, mintha túlszaladtunk volna már a célon, vagy hamis vágányon lennénk. És egy szép napon ellenállhatatlan kényszer szólít: Kiszállni! Ugrás! Honvágy, hogy feltartóztasson valami végre, hogy ne fejlődjünk tovább, hogy megakadjunk, hogy visszatérhessünk egy ponthoz, ami még a hamis útelágazás előtt található.” Kevesen foglalták össze ennél szebben a modern emberekből azóta is elő-előtörő félresiklottság-érzést, a megcsömörlést a folyamatos változástól, amit fejlődésnek, haladásnak nevezünk. Musilnél az Osztrák–Magyar Monarchia volt az, ahová régen „ki lehetett szállni az idő vonatából, vissza a hagyományos vasút hagyományos szerelvényére, és megérkezhettünk, haza”.
„Ott, Kákániában (Musil a Monarchiában használatos császári és királyi, azaz k. u. k. vagy k. k. rövidítésből képzett névvel utal az államalakulatra), e közben már letűnt, soha meg nem értett államban, mely annyi mindenben volt elismeretlenül is példaszerű, ott is volt tempó, de nem túl nagy tempó. (…) Természetesen ezeken az utakon is gördült automobil; de nem túl sok automobil! Készültek errefelé is a levegő meghódítására, de nem túl nagy igyekezettel. Innen is indultak hajók Dél-Amerikába, Kelet-Ázsiába; de nem túlságosan gyakran. Nem élt itt gazdasági és nagyhatalmi becsvágy; hiszen ott volt Európa szíve, a régi nagy világtengelyek metszéspontja; gyarmatok? tengerentúl? kipróbálatlan dolgok, idegen csengésű szavak.”
Az első világháború előtti és utáni időszak szédületes sebességkülönbsége szinte minden visszaemlékezésben feltűnik, Stefan Zweig a szülei világát felidézve azt írja: „Rendezett világ volt, tisztázott rétegződésekkel, engedékeny átmenetekkel – világ, amely még nem rohant. Az új sebességek ritmusát a gép – az autó, a telefon, a rádió, a repülő – még nem iktatta át az emberre. Idő és életkor más mértéket ismert. Ráérősebben éltünk…” Zweig emlékei szerint az emberek lassabban jártak, lassabban beszéltek, apját például egész életében nem látta fel- vagy lesietni a lépcsőn sem. „A sietősség nem volt finom dolog, s valóban fölösleges lett volna rohanni, hiszen ebben a töméntelen apró módon s eszközzel biztosított és stabilizált polgári világban soha nem is történhettek olyan váratlan fordulatok; ami katasztrófa kint, a világ perifériáján történt, nem hatolt el hozzánk a »biztosított« világ párnázott falain át.”
De Musil nem csak a lassúságot emelte ki, így folytatta Kákánia bemutatását: „Nem hiányzott a luxus; de közel sem volt olyan túlfinomult, mint a franciáké. Dívott a sport is; de nem olyan megszállottan, mint az angolszászoknál. Irdatlan pénzösszegeket öltek a hadseregbe; mégis épp csak annyit, hogy biztosan megőrizzék második leggyengébb nagyhatalmi helyzetüket. A főváros is kisebb volt, mint a világ legnagyobb városai, de azért jóval nagyobb, mint a közönséges nagyvárosok. És ezt az országot felvilágosultan, szinte észrevétlenül, mindennek elővigyázattal élét véve igazgatta Európa legkitűnőbb bürokráciája, amelynek egyetlen dolgot lehet csak felróni: hogy a zsenialitást és a zseniális vállalkozókedvet olyan személyek esetében, akiket magas származás vagy állami megbízás nem privilegizált ilyesmire, merő okvetlenkedésnek és önhittségnek minősítette. De ki szereti, ha hívatlanul belekotyognak a dolgába! Egyébként is: Kákániában mindig legfeljebb zseniket hittek ripőknek, de soha, mint másutt, ripőköket zseninek.”
Musil itt persze humorral korholja is az 1914 előtti viszonyokat, mégis tagadhatatlan, hogy szeretettel ír az Osztrák–Magyar Monarchiáról, ahol „Európa legkitűnőbb bürokráciája” valójában egyfolytában azon dolgozott, hogy lehetőleg ne történjen soha semmi. Maga A tulajdonságok nélküli ember cselekménye is abból az alaphelyzetből bomlik ki, hogy a császár trónra lépésének közelgő, 70. évfordulóját szeretnék valamivel megünnepelni, de ehhez rá kellene jönni, mi az az eszme, amit a császár és a Monarchia képvisel. Végül persze nem lesz a dologból semmi, de az olvasó tudja, hogy nem is lehetne: Ferenc József trónra lépésének 70. évfordulója 1918-ban lett volna, addigra viszont nemcsak a császár halt meg, de az állam is szétesett, miután elvesztette a világháborút.
A tulajdonságok nélküli ember főhőse, a 33 éves, Bécsben élő Ulrich, volt már katona és matematikus is, de egyik hivatás sem kötötte le igazán, 1913-ban szinte akaratán kívül sodródik bele a császári évfordulót előkészítő akcióba. Ezen és Ulrich barátain keresztül mutatja be Musil a korabeli életet. Ulrich – és a regény nézőpontja azért sajátos, mert Ulrich „a tulajdonságok nélküli ember”, ami valójában inkább szilárd meggyőződések nélküli embert jelent. A főhős szerint lényegében minden, ami van valahogy, tulajdonképpen lehetne máshogy is – ezt nevezi a könyv a valóságérzékkel párhuzamos „lehetőségérzéknek” –, teljes közönnyel tekint az őt körülvevő világra, a társadalmi együttélés legegyszerűbb szabályait éppen úgy kívülről szemléli, mint ahogyan a regény végére szinte saját magán is kívül kerül. „…az, akiben hétköznapi valóságérzék él, horog után kapkodó, a zsinórt nem látó halhoz hasonlatos, a másik ellenben, akinek valóságérzékét lehetőségérzéknek is nevezhetnénk, zsineget húz a vízben, de fogalma sincs, van-e rajta csali. Végsőkig közömbös a csalétekre harapó élet iránt, de az a veszély fenyegeti, hogy minden tevékenysége teljes egykedvűségbe fullad.”
Ulrich hiába látja, hogy az embereket gúzsba kötik az értelmetlen és üres társadalmi szabályok, nem tud mit kezdeni a felismeréssel sem, és legfőképp nem tud cselekedni, hiszen hiányzik belőle a szilárd meggyőződés, ami bármilyen cselekedetet megalapozhatna. Több elterjedt értelmezés szerint Ulrich egyszerűen narcisztikus, és Musil regényírói érdeme elsősorban az, hogy ezt, a 20. századra annyira jellemző személyiségzavart már azelőtt jellemezte irodalmi eszközökkel, hogy a pszichológia igazán rátalált volna – de ennél azért többről van szó.
Aki elolvassa Musil – Tandori Dezső fordításában – több mint 2000 oldalas regényét, az világosan láthatja, hogy A tulajdonságok nélküli ember elsősorban a főhőséről kíván beszélni, aki a két világháború közötti irodalom egyik legérdekesebb karaktere, és rajta keresztül azt szeretné bemutatni, milyen kihívásokat támaszt az emberek felé az úgynevezett modern élet, azaz egyszerűbben: hogy milyen ma élni. Ennek csupán háttere az Osztrák–Magyar Monarchia, amiről a regény jelentős részében éppen eléggé általánosan ír ahhoz, hogy ne csupán egy bizonyos országot jelentsen, hanem az egész modern, urbanizálódó világot. Helyenként viszont Musil figyelme határozottan és specifikusan Kákániára irányul, és akkor kiderül, hogy kifejezetten a bukásra ítélt világ jelképévé emelt államalakulatról is sok és eredeti mondandója van. Ebben a formában pedig Musil modernizmussal kapcsolatos eszmefuttatásainak központi elemévé válik annak megfejtése is, hogy miért kellett szükségszerűen megbuknia ennek a birodalomnak.
Musil többször is ír arról, hogy a Monarchia valójában már 1914 előtt is halott volt. Miután hosszan ecseteli, mennyire népszerű volt a császár, hozzáteszi: „Mintha a császárban valahogy úgy lehetett volna hinni, mint az évezredek óta kialudt csillagokban.” Az egész regényt – ahogy a korabeli irodalom egészét – áthatja a szorongás, hogy a mélyben folyamatos a bomlás, és a fényűző és békés keretek ellenére a hanyatlás korában élünk. Még tiszták az utcák, szépek a házak, jár a villamos, finomakat eszünk, szórakozunk – de ennek nemsokára vége van, az emberek szívében valamilyen megfoghatatlan szorongás, fenyegetés gomolyog.
Alapvetően modern lélekállapot ez, és a 20. század elejének művészei már a háború kitörése előtt is egyre többször megfogalmazták. Ahogy Ady Endre írta 1909-ben: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban”. A felszínen minden rendben van, de valahogy mégsem érzi jól magát a bőrében a modern ember, mert mindennap azzal szembesül, hogy nem érti az őt körülvevő, folyamatosan és egyre gyorsabban változó világot, és hogy ebből helyrehozhatatlanul elveszett valami. Ez volt az az időszak, amikor a nyugat-európai nagyhatalmak egyre több polgára ismerte fel: a világ annyira gyorsan változik, hogy saját életük tapasztalatai alapján már nem tudják felkészíteni utódaikat az életük sikeres vezetésére. Az utódok pedig rájöttek: ha ebben a modern világban akarnak boldogulni, nem sokat érnek már a szüleik tapasztalatai. Míg a 19. századig az európai emberek többsége nagyjából ugyanott, ugyanazt és ugyanúgy csinálta, mint amit a szülei, a nagyszülei és azok nagyszülei, vagy ha volt is némi változás, azt nem lehetett szédítő sebességűnek nevezni. Ilyen helyzetben még azokon is úrrá lett néha-néha a szorongás, akik ezt a változást fejlődésnek tartották, hiszen a változások az irányuktól függetlenül annak üzenetét is hordozták, hogy bármi megváltozhat. Semmi sem állandó, semmi sem szent, vagy ahogy Ady is írja: minden, ami korábban egész volt, eltörött és darabjaira esett. Ennek, a felszín alatt zajló bomlásnak is tökéletes jelképe az Osztrák–Magyar Monarchia.
Ez a rejtett bomlás a fenyegető megfogalmazása annak az érzetnek, hogy egyre távolabb kerül egymástól „a felszín és a mély, a látszat és a lényeg” – ahogy Sükösd Mihály fogalmaz A tulajdonságok nélküli ember 1977-es kiadásához írt utószavában. A század eleji Bécs szecessziós építészetével, a keringővel és az aprólékosan megtervezett toalettekkel pedig tényleg maga a kiüresedett felszín, a tartalmavesztett forma.
Stefan Zweig A tegnap világában több szempontból is kritizálja ezt a bécsi kirakatéletet. A szexualitáshoz való hozzáállásról például azt írta: „Nem volt helye a XIX. századi élet felszínén az erotikának, hiszen a szabad, házasság nélküli szerelem bármely formája botránkoztatta volna a polgári »illemet«. Kettősség volt ez a javából, és a kor különös kompromisszumot talált. Erkölcsét arra korlátozta, hogy fiatal embereknek nem tiltotta ugyan a szexuális életet, azt követelte csupán, hogy a dolgot feltűnés nélkül bonyolítsák.” Így vásik el apránként a régi világ erkölcse: már mindenki tudja, hogy valójában nem kell megfelelni bizonyos magatartási szabályoknak, csak nyíltan beszélni nem lehet erről.
A tegnap világában Zweig ugyan „a biztonság világának” nevezi az első világháború előtti Európát, és az akkori korszak legtöbb eredményét nemhogy elismeri, de – a mából nézve már úgy tűnik – talán túl is értékeli, de amikor a szexualitásról és a nemek közti érintkezés szabályairól ír, kíméletlenül kritizálja is. „Az elhallgatás és eldugdosás tisztességtelen és lelkileg egészségtelen erkölcse lidércnyomásként nehezedett a fiatalságunkra” – írja, és úgy véli, a külsőségek eltúlzó tisztelete és a valóság kényszeres elrejtése a békebeli divatban igazán tetten érhető. Már a saját gyerekkori öltözetét is „majomparádénak” nevezi, és kiemeli, hogy a régi férfidivat még a könnyebb mozdulatokat is megakadályozta, de a túlbonyolított, áll alatt záródó ruhákból, bonyolult és hosszú szoknyakonstellációkból és hordhatatlan kalapkölteményekből álló női öltözet volt igazán a „szörnyruha”. „Első pillantásra megállapítható, hogy az a nő, aki efféle toalettet ölt, mint páncélt a lovag, nem mozoghatott szabadon, kecsesen, könnyedén, hanem minden gesztusa, moccanása, tágabb értelemben egész lénye csupa mesterkéltség természetellenesség, keresettség lehetett. (…) A női test vonalait a sok pucc annyira elrejtette, hogy még a vőlegény sem – s még a menyegzőn sem! – sejthette, milyen is hát a választottja, szálegyenes vagy görbécske, telt vagy karcsú, kurta lábú vagy hosszú lábú-e; s ez az »erkölcsös« kor egyáltalán nem tartotta megengedhetetlennek, hogy megtévesztés céljából vagy az általános szépségeszményt közelítendő, vendéghaj, kitömött kebel vagy előnyösebbre formázott egyéb testrészek tegyék vonzóbbá a nőket. Minél inkább »hölgy« óhajtott lenni egy nő, annál intenzívebben kellett rejtőztetnie formáit; a divat ezzel a vezéreszméjével nagyon is a kor általános erkölcsi elvét szolgálta – rejtsünk el mindent, fedjünk el mindent, ez volt a legfőbb gond.”
Zweig A tegnap világában kevésbé ás a dolgok mélyére, mint Musil, de ő is eljut odáig, hogy ez az általános prüdéria lényegében az elfedés kultúrájává vált, és az élet minden területén elterjedt. Hogy ne kelljen beszélni a mindent átható szorongásról, hogy ne kelljen szembenézni az épülő modern világ esetleges hibáival, a béke sérülékenységével, a kényelem illékonyságával vagy a társadalmi, gazdasági és tudományos fejlődés árnyoldalaival, az emberek kórosan ragaszkodni kezdtek az övékét megelőző korok külsőségeihez, pusztán azért, mert úgy hitték, azokban a korokban még nem álltak fenn ezek a problémák.
Ez a szimbólum, az önmagáért való elfedés és az ez alatt meghúzódó, szorongó tanácstalanság foglalkoztatta Musil és Zweig kortársát, Hermann Brochot 1947-ben kiadott, Hofmannsthal és kora című, remekbe szabott esszéjében. Broch ebben szabályosan felboncolja a 19. század végi bécsi kultúrát, és levezeti, hogy ez a kultúra tulajdonképpen a saját stílustalanságát emelte minőséggé, ízléssé. Hugo von Hofmannsthal zsidó nagypolgári családból származó költő és drámaíró volt, csodagyereknek tartották, hiszen már tizenévesen is olyan sorokat írt, amilyenekről kipróbált kortársai nem is álmodhattak. Hofmannsthal munkássága a császári Bécs kultúrájának utolsó felvirágzása volt, de Broch szerint ez a virág egyedül, magára hagyottan nyílt egy rettenetes intellektuális sivatagban. Hermann Broch – talán kissé valóban szigorú – mércéje szerint ugyanis a 19. század vége kulturálisan semmi említésre méltót nem tudott kitermelni, az égvilágon semmi eredetit nem tudott mondani az akkori világról.
Már az esszé legelső bekezdése is egészen kíméletlen: „Egy korszak jellegét általában építészeti homlokzatáról lehet leolvasni, az pedig a 19. század második felére, tehát arra a korszakra nézve, amelyre Hofmannsthal születése esik, alighanem a világtörténelem egyik legsiralmasabbja; az eklekticizmus korszaka volt ez, a hamis barokké, a hamis reneszánszé, a hamis gótikáé. Akárhol akárhogyan határozta is meg annak idején a nyugati ember az életstílust, ez polgári szűkösséggé és egyszersmind polgári pompává változott, olyan szolidsággá, amely ugyanúgy jelentett fullasztó áporodottságot, mint biztonságot. Ha gazdagság valaha elfedett szegénységet, itt ez történt.”
Broch szerint a kor alapélménye, hogy a racionálisan gondolkodó polgárság életélvezetét gátolná, ha szembe kellene néznie az élet eredendő kegyetlenségével és iszonyatosságával, ezért inkább nagyvonalúan eltekint tőle, szemet huny felette, tekintetét akarattal a szép dolgokra kényszeríti, és nekiáll az őt körülvevő világ „dekorálásának”, és Broch szerint „ahol a dekoráció nem naiv, hanem racionalizmusból ered, ott nem szabad teremtés, hanem csinálmány, néha jó minőségű csinálmány, de csinálmány. És mivel ilyenkor még szkeptikus is, nincs önálló tartása, hanem mintaképekre szorul.”
Ezeket a mintaképeket pedig a 19. század végének embere a múltban találta meg, ezért a múltat kezdte utánozni, így pedig saját kultúráját csupán „dekorációvá”, negédes csinálmánnyá alacsonyította. Broch szerint ebből következik, hogy az egyetlen művészeti ág, amiben a korszak Bécse valami sajátosat alkotott, az a színház, aminek lényege eleve a jelmez, a maszk és a díszlet, azaz hogy a színész és környezete is valami másnak mutatja magát, mint ami valójában. Ami tehát eleve megjátszás, az lubickol a kötelező megjátszás világában – hiszen valahogy muszáj elhelyeznie magát ebben az általános tettetésben –, minden más viszont leragad saját tartalmatlanságának elfedésénél. A művészet tehát a semmi elé húzott, díszes és robusztus, önmagáért való homlokzattá válik, az alkotó pedig csak reméli, hogy a szemlélő nem képes áthatolni rajta, és nem veszi észre, hogy nincs mögötte semmi.
Ez húzódik meg A tulajdonságok nélküli ember császári évfordulós eszmekeresésének kudarca mögött is: hogy nincs eszme. És ez köti gúzsba Musil főhősét, Ulrichot: azért nem tud mit kezdeni magával, mert a racionalitáson kívül nincs más eszmei alapja, amin keresztül értelmezhetné a világot. Ezt jelenti, hogy nincsenek tulajdonságai.
Hermann Broch nemcsak azért ennyire szigorú a 19. század végi Béccsel, mert megélte azokat a történelmi kataklizmákat, amik elsöpörték azt a világot, és a kataklizmák idején a korszak által kitermelt elit lényegében minden mérce szerint szánnivalóan leszerepelt, hanem azért is, mert az író egész életében következetesen képviselte saját élet- és művészetfilozófiáját, és a Hofmannsthal és korában vizsgált korszakot is ezzel a mércével mérte. Broch szerint az ember életét a saját elkerülhetetlen halála és a létezés kifürkészhetetlensége miatt érzett „metafizikai félelem” hatja át. Hogy ezen úrrá legyen, abszolút értékek alkotására törekszik, hogy ezeket helyezze szembe a halállal, és az irracionálisnak tűnő világot megpróbálja racionális elméjével feltérképezni, azaz megpróbál valahogy rendszert találni benne. Broch szerint a „jó” maga ez az értékalkotó folyamat, a „szép” pedig ennek a folyamatnak az eredménye. Utóbbi viszont önmagában mellékes, hiszen a „szép” létrehozása nem lehet az alkotói folyamat végcélja, csak mellékterméke; a szép csak ekkor szép igazán. Ez volt a baja a 19. század végi Béccsel is, ami szerinte csupán a „szépet” látta, de vakká vált a „jóra”, azaz az értékalkotásra.
Broch filozófiája szerint az ember által megalkotott legnagyobb hatású értékrendszer, amin keresztül némi értelemmel próbáltuk bevilágítani az irracionális létet, a vallás volt. Szerinte a középkori Európában a katolikus egyház állt minden értékrendszer középpontjában, minden emberi értékalkotó tevékenység a katolikus eszmerendszerre hivatkozott mint a halállal szembeállított legfőbb abszolút értékre. Broch úgy vélte, saját korának értékválsága abból ered, hogy az emberiség nem volt képes a vallás felbomló értékközpontjának helyére hasonló erejű abszolút értéket tűzni.
Broch ezt a gondolatot is a tőle megszokott módszerességgel járta körül: ennek szentelte Az alvajárók című regénytrilógiáját, ami az első irodalmi sikere volt. Broch szüleitől jól menő textilgyárat örökölt, és apja egész életében erre a hivatásra készítette, ezért is szerzett textilmérnöki diplomát. 1927-ben azonban családja rosszallása ellenére eladta a gyárat, és regényírásba fogott. Ennek terméke az 1931-ben és 1932-ben megjelent Az alvajárók három kötete.
Az akkoriban Musillel és Brochhal együtt Bécsben élő, de náluk jó 20 évvel fiatalabb Elias Canetti visszaemlékezései szerint Musil társaságban rendkívül hidegen viselkedett Brochhal, mert attól tartott, hogy túl nagy az átfedés A tulajdonságok nélküli ember és Az alvajárók között, tehát hogy Broch elírja előle a témát. Broch szintén azt igyekezett feltárni, mi vezetett az első világháborúhoz, tágabban értelmezve: hogy miért került ennyire súlyos értékválságba a modern világ.
Regényének alaphelyzete, hogy miután a vallás mint értékközpont nem tudta már egyben tartani az európai civilizációt, az emberek különbözőképp reagálnak a helyzetre, és különböző értékrendszerekkel próbálják kitölteni a korábban a vallás által elfoglalt helyet. A három kötet a régi értékrendszer felbomlásának három különböző stádiumát mutatja be, három különböző, de egyként csődre ítélt megküzdési stratégiával. Az első, Pasenow avagy a romantika című, az 1880-as években játszódó kötet főszereplője egy porosz junker, aki azzal próbál felülemelkedni az értékválságon, hogy önkényesen bálványozni kezd, azaz romantizál egy értékrendszert, és megpróbál annak megfelelően élni, ezzel rendet teremteni a saját világában. Joachim von Pasenow esetében ez a vidéki nemesi élet, a katonáskodás, a férfias visszafogottság és a kötelességtudat, azaz egyszerűbben fogalmazva: Pasenow a múlt értékei felé fordul, és megpróbál úgy tenni, mintha még mindig mindenki ezek alapján élne. De nemcsak amiatt ütközik nehézségekbe, hogy mások valójában már többnyire nem ezek alapján élnek, hanem azért is, mert a saját gondolkodása is megváltozott, és nem mindig kap iránymutatást egy múltbeli értékrendszer alapján az őt foglalkoztató modern létkérdésekre. Emiatt Pasenow sodródik az új és a régi között, mindkettővel szembefordul, de mindkettőre fel is néz. Pasenow még csak a régi értékrendszer felbomlásának kezdetén jár. A kötet üzenete a Broch-féle eszmerendszeren átszűrve az, hogy nincs visszaút. Hiába érti meg valaki, hogy a válság oka a korábbi domináns értékrendszer, azaz a vallás széthullása, a megoldás semmiképpen sem az, hogy az ember megpróbálja rávenni magát a szemellenzős visszafordulásra a múlt értékrendszere felé.
Rímel ez a kor egyik legnagyobb hatású gondolkodója, a francia René Guénon műveire is. A katolikus francia kultúrfilozófusból lett szúfi muszlim író a két világháború közötti Európa egyik legnépszerűbb szerzője volt, és egyik fő üzenete éppen ez: hiába látja be az ember, hogy a modern világ módszeresen lerombolja a közösségeket megtartó tradíciót, nem helyezhet vissza mesterségesen valamiféle hamis, modernizált tradíciót a világa középpontjába, mert az ugyanúgy nem fogja tudni összetartani a megroggyant értékrendszert, mint akármilyen más modern értékpótlék. De ez Guénont nem keserítette el, ciklikus történelemszemlélete szerint ugyanis az emberiség már réges-rég a negyedik világkorszakban, a Kali-jugában jár, ami a legrövidebb, de a legrosszabb az egymást az idők kezdete óta váltó jugák közül. A hinduizmus tanai szerint ez a legsötétebb kor, tele erőszakkal, képmutatással és lelki sötétséggel, de miután egy általános kataklizma lezárja a világkorszakot, azaz Visnu utolsó avatárja, Kalki elpusztítja a világot, új korszak és új ciklus kezdődik. Guénon nézetei szerint éppen a transzcendens, azaz az emberi léten túli értékek és a tradíció az, aminek hiányát hirtelen érezni kezdték az emberek az első világháború utáni Európában, hiszen az anyagi gyarapodás és a racionális tudomány által uralt modern világ éppen ezeket igyekszik kiölni az emberek lelkéből. 1945-ben megjelent, A mennyiség uralma és az idők jelei című átfogó munkájában elemzi a totális válságba került modern világot, és megállapítja, hogy a modern nyugati civilizáció válságának legfőbb oka, hogy ez az első olyan civilizáció, ami egyáltalán nem hajlandó tudomást venni sem az embert befolyásoló transzcendens viszonyrendszerről, kizárólag az anyagi világra szűkít le mindent.
Az alvajárók második kötete, az Esch avagy az anarchia már a 20. század első éveiben játszódik, a bomlás már előrehaladott. Esch olyan ember, aki minden jó szándéka ellenére is képtelen navigálni az értékrendszerek közötti anarchiában, álmodozik, ide-oda kapkod. Ugyanúgy rendre áhítozik, ahogyan Pasenow, de míg Pasenow még ki tudott választani egy értékrendszert – még ha nem is boldog benne –, addig Esch már egyszerre állna több értékrendszerben, egy kicsit kereskedő, egy kicsit radikális, egy kicsit jobb-, egy kicsit baloldali, de sehol nem találja a helyét, állandóan az amerikai kivándorlásról álmodozik, mert csak abban biztos, hogy soha nincsenek rendben a dolgok éppen úgy, ahogy vannak. A Broch visszafogott és pontos prózájából kibontakozó Esch a lelke mélyén merő irritáció és szorongás.
A harmadik, Huguenau avagy a tárgyilagosság című kötetben már 1918-ban, a világháború legvégén járunk, és az értékrendszer nélküli, modern szörnyeteget látjuk, Wilhelm Huguenaut. Ő igazi kereskedő, kizárólag a modern világ legelterjedtebb mércéjével tudja mérni magát, azaz pénzzel és üzleti sikerekkel. Ebben a kötetben Esch és a már nagyon idős Pasenow is szerepel, és melléjük helyezve látszik igazán Huguenau totális morális csődje – de leginkább csak azért, mert Eschnek és Pasenow-nak még többé-kevésbé megvan az erkölcsi mércéje ahhoz, hogy felismerjék Huguenau gátlástalanságát. Egy Huguenaukkal teli világban azonban ez a tárgyilagos nihil lesz a normális – figyelmeztet Broch.
Mene Tekel Fáresz
Az első világháború előtt a Monarchia másik államalkotó nemzete, a magyarság sem érezte legjobb formában a maga kultúráját. Ady Endre is felismerte, új hangon megszólaló verseivel pangó vízbe hajít követ. Az akkori magyar irodalom legmerészebb lázadói azonban többségükben Nyugat-Európát tekintették példának, a magyar kultúra felrázását abban látták, hogy nyugati irányzatokkal termékenyítik meg az üres nemzeti büszkeségbe gyöpösödött keleties álmosságot. Ady is Dévénynél, azaz a történelmi Magyarország nyugati kapujánál szeretne betörni „új időknek új dalaival”, és azt kérdezi, „szabad-e sírni a Kárpátok alatt”, azaz szabad-e szembenézni a ténnyel, hogy nem állnak azért olyan nagyon jól a dolgaink.
Babits Mihály 1927-ben kiadott, Halálfiai című regényében pedig azt írja: „Különös virág ez a Magyar Kultúra, mely időnként mindig becsukja magát, s aztán, bimbóiban, mintegy forradalommal, megnyitja újra.” A Halálfiait Babits 1921-ben kezdte írni, a Trianon utáni nemzeti mélypont nála egybeesett egy személyes mélyponttal. A forradalom és a Tanácsköztársaság idején vállalt feladatai miatt meghurcolták és rokonai is elfordultak tőle, baloldali ismerősei közül többen pedig a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című cikke miatt fordultak el tőle, azt ugyanis opportunista magyarázkodásnak tartották. Az író ebben a helyzetben megpróbált szembenézni a magyarság, a magyar uralkodó osztály és a saját közelmúltjával. Innen a cím is, Babits első világháború előtt felnövő hőse egy bukásra, halálra ítélt világot lát maga körül, provinciálisan korlátolt, saját kisstílűségébe süppedő, még az 1800-as évek végén is 1848-as és 1849-es, rég meghaladott pózokba merevedve élő, kulturálatlanságáról és lemaradásáról tudomást sem vevő magyar uralkodó osztállyal. Babits azonban részben saját magáról mintázott főhőséről is leveszi a keresztvizet, Imrus ugyanis nemes szándékai és nagyratörő irodalmi tervei ellenére képtelen navigálni a mindennapokban, társadalmi osztályának mocsara lehúzza, ő sem kerülheti el, hogy az általános bomlás, széthullás hatása alá kerüljön. Egyébként is egy pusztulásra ítélt, életképtelen társadalmi osztály szülötte, ő sem menekülhet az ítélet elől.
Babits a Halálfiaiban magyar viszonyok között fejtette ki saját modernizmuskritikáját. Az idős, 1849-es eszméket valló Döme bácsi karaktere például nagyon sokban átfed Az alvajárók Pasenow-jával, miközben sajátosan magyar is. Babits ugyan azt írja a háború előtti évekről, hogy „a jelen rendje örökkévalónak látszott”, Döme bácsi mégis folyamatosan kritizálta a szerinte elvtelen, korrupt és romlott dualista rendszert, még annak ellenére is, hogy ő maga is kifejezetten jól élt ezekben az években. A javíthatatlan álmodozó magyar dzsentri, Hintáss Gyula leinti a fennkölt ideálokat hiányoló öreget. „Pedig szennyes a világ, Döme bácsi (…) s csak az boldogul, aki a szennyben úszni tud! (…) Aki célhoz akar érni, nem nézi az Erkölcs kételyeit.” A legnagyobb vicc az egészben – és ez teszi Hintásst is sajátosan magyar karakterré –, hogy valójában ő is képtelen úszni a szennyben, nagy eszméi és folyamatos önbecsapása ellenére nem több ő sem egy akaratgyenge, gátlástalan szélhámosnál.
A regény legtöbbet idézett soraiban a főszereplő így ront családja idősebb tagjaira: „De hát milyen életet folytattok ti? Hol itt a kultúra? Hol itt a magasabb eszme vagy ideál? Meg lehet-e élni ebben a levegőben? Nem kell-e elpusztulni annak a társadalmi osztálynak vagy fajnak, amely így él? (…) Halálfiai vagytok mindannyian: ha nem is sejtitek! A falra már föl van rajzolva a Mene Tekel Fáresz!” (Nem véletlen, hogy ahogy A tulajdonságok nélküli ember szereplői, úgy Imrus is egy „magasabb eszme vagy ideál” után vágyakozik, de míg Musil regénye néhol egykedvűen, néhol kíméletlen iróniával világít rá, hogy a központi eszme, aminek a világ – vagy legalább a nemzet – lelkét kellene egyben tartania, nem létezik, addig Babits fiatal hőse felindultan olvassa ezt a hiányt a saját ősei fejére.)
A „Mene Tekel Fáresz” a korban népszerű bibliai idézet volt, Dániel próféta könyvének 5. része így írja le az arámi szavak jelentését: „És ez az írás, a mely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” Nem nehéz belátni, hogy a Trianon utáni Magyarországon miért ismételgették ezt ennyire sokat. Magyarország a trianoni békével akkora gyomrost kapott, amit valójában a mai napig nem hevert ki, nem csupán azért, mert rengeteg magyarlakta terület is a környező országokhoz került, de azért is, mert egy, az addigi 900 évben (de persze főleg a törökök kiűzése óta) többé-kevésbé egységként fejlődő országot daraboltak fel: városokat vágtak el a vonzáskörzetüktől, tolatóvágányokat az állomásuktól, erdőket a fűrésztelepektől, búzatáblákat a malmoktól, szőlőket a pincéktől, rokont a rokontól. Míg az osztrákokat, akik önálló nemzetként soha nem léteztek, egy korábban soha nem létező államban hagyta magára az első világháború, addig a történelmi Magyarországot szabályosan megsemmisítette. A magyar uralkodó osztálynak, ami az azt megelőző 70 évben folyamatosan azzal volt elfoglalva, milyen viszonyt is alakítson ki a nemzetiségekkel és a Habsburg koronával, pedig hirtelen rá kellett jönnie, hogy évtizedek óta nagyon más mozit néz, mint a világ többi része. Hirtelen már nem volt Habsburg korona, a nemzetiségek pedig saját országokat kaptak, vagy az anyaországaikhoz csatlakoztak, ahol a magyarok lettek a nemzetiségiek – kozmikus jelentőségű történelmi kudarc ez, talán még az osztrákokénál is nagyobb. Nem véletlen, hogy a magyar gondolkodók is az okokat keresték.
A Monarchia magyarságára azonban sok szempontból bonyolultabb önvizsgálat várt, mint az osztrákokra. Egyrészt azért, mert a korabeli osztrák szerzők már a modernizmust, a Nyugat-Európában kiépülő kapitalista világrendszert is kritizálták, Magyarországon a progresszív gondolkodók jelentős része éppen abban látta a problémát, hogy nem zárkóztunk fel eléggé ehhez a modernizmushoz, le vagyunk tőle maradva. A Lajtától nyugatra már kritizált létállapot tehát a Lajtától keletre továbbra is inkább csak vágyott létállapot maradt, sőt itt éppen azt rótták fel az uralkodó osztály legfőbb bűnéül, hogy nem zárkóztunk ehhez fel eléggé.
A magyar önvizsgálat a másik oldalról is terhelt volt, hiszen az osztrákok az első világháború után azonnal készséggel elismerték, hogy még ha a mélyben korhadt is az Osztrák–Magyar Monarchia államszervezete, és valójában alig vette valaki komolyan a társadalmat névleg átható, keresztény és a polgári visszafogottságot dicsőítő értékrendszert, bizonyos szempontból kényelmes volt belesüppedni a rendszer által nyújtott, kiszámítható, stabil és biztonságos életbe, ami mindaddig létezett, amíg a birodalom alattvalóinak többsége hitt benne. Ez Musilben, Brochban, Stefan Zweigben és más osztrák írókban, például Joseph Rothban is keserű és önironikus nosztalgiát, de azért nosztalgiát ébresztett 1920 után a letűnt Monarchia iránt. Magyarországon azonban a háború utáni években ez a nosztalgia politikailag terhelt volt, hiszen az egyik legnagyobb politikai törésvonal itthon a háború előtt éppen ott húzódott, hogy egyáltalán elfogadjuk-e az együttélést az osztrákokkal, vagy nem. (Ez egyébként önmagában is sokat elmond az akkori magyar elitről: a politikai megosztottság egyik alapja az volt, hogy elfogadunk-e egy eleve adott, általunk nem igazán megváltoztatható dolgot.) Idővel persze Magyarországon is megjelent ez a nosztalgia, de korántsem volt annyira magától értetődő, mint Ausztriában, és magával hozott egy rakás újabb kérdést: ha tényleg jó volt nekünk az Osztrák–Magyar Monarchiában, akkor mi miatt, ki miatt volt jó, és mi volt pontosan jó egyáltalán?
A dualizmus korszakától való teljes elfordulás érdekében hatott sokáig az is, hogy a háborút és az országcsonkolást feldolgozó magyar traumairodalom első és hamar nagyon népszerűvé vált regénye Az elsodort falu volt Szabó Dezsőtől. 1919-ben megjelent könyvében Szabó elsőként jelöli ki a magyarság új hősét, aki a szabadelvű dzsentrik bukása után a hátára veheti a nemzetet a felemelkedés felé vezető úton: a parasztságot. Szabó ugyanakkor világosan rámutat azokra is, akiket a katasztrófa felelősének tart: az idegenekre. Szabó szerint „a magyar a világtörténelem legnagyobb balekja”, és munkájának gyümölcsét „német, szláv és zsidó magyarok” aratják le, övéké az „uralkodás és az élvezet. (…) Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. (…) A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség!”
Szabó közben mindenestül elutasítja a dualizmuskori polgárosodás minden eredményét, és az is kiolvasható a regényből, hogy – ahogy Papp István történész írta – hevesen és következetesen gyűlölte a németeket és a szlávokat, és tagadta azt is, hogy a zsidók, akiket a magyarságra veszélyes népnek tartott, egyáltalán tudnának asszimilálódni. Mindezzel együtt Az elsodort falu tökéletes pillanatban érkezett, és a 20-as évek egyik legnépszerűbb könyvévé vált, hiszen a magyar olvasók nagyon vártak valakire, aki megmondja, ki a hibás mindazokért a szörnyűségekért, amik a nemzetet 1914 óta érték.
Hogy Szabó ilyen rövid idő alatt ennyire népszerűvé vált, annak nem csupán a hazai közérzülettel páratlanul jól rezonáló mondanivalója volt az oka, hanem az is, hogy a háború előtti tekintély 1919-re lényegében összeroppant, és alapvetően megváltozott, ahogyan a tekintélyről gondolkoztak az emberek egész Európában. Stefan Zweig is hosszan ír arról A tegnap világában, hogy az osztrák társadalom egyik legfontosabb szervezőelve a háború előtt a tekintély volt. Mindent áthatott a tekintély megkövetelt tisztelete és a tekintély nélküli emberek mellőzése. Ez már-már parodisztikus szokásokhoz vezetett, az Osztrák–Magyar Monarchiában például 23 éves korukig nem is számítottak nagykorúnak az alattvalók, és míg manapság mindenki igyekszik fiatalabbnak láttatni magát a valós koránál, addig akkoriban ez fordítva volt, fiatal férfiak tettek meg mindent azért, hogy minél hamarabb szakállt növeszthessenek, és ezzel idősebbnek, azaz tekintélyesebbnek tűnjenek. „…még egy harmincéves férfit is épp csak szárnyait bontogató fiókamadárnak tekintettek, és negyvenéveseket sem ítéltek kellőképpen érettnek felelős állások betöltésére. Amikor egyetlenegyszer mégis kivételt tettek, és Gustav Mahlert bámulatos módon, harmincnyolc évesen kinevezték a Hofoper igazgatójává, egész Bécs beleborzongott, egy »ilyen fiatal embert« bíztak meg az első számú művészeti közintézmény vezetésével!”
A háború után ilyesmiről már szó sem volt, hiszen 1914-ben éppen a követni rendelt legfőbb tekintély, az uralkodók és a kormányok hívták hadba Európa népeit, és soha nem tapasztalt világégés lett a vége. A szintén tekintélytiszteletet követelő, stabilnak hitt bankok bedőltek, az emberek pénze elveszett, a mindennapi élet legmélyéig hatoló bizalmi válság kezdődött, és az 1914 előtti tekintélyekbe vetett bizalom tulajdonképpen azóta sem állt helyre. „Nem volt-e érthető, hogy az új generációból a tisztelet valamennyi formája kihalt?” – teszi fel a kérdést Zweig.
Zweig óva inti az olvasóit attól, hogy túlzásba vigyék a lázadást, de közben megértő is az első világháború utáni generációval – nem kis részben azért, mert A tegnap világa írása közben, azaz a második világháború első éveiben a lelke mélyén már tisztában volt azzal, hogy a sok-sok megdőlő tekintély közül legalább az egyik megdőléséhez neki is nagyon sok köze volt. Ez a világtól és a politikától elzárkózó európai csúcsértelmiségiek tekintélye. A tegnap világában Zweig az életén merengve folyamatosan vissza-visszatér a tényhez, mennyire nem akart soha politizálni, mennyire nem akart elköteleződni, mennyire szerette volna munkájával pusztán a tiszta, felvilágosult emberi szellemet szolgálni. Az egymást követő esszékben azonban a felszín alatt lényegében saját magát mattolja, és levezeti a világtól elforduló, kizárólag a szellem szféráiban otthon lévő értelmiségi lét totális kudarcát. Erről írta első és legsikeresebb regényét, az 1935-ben Ausztriában publikált Káprázatot Elias Canetti. A bulgáriai szefárd zsidó családból származó, majd Ausztriában, Svájcban, Németországban és Nagy-Britanniában is élő Canetti 24 évvel fiatalabb volt Zweignél, az ő formatív évei nem az első világháború elé estek, azt viszont pontosan látta, mennyire elszakadt a valóságtól az első világháború előtt szocializálódott európai csúcsértelmiségiek jelentős része, és hogy mennyire veszélyes is ez az elszakadás.
Canetti generációjára már igaz is, amit Zweig írt: „Ez az egészében új ifjúság nem hitt többé a szülőknek, a politikusoknak, a tanároknak; az állam megannyi rendeletét, közleményét bizalmatlan pillantásokkal méregették. A háború utáni nemzedék nyersen és kíméletlenül felszabadította magát minden eddigi norma érvénye alól, és hátat fordított a hagyományoknak; elhatározta, hogy maga veszi kézbe a sorsát, eltaszít mindent, ami a múlté, egyetlen lendülettel hódítja meg a jövőt.” Zweig szerint sok városból 11-12 éves gyerekek – hadiárvák és a szülői tekintély ellen lázadó fiatalok együtt – keltek csoportosan útra Olaszország vagy az Északi-tenger felé, hogy közösen teremtsék meg az új világot. „Lázadtak – pusztán a lázadás kedvéért – minden fennálló forma és rend ellen”, és az 1914 előtti polgári visszafogottság helyébe új ideál lépett: a lehető legkíméletlenebb radikalizmus.
És ezzel újra vissza is kanyarodtunk a tulajdonságok nélküli emberig, aki már ezen a totális lázadáson is túl van – hiszen Musil egy, a két világháború közötti karaktert helyezett vissza a regényben az első világháború elé –, a folyamatos változások nem kavarják fel, hiszen neki valóságérzék helyett lehetőségérzéke van, és tudja, ami van valahogy, az ugyanennyi erővel lehetne máshogy is. E köré a végletesen modern karakter köré írta regényét Robert Musil 1921-től kezdve egészen 1942-es haláláig, de 21 év alatt sem sikerült teljesen befejeznie. 1942 áprilisában, miután a nácik betiltották a könyveit, és zsidó családból származó feleségével együtt Svájcban telepedett le, egy napon azt újságolta az asszonynak, hogy szerinte hamarosan készen lesz a regénnyel. Néhány órával később agyvérzésben meghalt, A tulajdonságok nélküli ember egyik fejezetével az íróasztalán. Ez kevesebb mint két hónappal azután történt, hogy Stefan Zweig a brazíliai Petrópolisban halálos mennyiségű barbiturátot vett be a feleségével együtt, mert képtelen volt elviselni a nácik európai előretöréseiről szóló híreket. Hermann Broch ekkor már az Egyesült Államokban élt, neki is a nácik elől kellett elmenekülnie. 1951 májusában halt meg – távol a hazájától.