Kajdi Csaba, azaz Cyla 2021-ben még Pimaszúrral együtt jelentetett meg könyvet magáról, idén viszont már a saját neve alatt. A Cyla-terápia tele van a megszokott vitrioljával megírt tanácsokkal és anekdotákkal, de jelentős része egy részletes családtörténet, ami ugyanúgy szól az arisztokrata felmenőkről a huszadik század viharos éveiben, mint az apja hűtlenségéről vagy a bátyja alkoholizmusáról, a saját szerelmi és magánéleti csalódásairól, és arról a nemzedékről, amit ő csak „bántalmazott generáció” névvel illet. Ezekről, az ötvenes nőkről, hatvanas pasikról, és Magyar Péter-ellenes plakátokról is beszélgettünk vele.
Az előző Cyla-könyv ajánlójában szerepel a mondat, hogy az „nem a nagy múltidézős, visszaemlékezős nagy monológok áradata”. A Cyla-terápia viszont mintha már sokkal közelebb lenne ehhez. Mi ennek az oka?
Az előző könyv könnyedebb hangvételű, ponyvább volt. Nem ment bele a mélységekbe. Három évvel ezelőtt jelent meg, alapvetően az volt a célja, hogy bemutassa: ki ez a csávó, aki leugrott a social mediáról, és ekkora port kavart. Ki ez a modellügynök, aki ennyire megmondja a dolgokat, és aki ennyire szájára veszi a celebeket. Aki egy köztiszteletben álló celebet, mint például Ördög Nórát kritizálni mer – ehhez nagy fokú bátorságra van szükség. Annak a könyvnek az volt az értelme.
Ennél a könyvnél már nem magamat akartam megmutatni, hanem az volt a célom, hogy adjak valamit. Nekem az a tapasztalatom az Insta-életemben, hogy félreértelmezett az influenszer szó. Magyarországon az influenszer azt takarja, hogy „én hirdetek”. Ha celeb is vagyok, az Instagram-felületem egy hirdetőoszloppá válik. Nálam is vannak hirdetések. Régen több volt, sok kritikát kaptam miattuk, hogy pontosan ugyanazt kezdtem el csinálni, mint a többi influenszer. A komment az nagyon érdekes jelenség, mindenki felbátorodik, ott átváltozik az ember a telefonjával a kezében. Erzsike néni úgy kioszt, hogy nem állsz meg a lábadon a körúton a pirosnál.
Vannak fizetett tartalmak, amikre szükség van, hogy valami fennmaradjon. Kereskedelmi televíziózás sem tud működni reklámok nélkül. A hirdetések mellett fontos számomra a minőségi tartalom. Például ha Párizsban vagyok, próbálom megmutatni, hogy milyen volt a Notre-Dame a tűz előtt és a tűz után. Utazási tanácsot adok, próbálok társadalmi témákkal foglalkozni. Nyilván nem nyilatkozom minden sarkon az aktuálpolitikai támadásokról, de a kirekesztésről, a Pride-ról és egyéb társadalmi kérdésekben igen. Néha a szókimondásra is szükség van. A régebbi celebkritikáimat nem szerették a celebek.
Mert róluk szólt.
Azért sem szerették, mert valaki lerántotta a leplet. Ha egy celeb folyamatosan ájtatoskodik és ezzel általában az emberek részvétét akarja kiváltani, én simán lerántom erről a leplet és világossá válik az emberek számára ennek a hamissága. Lehet, hogy ez utólag már nem tűnik PC-nek, és ezzel lehet, hogy megbántottam bizonyos embereket, de nem ez volt a cél, hanem a leleplezés. Hozzáteszem, ez kizárólag az én véleményem volt, amivel sokan azonosultak. Még ma is tudnék rengeteg lájkot szerezni azzal, hogy savazom a celebeket, de a világ annyit változott nálunk, hogy ez a rengeteg karaktergyilkosság egymás céltáblájává tette az embereket és ebben már nem szeretnék részt venni.
A Cyla-terápiának az őszinteség a lényege. Ezért is van az a mondat benne, hogy az én terápiám lesz a te terápiád. Lehet, hogy ahogy én megéltem anyám válását, vagy a balesetemet, ami miatt kiveszik a fél vesémet, vagy azt, ahogy a kutyákhoz kötődtem kissrácként, ez adhat valamit az embernek. Anyám egyik barátnője azt mondta azokról a részekről, ahol anyámról írok, hogy ő nem akarná, hogy a gyerekei ilyen őszinteséggel írjanak róla. Sokan írtak, hogy ugyanígy váltak a szülei, és milyen jó azt látni, ahogy én kezelem, és hogy ők sem állnak szóba az apjuk nőjével meg a mostohatestvérekkel.
Akkor ez önazonos. Ha a celebekkel kritikus vagy, akkor a családoddal sem köntörfalazhatsz. Megbeszéltétek előre, hogy mit fogsz írni azokkal, akik még élnek?
Apám meghalt tavaly, vele nem kellett egyeztetnem. A könyvből kiderül, hogy a barátnőjével, akivel harminc éve együtt van, nem feltétlenül egyeztetek. Két olyan fejezet is készült, ami anyám és a bátyám szemszögéből készült. Bátyám kendőzetlenül beszél az alkoholizmusáról, ennek a résznek a fájdalmas őszinteség a lényege. A klasszikus magyar népmese, hogy a pásztorfiúból hogyan lesz csillagszemű királyfi. Virágkorát éli ez a narratíva, hogy milyen alulról jön valaki, és aztán hova jutott, „tehetséggel”, „tudással”. Nem azt mesélem el, hogy mennyire alulról jöttem, de egy klasszik polgári értékrenddel rendelkező családban is vannak óriási bénázások. Nem gondolom, hogy szégyellnem kell azt, hogy más helyre születtem, ezért van cenzúrázatlanul illusztrálva ez a könyv családi képekkel: itt vagyok gyerekként Monte-Carlóban vagy Saint-Jean-de-Luzben, és így tovább.
Ez a két fejezet, ami édesanyád és a bátyád szemszögéből mesél, hogyan készült?
Kérdésekkel, diktafonnal. Leültünk beszélgetni és én rögzítettem a beszélgetések tartalmát: nagyon sok ilyen felvételem van a nagymamámmal és nagynénémmel is. A pszichológusom javasolta, hogy vegyem fel ezeket a családi beszélgetéseket, mert amikor ők már nem lesznek, jó lesz visszahallgatni őket.
Miért javasolta ezt?
Hogy ne felejtsük el az embereket, hogy meglegyen az érdekes családtörténet, és hogy anyám vissza tudja hallgatni. Nagyanyámnak nagyon zűrös gyerekkora volt a fránya huszadik század miatt. Szülei elvitték Franciaországba, aztán visszakerült, háború viszontagságai, deportálás, holokauszt.
Hallgattátok utána őket?
Igen. A könyvben nem finomítottunk sokat. Anyukám azt hitte, hogy ő sokkal jobb anya volt, mint ahogy azt a könyvben leírtuk. Így is sokat javítottunk az imidzsén. De akármennyire is fájó, itt nem egy imidzset akarunk építeni, hanem elmesélni, hogy mi ezt hogyan éltük meg.
Nem voltak aggályok benned, hogy ezeket az intim történeteket megosztod?
Egyáltalán nem voltak, kicsit sem féltem ettől. A legrosszabb érzelmek egyike a félelem. Amikor a torkodban dobog a szíved, görcs van a gyomrodban. Annál nincsen rosszabb érzés. Kettő dolgot vallok az életemben. Az egyiket nagyanyám mondta nekem: soha ne félj! Nagyanyám ciánkapszulával a kezében várta, hogy betörnek-e hozzá a nyilasok, akik végül a szomszédhoz mentek, és vitték őket a Duna-partra. Annyi félelem volt benne, hogy amikor jött a kommunizmus, akkor azt mondta, hogy soha többet nem akarok félelemben élni. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos gondolat most, amikor folyamatosan félelemben próbálják tartani az embereket álhírekkel, propagandával.
Azért vagyok nagyon őszinte, mert elfelejtem, hogy mit hazudtam. Egy habos-babos beszámoló az életemről úgysem fog senkit érdekelni, mert nem ez a valóság. A gyengeségeimet akartam megmutatni ezzel a könyvvel, mert azt hiszem, sokan párhuzamot éreznek velem. Az őszinteségnél nincsen fontosabb. Annyi fake dologgal találkozunk. Mondok egy példát. Ha egy celeb lefogy 30 kilót egy gyógyszerrel, miért kell egyből életvezetési tanácsokat adnia. Ezek számomra nem hitelesek. Le kellett küzdeni az akadályt? Dehogyis, szúrtad magad és lefogytál, de így még egy víziló is lefogyott volna. Mások ebből egy fake sztorit gyártanak, és ezt nem értem.
Mondasz egy nagyon érdekes kifejezést a korosztályodról, miszerint ti voltatok a „bántalmazott generáció”. Ki tudnád ezt fejteni?
Az én generációmban teljesen természetes volt, hogy negatívan kritizálnak. Messzebbről indulva mondok egy példát. Lett egy új kiskutyám, aki bepisil. Beszéltem trénerrel, aki azt javasolta, hogy mindig legyen nálam jutalomfalat, azzal neveljem. Közben beleolvastam egy nyolcvanas években kiadott könyvbe, ami azt javasolta, hogy nyomjam bele az orrát. Az én korosztályom az, akinek belenyomták az orrát. Hazavittem egy rossz jegyet, rögtön jött, hogy így nem lesz belőlem semmi, nem lesz gimnázium, elmehetek valami hórukklegénynek. A lehülyézés a hétköznapok része volt.
Észrevetted magadon, hogy ez benned is megvan? Dolgoztál aktívan ellene? Akár a modellszakmában?
Ez egy érdekes dolog, mert a modell az körülbelül olyan, mint az aranytojást tojó tyúk. Simogatod, dédelgeted, aranyos vagy vele. De van az a pont, amikor azt mondod, hogy ha nem lesz 88-as a csípőd, akkor hagyjuk a fenébe, menj vissza az iskolába, mert nem leszel kifutón soha. Annak idején, amikor 2007-ben szerepeltem a Topmodell leszek-ben, ott a formátum lényege az volt, hogy a modell a leglehetetlenebb helyzetben legyen. Kapjon egy óriáskígyót a nyakába, fogjon egy pókot. Ha tériszonyos, akkor sétáljon olyan helyen, ahol majdnem elájul. Aztán a zsűritől mindig lekezelő kritikát kapott. A 2020-as években ilyet csak akkor lehet, ha azt szeretnéd, hogy megbukjon a műsor. Meg is bukott.
„Komplexusom van az öregedés miatt, tartok a fizikai visszautasítástól” – ez is a könyvben van. Sokat írsz arról, milyen nehéz volt elfogadnod az öregedést. Sikerült a könyv végére?
Ez a könyvet leginkább nők olvassák, nekik szól. Ötvenéves vagyok, ez a változókor. A nők intenzívebben élik meg ezt a kort. Látom a barátnőimen: kezd megpittyedni a nyakuk, kezd integető lenni a karjukon, és ezt nagyon nehezen viselik. A szépség az egy hatalom, egy erő. Azzal sok mindent el lehet érni. Amikor ez kopni kezd, egyre kétségbeesettebben ragaszkodunk hozzá. Ebből a kétségbeesésből lesznek a hibás szájfeltöltések, botoxok. Az én tesztoszteronszintem is változik, ezt a változást nagyon nehezen viseli az ember. Én egy jó külsejű srác voltam. Bárhova beültem negyvenéves koromig, azonnal küldtek három italt. Ezt rettentően élveztem. Aztán ez egyre kevésbé történt meg. Nem mondom, hogy könnyebben viselem. Tudod, mi változott meg? Már nem akarok tetszeni.
„Csomó ellenérzésem van a szexszel” – erről is írsz.
Ez inkább a testiség elmúlásáról szól. Onnantól kezdve, ha nem tartom magamat vonzónak fizikailag, akkor onnan azt feltételezem, hogy nem tart a másik fizikailag vonzónak. Ettől függetlenül nagyon jól érzem magam és ha megérkezik az életembe az az ember, aki így szeret és így fogad el, nyitott vagyok bármire. Az is érdekes, hogy az én koromban szoktak a férfiak kapuzárási pánikba esni, ilyenkor kezdenek el vadul edzeni, sportkocsit venni, amiből már alig tudnak kimászni. Bár egy felmérés szerint azok a férfiak akiknek sokkal fiatalabb partnerük van, sokkal boldogabbak. Más kérdés, hogy az ember öregszik, de a vágya ugyanaz marad, mint huszonöt évesen. Ha én ránézek egy velem egyidős, romos ötvenesre, nem kívánom meg. Ugyanaz a huszonnyolc éves srác tetszik, mint akkor.
Nem gondolod, hogy lehet olyan, hogy valakinek pont az a kajtató öregember kell?
De, előfordulhat, de nem ez az általános. Általában egy idősebbnek tetszik meg egy fiatal, és nem fordítva.
De miért lehet kizárni, hogy, mondjuk, egy huszonéves fiatalnak pont egy hetvenéves kell?
Nem azt mondom, hogy nem alakulhat ki egy kapcsolat, de akkor az nem a fizikai együttléten alapszik, hanem egy érzelmi kapcsolódáson, amiből lesz fizikai együttlét. Ilyet el tudok képzelni. De a Keanu Reevesen és Brad Pitten kívül nincs most előttem olyan csávó, aki hatvanas és vonzónak találnám.
Ők azért nem az átlag hatvanasok.
Sajnos, pedig nagyon jó lenne, ha így néznének ki a hatvanas palik.
Akkor is így gondolkodtál, amikor nem volt még meg a modellügynökség? Befolyásolt ez?
A divatszakmában most van egy tendencia, ahol a plusz ötvenes modelleknek van aranykoruk. A mi ügynökségünk is nyitott egy divíziót classic néven. Ide csak 45, 50 pluszos modellek kerülhetnek be. A diverzitásnak köszönhetően már nem csak a húszéveseké a világ.
Érdekes az a rész, ahol arról írsz, hogy leépítetted a barátaidat. Hogyan sikerült ezt elérned, mi a technikád?
Fölszívódsz. Egy barátság akkor építő, ha mindenki belead. Az olyan, mint egy szívességbank. Amikor úgy érzem, hogy átfordul érdekbe, és egyre többet teszek bele viszonzás nélkül, akkor eltűnök. Nem jelentkezem. Bennem megérik az, ha leépítek egy barátságot. Nem azonnal jön.
Van egy sztori a könyvben álnevekkel, nem félsz, hogy elkezdenek majd találgatni emberek?
Akikről szól, azok tudják.
Máshol meg van nevezve egy bizonyos Szederkényi Emil, aki az egyetlen volt, aki alacsonyabb volt nálad a tornasorban.
Az igazi név.
Ő tudja, hogy benne a könyvben?
Az nem biztos. Egyébként volt egy jogi egyeztetés is ezzel, hogy kinek jelenhet meg a neve, ki kérheti ki magának. Tök más könyvet írni most. Remélem, hogy ebből nem lesz probléma.
Milyen volt most írni? Hogy csináltátok?
Elkészült rengeteg hangfelvétel, amit bepötyögtünk, Gurubi Ágnes pedig szerkesztette, javította stilisztikailag, szétbontotta, tagolta. Sok más emberrel ellentétben én nem akarom magam eladni írónak.
Mégis elkészült egy könyv.
Én egy modellügynök vagyok. Egy modellügynök is kiadhat egy könyvet. Elizabeth Taylor is kiadott egy könyvet színésznőként. Nem akarok rezzenéstelen arccal hirtelen íróként előlépni. Ez a könyv nem egy írói munkásság, nem egy regény, ez egy élettörténetről szól, ami talán ad egy mankót az embereknek. Ha nekem meg kellene írnom egy fikciót, az nem biztos, hogy menne, mert nem ez a szakmám. De szerettem volna adni valamit a követőknek, rajongóknak, olvasóknak, amivel talán hozzátehetek valamit az életükhöz.
Influenszertől ez egy érthető szándék.
Nagyon érdekes, amikor mondják, hogy el fognak majd tűnni a könyvek és az újságok. Szerintem nem tűnnek el. Szépen, de biztosan visszatérünk a klasszikus dolgokhoz. Amikor elkezdtem a divatszakmában dolgozni, akkor még polaroid képeket küldtünk. A régi tárgyalónkban volt egy hatalmas modellkönyv, amit lapozgatni kellett. Kompozitkártyák voltak a falon, a képeket kitéptük az újságokból. Tök jó a digitalizáció, de halálunalmassá vált. Halálunalmas, hogy naponta ötven képet csinálsz, de nem tudsz megfogni egy fotóalbumot. Nem nyomtatod ki, nem marad meg utánad. Anyukámmal rendszeresen kinyomtatunk képeket a közös utazásokról. Vissza fogunk erre is térni, meg arra is, hogy elutazol és képeslapot küldesz onnan. Kell hogy materializáljunk dolgokat.
Van egy elméletem, hogy Magyarországon aki kiegyensúlyozottnak tűnik, az valószínűleg nem olvas híreket. Te olvasol?
Nem. Anyám barátnője még tíz évvel ezelőtt az akkori Fidesz-kormány alatt azt mondta, hogy „sajtbúraeffektus” kell, ne hallj meg semmit. De még így sem tudod megvédeni magad. Így is kiderül, hogy Ursula von der Leyen behozza a fegyvereket. Ha meg becsukod a szemed az úton, akkor nekimész a fának a kocsiddal. Megnéztem most a Rónai-interjút Orbán Viktorral, de csak felhúztam magam rajta. Ordítom a fürdőkádban, hogy „nem te vagy Magyarország, basszus, egy regnáló miniszterelnök vagy, aki most már túl hosszú ideje regnál számomra”. Ettől én meg akarom védeni magam. Meg akarom védeni magam attól a lealacsonyodott közbeszédtől is, amit ez a rendszer megteremtett. Amikor az EP-képviselő Deutsch Tamás minden posztjának az a vége, hogy „Ennyi”, ennél még a legegyszerűbb ember is cizelláltabb.
Hogyan tudod megvédeni magad, amikor egyre több felületet birtokolnak?
Ha mész a párizsi metróban, az egyik plakáton egy új Monet-kiállítás van, a másikon egy új balett, harmadikon meg egy Yves Saint Laurent parfüm van. Nálunk a karácsonyi időszakban vagy egy döglött pontyot látsz, vagy mellette Magyar Pétert, ahogy géppuskával lő a háborúért. Ez a két plakát létezik. Ha választanom kell, inkább a döglött pontyot választom. Végtelenül szomorúan látom azt, hogy az egyik oldalon azon óbégatnak, hogy karaktergyilkosság, ha bármiféle vád éri őket, legyen az pedofília vagy korrupció, de az teljesen elfogadott, hogy ők pedig lejárató cikkekkel, óriásplakátokkal háborús bűnösként ábrázolnak családapákat, magyar embereket. Ez a fajta álhírgyártás teljesen összezavarta a társadalmat.
A legutóbbi Cyla-turnén volt egy hasonlatom a közönséggel. Szemben álltam velük és azt mondtam nekik: most ahogy szemben állok veletek az egyik oldalon a bal oldalt látom, a másikon a jobb oldalt. Viszont ha megfordulok, akkor a bal oldal hirtelen jobb oldal lesz, és fordítva. A végén annyit mondtam a közönségnek: nincs se baloldal, se jobboldal. Egyek vagyunk. Egy egységes társadalom, egységes magyarság, és nem szabad hagynunk, hogy megosszanak és egymás ellen uszítsanak minket.
A Cyla-terápia a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg.
