Receptre írnám fel ezt az előadást minden választópolgárnak

Vannak jól megírt, jól megrendezett és jól eljátszott előadások. Vannak, amik mindezek egyben. És vannak olyanok, amiknek minden rezdüléséből sugárzik a belerakott munka öröme. Az írás, a rendezés, a játék meg úgy mindenestül a színházcsinálás öröme, ami annyira ragadós, hogy hamar bekúszik a nézőtéren ülők bőre alá is. Erre a ragadós jókedvre van most mindennél nagyobb szükségünk. Meg egy kis önsajnálatra. És egy nagy adag társadalomkritikára, kíméletlenül őszinte kordokumentumra, görbe tükörre. A Budaörsi Latinovits Színház A répakirály című előadása ilyen.

Akármennyire is termékeny és népszerű alkotó volt a 19. század második felében a német származású, Franciaországban élő Jacques Offenbach, mára a magyar operettrepertoárból nagyrészt kivesztek a művei. Az 1872-ben bemutatott A répakirályt például még sosem játszották magyarul magyar színpadon. Kovalik Balázs és Ari-Nagy Barbara vették a fáradtságot, hogy leporolják, maivá tegyék – nem csak nyelvi értelemben, A répakirály 1872-ben releváns közéleti kiszólásainak is új köntöst adtak.

A lényeg viszont nem változott: gyökerek voltak, vannak és lesznek, és hogy, hogy nem, csakúgy, mint 150 évvel ezelőtt, most is ők ülnek a trónon.

Akarom mondani, az arany vécén. Vagy a parlamentben. Aktuálisabb nem is lehetne A répakirály.

A zenét Furák Péter adaptálta, aki kis – a színpad szélén is elférő – zenekarra hangszerelte át a nagyoperettet, és aki az élő zene (még mindig a legjobb befektetés bármilyen színházi produkcióban!) vezényletében és billentyűsként is közreműködik az előadásban. Kovalik és Ari-Nagy pergő, vicces, nagyon mai, nagyon magyar, mégis univerzális és időtlen átiratában a klasszikusok értő átdolgozásához, a fiatal nézők számára sem idegen színpadi nyelvhez és nem utolsó sorban zenéhez is valamelyest konyító Závada Péter dalszövegeivel a Budaörsi Latinovits Színház előadásának a tökéletlenségeivel együtt is ott a helye az évad kiemelkedő előadásai között. De a jelentősége jóval túlmutat a színházi évadokon: a korban, amikor egyik válságból csöppenünk a másikba – gazdasági, politikai és társadalmi szinten is –, A répakirály-féle, a szó legpozitívabb értelmében vett népszínházra minden korábbinál nagyobb szükség van.

Így játszunk demokráciát

XIV. Fridolin (Sas Zoltán) nem jó uralkodó. Pontosabban nem jó leendő uralkodó, a trónt ugyanis csak akkor szerezheti meg végérvényesen, ha megházasodik – ő erre hajlandó is lenne, érdekből, pénzért. Amire szüksége van, féktelen szórakozásával ugyanis kiürítette az államkasszát. Nem tetszik ez a kabinetnek sem, no nem valamilyen államférfiúi becsületből, csupán azért, mert „vagy ő luxizik, vagy mi”. Elhatározzák, hogy lecserélik. Kire? Egy gyökérre.

Mármint szó szerint, egy gyökérzöldségre, egy hatalmas répára (Mertz Tibor), akiért érthetetlen módon rajong az udvar, de még a dinnyeföldön robotoló polgárok is, akik simán visszhangozzák, hogy „Fridolin rossz, a Répakirály pedig jó”, de hogy pontosan miért, arra maguk sem tudják választ. Fridolinnak mindenesetre menekülnie kell.

Az eleinte beszélni sem tudó répa mindeközben egyre jobban belejön a királyszerepbe, zakót és parókát húz (így már megszólalásig hasonlít valakire, aki szintén nem veti meg a narancssárga bőrszínt), meghódítja a szomszéd király lányát, és politikai elemzőnek is felcsap: „Az élet egy aprócska veteményes, ahol mindig az győz, aki a legnagyobb gyökér” – dalolja, és hát igaza van.

A menekülő, Pókember-álruhás Fridolin mellé egy kis franchise-keveredéssel Robin (Juhász Vince) szegül, a dinnyeföldön aztán hozzájuk csapódik Rozé (Szaplonczy Mária), a fiatal lány, akiről mindenki azt hiszi, hogy fiú. Rozé ugyanis annak tetteti magát, hogy több pénzt kapjon ugyanazért a munkáért. A furcsa társaság segítője és szabotőrje egy személyben a MER-ből, azaz a Mi Együttműködési Rendszerünkből ki-be ugráló külügy-/rendőr- és propagandaminiszter (Böröndi Bence) lesz, aki az utolsó pillanatig nyitva hagyja a lehetőséget, hogy a „győztes oldalt” válassza. „Elvem elvből nincsen” – dalolja, még jó, hogy slim fit gatyája van, és szelfizni is tud, ha úgy hozza a sors.

Elindulnak, hogy megszerezzék Salamon gyűrűjét, ami talán a gyökérátkot is legyűri, a kalandos úton találkoznak a demokráciából kiábrándult Pallasz Athénével, az első szabad banánköztársaság tagjaival és a királynőjüket megevő hangyatársadalommal is. A pompeii romokhoz láncolt Pallasz Athéné (Spolarics Andrea) keserűen énekel a „parlamentáris színjátékról”, ahol „négyévente megengedik, hogy a szavazófülkében totózzon a polgár”, a többség pedig „dönt, hogy ki legyen a zsarnok”. A hangyák eggyel vidámabb dalban hirdetik, hogy a jó élet receptje a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra munka”, de mintha itt is sántítana valami, talán tényleg az a legjobb döntés, ha az ember ledobja magáról a civilizáció láncait, és visszamászik a fára. Fridolinba legalább annyi igazságérzet szorult, hogy (még) ne akarjon.

Nem is kell, egyszer minden zöldség megy a levesbe, és a bicskei piacon is lesz még annyira drága a tojás, hogy megelégelje a nép a répauralmat. Akkor meg már az is elég lehet országegyesítő szlogennek, hogy tilos a dohányzás. Vagy bármi, amit elég meggyőzően szaval az ember a zöldséges ládák tetején. Úgyis mindegy, a láthatáron már ott figyel a következő gyökér.

Nem geg

A répakirályban a saját társadalmi, politikai berendezkedésünk totális bukását nézzük végig nagyító alatt. És közben könnyesre röhögjük magunkat. A titka, hogy nem veszi magát halálosan komolyan, és ezért a néző is el tudja engedni azt a torokszorító érzést, ami az elmúlt évek közéleti színházi előadásai alatt fojtogatta.

Tele van A répakirály is közéleti kiszólásokkal, sőt mintha az alkotók aktívan alakítanák is a szöveget, hogy minden héten aktuális maradjon. Hiszen őrült iramban őrül meg a világ, tartani kell a tempót!

Nem nehezül el ettől az előadás, nem lesz túl valóságos, túl magyar, túl politikus – hogy is lehetne, hiszen amit nézünk, operett. Igazi mese, királyokkal, királynőkkel, varázsgyűrűkkel, bimbózó szerelemmel. Egy nyitható, csukható, forgatható operettlépcsőn előadva (díszlet: Antal Csaba). Hatalmas hangyákkal, majomemberekkel, szuperhősökkel, emberméretű zöldségekkel, malacmaszkos nemesekkel (jelmez: Benedek Mari). A prózai társulat tagjai élvezettel, lendületesen ugrálnak egyik szerepből a másikba, és az operett technikai kihívásait is legyűrik.

A répakirály amellett, hogy nagyon szórakoztató képet ad arról az országról, ahol élünk, sokkal átfogóbb képet is mutat az elmúlt bő kétezer év civilizációs zsákutcáiról. Így máris nem érezzük magunkat annyira szarul a harminchat éves demokráciánk bukdácsolásától!

A végletesen megosztott, kiábrándult, érdektelen magyar választópolgároknak pont most mindennél nagyobb szüksége lenne erre a lélegzetvételnyi, nem túl depresszív önreflexióra. Egy olyan modern operettre, ami nem neveti ki se magát, se a nézőt, de tud velük együtt nevetni mindenen, amin amúgy mostanában egyre nehezebben tudunk. Kár, hogy A répakirály nem indul országjárásra, és senki nem buszoztatja a választópolgárokat a budaörsi színházba. Pedig nem ártana.