„Hogy vagy?” – egy kérdés, amire az emberek nagy része szinte gondolkodás nélkül vágja rá, hogy „jól”. Akkor is, ha éppen nagyon nincs jól. Dr. Anna Harris is „jól van”. Pedig nincs, a fiatal rezidens fuldoklik a munkájában és a magánéletében is, az egészségügy mókuskereke nem ereszti, miközben minden egyes nap mások traumáival kell megküzdenie, arra sincs ereje, hogy a sajátjait feldolgozza. Meg arra sem, hogy elaludjon. Mi történik az orvosokkal, ha a rendszer mindenkire vigyáz, csak rájuk nem? Kritika a Loupe Színházi Társulás Túl éles című előadásáról.
Nathan Ellis brit drámaíró 2022 októberében publikálta a Super High Resolutiont (Horváth János Antal fordításában: Túl éles). Ahogy a világon mindenhol, a koronavírus-járvány alatt az Egyesült Királyságban is napirendre került az egészségügyi rendszer repedezettsége, az egészségügyi dolgozók túlterheltsége, kiégése, az alulfinanszírozottság, a végtelenül hosszú várólisták és a mindebből következő messze nem tökéletes ellátás. Nem véletlen, hogy a cudar körülmények ellenére helytállni próbáló orvosok és ápolók küzdelmei több írót megihlettek, reneszánszukat élik a medikai drámák a képernyőn is. Ami a televíziónak a 2022-es, kritikailag elismert brit minisorozat, a This is going to hurt (Ez most fájni fog) vagy a tavaly több Emmy-díjat is besöprő amerikai The Pitt (Vészhelyzet Pittsburghben), az a színháznak a Túl éles.
Ellis drámájának főszereplője egy fiatal, 31 éves rezidens, aki a sürgősségi osztályon dolgozza ki a belét úgy, hogy mindent és mindenkit alárendel a munkájának. Saját magát is, dr. Anna Harrisnek nincs magánélete, az az összeesés szélén eltöltött pár óra, ami a kórház falain kívül jut neki, nem nevezhető annak. Hiába veszik körbe emberek – a testvére, a főnöke, a pasi, akivel kavar –, amíg Anna inkább tagad, mint hogy a munka rovására segítséget kérjen, segíteni sem lehet rajta. Amikor összeesik, csak egy ember áll ott, hogy elkapja. A rendszer nem, mert nem arra tervezték, hogy bárkit elkapjon, aki benne van.
Nem meglepő, hogy a brit dráma első magyarországi adaptációja a Loupe Színházi Társulás előadásában valósult meg. A független, társadalmi ügyekben aktív, tüntetéseket szervező és népszavazási kezdeményezéseket is jegyző társulat az előadásaiban is olyan témákat boncolgat, amelyek nemcsak egyéni, de rendszerszinten is fontos kérdéseket vetnek fel. A Túl élest a társulat egyik alapítója és művészeti vezetője, Horváth János Antal fordította és rendezte. De nem arra használta az alapanyagot, hogy a magyarországi egészségügyi rendszer nyavalyáira világítson rá vele.
A Túl éles ugyanis az egyén tragédiája, akinek az életét olyan rendszer nyomorítja meg, ami országspecifikus gondok nélkül is rottyon van.
Jó is, hogy a Loupe előadása nem állt bele abba, hogy zsírra szállt porral kezdjen el viccelődni, a nézőtéren ülők pontosan tudják, hiszen a saját bőrükön is tapasztalják, milyen az, amikor valakinek dolga akad az állami egészségüggyel. A Loupe előadása azonban azzal, hogy megtartotta a szereplők angol nevét, sőt az utcákat és még a pénznemet sem magyarította, kicsit túlságosan is eltávolította a drámát a néző valóságától. Aki így hiába próbálja magát beleélni Anna Harris kálváriájába, valahol a fejében ott kattog, hogy „mégis, valószínűleg bármelyik magyar orvos szívesen cserélne helyet angliai kollégájával”. Még akkor is, ha ott sem kolbászból van a kerítés.
Ez a kicsit keserű szájíz azért hamar elmúlik, ami elsősorban Sodró Elizának köszönhető. A színésznő Anna Harris szerepében végig a színen van; amennyire nincs nyugta Annának, annyira nincs az őt alakító színésznőnek sem. Az ő jelenlétén, érzékeny játékán múlik minden, ő pedig olyan erővel, törékenységgel, humorral és fájdalommal mutatja be Anna összeomlásának minden lépcsőfokát, hogy hamar el is felejtünk mindent, ami körülötte van. Mert a Túl éles csak róla szól, erről a fiatal nőről, aki mindent feláldozott a szakmájáért, ami most lassan, napról napra zabálja fel minden porcikáját.
Ér feladni az álmunkat, ha azzal megmentjük az életünket? Ér bevallani, hogy már nem szeretjük csinálni azt, aminek az egész életünket szenteltük? Ki lehet szállni egy munkából, ami a mindenünk?
Anna minden napja dilemma, amiből néha fásultságba, néha még több munkába vagy futó kalandba menekül. Pedig lehet, hogy csak aludnia kellene egy jót – azt viszont nem tud, már vagy kilenc hónapja.
A Túl éles tere szűk. Stadionszerű váróterem (ennyi elég is a magyar asszociációkból), hideg fényű utcalámpák, steril kórházzöld és kórházfehér minden (díszlet: Fekete Anna). Kórházban vagyunk meg nem is, csak úgy, mint Anna, aki akkor is egészségügyi egyenruhában van, amikor a nővérét látogatja meg, randin van vagy éppen szexel (jelmez: Kaszás Nina). Mert ő akkor is orvos, amikor éppen egyáltalán nem akar az lenni.
„Lehet, hogy fel kellene mondanod” – jegyzik meg Annának többen is, félig viccesen, félig komolyan, de Anna erre gondolni sem akar, annyi munkát beletett, hogy idáig eljusson, igaz, most még csak rezidens, azaz „a legnagyobb szarkupac legalján” robotol, a munkája pedig nagyrészt abból áll, hogy ordítoznak vele. Vagy orrba vágják. De majd jobb lesz – reméli. Dehogy lesz, a főorvos (Gryllus Dorka) legalább annyira kivan, mint Anna, és legalább annyira fogalma sincs arról, hogy lehetne jobban, mint Annának. Nyugi „a holnap új nap”, és hát „nem sikerül mindig minden nagyon jól” – ilyen közhelyekkel próbálja a lelket önteni mentoráltjába nem túl meggyőző mosollyal az arcán. Mintha az egészségügyi dolgozók alapállapota az lenne, hogy tagadják, mennyire szarul vannak. Maguknak is. Hogy dolgozhassanak, mert valakinek azt is kell. Hogy működjön a rendszer, ami „rottyon van”, ezért ők nem lehetnek.
De a Túl élesben nem csak az orvosok tagadnak. Anna nővére (Földes Eszter) szintén a szőnyeg alá söpri a problémáit, öngyilkos hajlamú páciense (Takács Katalin) ragaszkodik hozzá, hogy nem akarja bántani magát, fiatalabb pasija (Brezovszky Dániel) meg csak simán kamuzik (hogy miről, azt nem lövöm le). „Nagyon rossz most minden, de jól vagyok” – bizonygatja újra és újra Anna félig magának, félig a környezetének, miközben nem jut el se terápiára, se az apjához látogatóba, a munkájában megcsömörlött, az örökké háttérbe tolt életében szintén, és semmi mást nem akar, csak aludni. De mintha már ahhoz is túl fáradt lenne.
A Loupe előadása akkor igazán erős, amikor Sodró Elizára bízza magát. Akkor húzza be a nézőt, amikor Sodró tökéletesen időzített replikáira, elcsigázott tekintetére, fáradt nevetésére, finoman remegő kezére, megfeszülő és elernyedő testére helyezi a fókuszt. Ezekben a pillanatokban rejlik a karakter igazi drámája. Minden más csak díszlet – a romokban heverő egészségügy is.
Nathan Ellis: Túl éles (fordította: Horváth János Antal)
Rendező: Horváth János Antal
Dramaturg: Tóth Réka Ágnes
Szereplők: Sodró Eliza, Földes Eszter, Gryllus Dorka, Takács Katalin, Szatmári Alíz és Brezovszky Dániel
Hossz: Két óra, szünet nélkül
