Üdv a pokolban, érezd jól magad!

Számon lehet-e kérni az adaptáció hiányosságait egy színházi előadáson, ami maga is viccet csinál abból, hogy nem tudta adaptálni az alapművet? Érdemes-e keseregni azon, hogy nincs rendes A Mester és Margarita a színpadon? Kell-e nekünk olyan egyáltalán? Minek? Lehet, hogy az is bőven elég, ha pár órácskára belecsöppenünk a bulgakovi univerzumba. Talán elég, de kicsit mégsem. Félig üres gyomorral menekülünk a füstbe burkolózó nézőtérről.

December 13-án a pokol kapuja a Katona színpadán nyílt meg. Hol is? Milyen előadáson is ülünk? Egy pillanatra mintha a Kamrában futó Chicago indulna el. A Katonában vagyunk, ahol – ahogy Rajkai Zoltán hangsúlyozza ünnepélyes köszöntőjében – nem uralkodnak a katatón unalom szakmai rutinjai, és ezért természetesen a Katona, ahol vagyunk, szerencsére, nem máshol, kiemelkedik a többi színház közül. Hübrisz! A Katonának égnie kell, égni is fog.

A színész a színpadon is színész

Bodó Viktor tőle szokatlan módon a csupasz színpadot népesítette be a regény szereplőivel. A színészek a szürke ötven árnyalatában, öltönyben, nadrágkosztümben (jelmez: Kálmán Eszter) állnak a színpadon. Ami a látványban hiányzik, Bodó különleges fényjátékokkal (világítástervező: Bányai Tamás) és füsttel, rengeteg füsttel pótolja. Mintha nem lenne eléggé letisztított a tér: Ónodi Eszter takarítónőszettben két órán keresztül szinte megállás nélkül sikálja a földet, falakat, lámpákat, mindent, amit ér. Amikor szegény Berlioz (Bezerédi Zoltán) káposztafeje lerepül a nyakáról, rezignáltan szedegeti a káposztaleveleket a földről. Rendnek kell lennie! Ő egyébként Margarita. Epikusan küzd nemcsak a kosszal, de mindazzal is, aminek a tanúja lesz.

Az, hogy színházban, a Katonában vagyunk, végig hangsúlyos marad. A társulat színészei kórussá állnak össze, kisebb-nagyobb szerepeikből kiesve újra és újra emlékeztetik a nézőt, kik is ők valójában. Fullajtár Andrea például az „asszony 2” nevű karakter mondatocskája után közli, ez volt élete legkisebb szerepe. Az viszont kérdéses, hogy ez a Katona pontosan hol és mikor van. Itt, most, de Oroszországban is, száz évvel ezelőtt, ötven évvel ezelőtt, most. Vagy sehol se.

Nem véletlen, hogy ennyi szerepből kiszólás, vicc, káromkodás, apró geg tarkítja az előadást, a társulat improvizációi legalább annyira fontos részét adják az előadásnak, mint maga a regény. A színlapon dramaturg sincs feltüntetve, csak az improvizált szövegek szerkesztőjeként Tózsa Mikolt. Bodó Viktor pedig nem csak rendezőként, szerzőként is szerepel rajta: ez az előadás az ő átirata.

Bodó Viktor (a névelőt elhagyó) Mester és Margaritája nem akarja letagadni a tökéletlenségét (nem is akar tökéletes lenni), de néha kicsit túl lazán teszi túl magát rajta.

Bulgakov regényéről is nehéz eldönteni, mennyire kell/lehet komolyan venni, és mennyire kell/lehet mély teológiai, filozófiai, irodalmi elemzői igénnyel értelmezni. Mert Bulgakov regényét lehet élvezni a felszínen, és a rétegek mélyére ásva is. Egy színházi előadás inkább az előbbiben tud kitűnni, a Bodó-féle Mester és Margarita viccet is csinál az utóbbi igényéből.

„Nem nevetséges, hogy én itt magyarázkodok a színpadon? A narráció a színpadon nem egyenes beismerése annak, hogy nem sikerült adaptálni a regényt?” – kérdezi a közönségtől felháborodva maga a narrátor. Dehogynem, és ezzel el is engedhetjük az előadás-fojtogató kényszert. A biztonság kedvéért néha bemondják, hányadik oldalon tartunk.

Mester és Marga-

Valami mégis hiányzik. Kifut a regény az időből. A kétórás előadás hiába hirdeti magát átiratként, a regény cselekményének nagyjából felét tulajdonképpen hűen adaptálja. Aztán kocogni kezd, aztán rohanni, aztán egyszer csak fogja magát, és elharapja a végét. Ennek egyvalaki látja igazán a kárát: Margarita. Aki hiába van végig a színen, hiába takarítja megszállottan a színpadteret, jön-megy, ül, néz, cselekvő jelenléte fájóan hiányzik az előadásból.

A sárga gumikesztyű egy ponton sárga virágcsokor lesz, Margarita útja keresztezi a Mesterét, mindent elsöprő szerelmük betölti a teret, Margarita megismeri a nagy regényt, elveszíti a szerelmét, találkozik a Sátánnal, társául szegül, Boszorkány lesz, bosszút áll, és visszakapja a szeretett férfit. Minderre az előadásban alig több mint fél óra jut, pedig kaphatott volna még egyszer ennyit. Margaritát látjuk, de nem ismerjük meg, jelentősége eltörpül a férfiak által vezetett történetszálak mellett.

Ez persze nem azt jelenti, hogy azokért kár. Mészáros Béla Hontalan Ivánja és Fekete Ernő Mestere emlékezetes párost ad, Fekete Ernő ráadásul Pilátus szerepét is magára ölti, vele szemben Lengyel Benjámin Jesuaként alakít maradandót. Vajdai Vilmos Wolandjának tengerkék kontaktlencséje a sötétben is világít. Sleppje, a Behemót (Elek Ferenc), Korovjov (Keresztes Tamás) és Hella (Pálos Hanna) hangos nevetések közepette alakítják egyre pokolszerűbbé a Katona színháztermét.

Megnyílt a pokol kapuja, akkorára, hogy egy ponton a legmélyebb bugyrából elősétál Hitler, Sztálin és Mao Ce-tung is (Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Bán János). Hogy igyanak egy kávét vagy teát, vagy mégiscsak kávét, vagy esetleg valami erősebbet. Fociznak egyet Berlioz fejével. Aztán visszamennek oda, ahonnan jöttek. A pokolba. Vagy csak a színfalak mögé.

De mit kerestek egyáltalán itt? A méretes ötlethalmazból mintha találomra kerülnének a színpadra a jelenetek. Az ötletek között vannak kifejezetten frissek, olyanok, amik élettel, innovációval töltik meg a lecsupaszított teret, de sok olyan is, amit láttunk már, sokszor.

Találkoztunk már az antik színházat idéző karral a nagy regények adaptációiban (két éve ilyen volt az Örkényben a másik nagy orosz opus, a Bűn és bűnhődés is), találkoztunk már a színpadi narráció mindenféle, ritkán működő formájával, dörmögtük már okoskodva, hogy „nahát, igen, egészen brechties”, nevettünk már kényszeredetten elejtett bazmegeken és altesti vicceken, jöttek már le közénk a színészek úgy tenni, mintha interaktív előadáson ülnénk, és leírtuk már párszor, hogy „színház a színházban”.

A visszafogott külső ellenére a Bodó-féle Mester és Margarita monumentális, a Katona társulatának nagy részét felvonultató előadás. Néha egészen mély, néha tragikus, elgondolkodtató, olyan, ami jó ideig velünk marad. Aztán – spoiler! – kifüstöli a nézőket. Menekülés közben nem gondolkodik senki.