Rémutazás Vidnyánszky Attila koponyája körül

Vidnyánszky Attilát még a nyolcvanas években, ungvári egyetemi évei alatt kezdte el foglalkoztatni Marx Tőkéje, és több mint 30 évvel ezelőtt, beregszászi igazgatói ideje alatt döntötte el, hogy egyszer meg is rendezi. Az álom sokáig álom maradt, 2024 nyarán viszont bejelentette, beért az ötlet, a következő évadban tényleg színpadra fogja állítani a kommunista ideológia alapművét.

A hírre nem várt helyről érkezett a pofon: a Vidnyánszkyt a magyar színházi élet pápájává emelő Fidesz holdudvarából. Nem sokkal később már Bayer Zsolt gúnyolódott a darabválasztáson a Magyar Nemzet hasábjain, majd Fekete Rajmund történész, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója ekézte a Nemzeti Színház igazgatóját Schmidt Mária blogján.

Bayer és Fekete sem értette, mit akar kezdeni Vidnyánszky a Tőkével. Jobb híján arra jutottak, a rendező „Marx iránti lelkesedése” nemcsak nevetséges, de egyenesen megengedhetetlen – Fekete értelmezése szerint ugyanis az, hogy a rendező „Marx szellemi örökségét művészeti formában” tárja a közönség elé, tulajdonképpen „ugyanaz a testtartás, amely megpróbálja újra a két totális diktatúrát – a nácizmust és a kommunizmust – leválasztani egymásról”. Hogy a színfalak mögött milyen kritikákkal kellett szembenéznie Vidnyánszkynak, nem tudni, a Tőke bemutatójára mindenesetre több halasztás után csak idén március végén került sor. Pont az országgyűlési választás előtt.

Vidnyánszky megszállott érdeklődése Marx, Engels és a kommunista és neomarxista eszmék iránt valóban zavarba ejtő. Ennek ellenére is meglepő, hogy fideszes megmondóemberek attól tartottak, hogy a Vidnyánszky igazgatása alatt elég határozottan keresztény, konzervatív, jobboldali nézeteket közvetítő színház falai között valamiféle Marx-mosdatással fognak találkozni a nézők. Erről szó sincs, bár hogy akkor pontosan miről is van szó, arra nagyon nehéz válaszolni.

Pedig Vidnyánszky világmagyarázó küldetése során mindent bevet: hosszan idéz nemcsak a Tőkéből, de más kommunista szövegekből, sőt, a Bibliából is, kivetítőre rakja a Wikipedia-szerű kommunizmus-summát, felpakolja a színpadra Marxot, Engelst, Lenint, Sztálint, Rákosi Mátyást és még egy rakás kisebb-nagyobb nevet a kommunista mozgalomból, Donald Trumpot, Hitlert, egy népviseletet viselő kislányt, egy kisdobosnak öltöztetett kisfiút, hull az égből a dollár és az euró, piros szalagok lepik el a nézőteret, és még patkányfarkú transzvesztitaként is felvonulnak a „vádlottak”. De minek?

Tárgytalan tárgyalás

„Tetemrehívás” – ez a Marxtőkéje műfajmegjelölése a színlapon. „Bohózati elemekkel átszőtt haláltánc” – írja róla a rendező. A Marxtőkéje szerkezete első ránézésre egyszerű. Tárgyaláson vagyunk, a vádlottak: Karl Marx (Rátóti Zoltán), Friedrich Engels (Vecsei H. Miklós), Lenin (Rácz József), Sztálin (Fehér László), Rákosi Mátyás (Köleséri Sándor). Az ókori görög teátrumot idéző, vörösre és feketére festett díszleten ott ül az öltönyös/aktatáskás védőügyvéd (Hercegh Péter).

A közönség: az esküdtszék. Nekünk kell majd ítéletet mondanunk – figyelmeztet az előadás elején az ügyész (Bordás Roland), aki rögtön körbe is kérdez, ül-e a közönség soraiban proletár, tőkés, oligarcha, kizsákmányolt vagy prostituált. A nézők vegyes aktivitással nyújtják a magasba a kezüket. Az április 18-i előadáson a közönség önbevallása szerint nem ült oligarcha a nézőtéren, pedig az ügyész szerint a páholyok környékén elő szoktak fordulni. Igaz, kizsákmányoltnak is csak páran érezték magukat.

Hiába a gondosan felvázolt alapszituáció, a közel négy órásra nyúlt előadás az idő teltével gond nélkül rúgja fel a saját szabályait is. A tárgyalás-formátum gyakorlatilag azonnal szétesik, és ezzel az előadás világosnak tűnő célkitűzése is egyre homályosabbá válik. Megismerjük Marx magánéletét, kiderül, hogy a Tőke szerzője mosdatlan, kelésekkel borított, büdös, alkoholista, csapodár és bunkó volt. Feltűnik Donald Trump, de hogy miért, az nem derül ki, azon túl, hogy ő is elmondja, hogy utálja a komcsikat. Ott ül az Agón, Vidnyánszky négy évvel ezelőtt bemutatott előadásának szerzője, Józsa Péter Pál, aki valamiféle kollektív emberi lelkiismeretet hivatott képviselni, és egy 8-9 éves forma kislány, aki néha a Jelenések könyvéből idéz, és akinek a fehér ruháját egy ponton a „dühös fiatal forradalmárok” sarlókalapácsokkal és dollárjelekkel graffitizik össze.

Rákosi Mátyást egy kisnövésű színész, Köleséri Sándor játssza. Hogy ez kire nézve sértőbb, a kisnövésű emberekre vagy Rákosi Mátyásra, arra könnyű válaszolni. De Marx alacsony termetére is több megjegyzést tesznek – mintha ez bármiféle fokmérője lenne az emberi integritásnak. A darab végén Vidnyánszky női ruhába öltözteti Marxot, Engelst, Lenint, Sztálint és Rákosit, utóbbiak patkányfarkat is kapnak. Az, hogy női ruhába öltöztetéssel próbálja nevetségessé tenni az általa elítélendőnek tartott eszméket képviselő férfiakat, nem új a rendező eszköztárában. Ahogy az sem, hogy gyerekeket pakol a színpadra a saját ideológiai nézeteinek képviseletére.

Előbbi végletesen degradáló és sértő, nemcsak a nőkre, de az LGBTQ+-közösség tagjaira nézve is. Utóbbi nagyobb bűne a rendezőnek. A gyerekek állandó színpadi jelenléte már a három éve bemutatott Bánk bánban is gyomorforgató volt, nem beszélve a két évvel ezelőtti Békemenet háborúellenes performanszáról. A Marxtőkéjében a Leány közel négy órán keresztül hallgatja többek között az ártatlan gyerekek meggyilkolásáról, a zsidók gyűlöletéről, véres forradalomról értekező színészeket. Csak egyszer, amikor éppen a kikapart embriók vécén lehúzásáról magyaráznak, kiáltanak fel színpadiasan, hogy vigyék ki a gyereket – de akkor sem viszik ki. Azzal, hogy Vidnyánszky nem érző, értő emberként tekint a gyerekre, hanem olyan díszletelemként, amelynek egyetlen feladata, hogy a rendezői ideológia szócsöve legyen, pont azt csinálja a valóságban, amitől elméletben retteg:

a saját világnézetének közvetítése érdekében zsákmányolja ki a legvédtelenebbeket.

A Marxtőkéje lehetne releváns értekezés arról, milyen hatással van a mai társadalmi folyamatokra egy közel kétszáz éves eszme, mi lesz a leírt szóval, ami kitörölhetetlen történelmi folyamatokat indít el, miért lép egy ártatlan eszméket hirdető filozófus a radikalizálódás útjára, és hogyan lett a „mindenki egyenlő”-elvből véres, elnyomó, generációkat megnyomorító diktatórikus rendszer. Tehetne fel kérdéseket arról, milyen nyomokat hagyott a magyar emberekben a kommunista diktatúra. Ha ez is a célja, nem éri el.

A Marxtőkéje sokat markol, keveset fog: Vidnyánszky Attila láthatóan túlságosan elmélyedt a kommunista ideológiában, összevissza idéz Marx műveiből, az Engelsszel folytatott levelezéséből, különböző kommunista kiáltványokból, Lenin és Sztálin beszédeiből, az előbbiek Wikipédia-életrajzából, Józsa Péter Pál Agónjából és a Bibliából, miközben válogatás nélkül vonultat fel ismert és kevésbé ismert kommunista forradalmárokat és gondolkodókat, Marx feleségét és lányát (Varga Klári és Tabajdi Anna), akik aztán felváltva beszélnek a kommunista eszményekről, valósítják meg a forradalmat, és mesélik el Marx életét. Az egyik pillanatban még a francia forradalomról, a másikban már a magát költőnek képzelő Goebbelsről, a sátáni eszperantó nyelvről, Marx Shakespeare-mániájáról, Lenin szifiliszéről, a New York-i ikertornyokról, egymilliárd kínai incifincijéről van szó, aztán megkérdezik a nézőktől, hogy ki hisz még Istenben, és ki akar templomokat gyújtogatni, majd Biblia-tépő versenyt hirdetnek, de véletlenül a Tőkét tépik szét. Lenin Brechtet rendez, Sztálin szarnak álcázza magát, aztán Hitler-bajuszt kap és karlendítős táncot lejt. Már attól is szédülök, hogy ezt leírtam, pedig higgye el az olvasó, elég sok dolgot kihagytam.

Az előadás egy, nagyjából háromnegyed órás részében a színészek a színpad elején egy sorban állva mondanak különböző, egymással nem igazán összefüggő szövegeket, amibe maguk a színészek is annyira belezavarodnak,

hogy a bemutató után nagyjából egy hónappal tartott előadáson is többen előkapják a szövegkönyvet, hogy lessenek.

Az vesse rájuk az első követ a közönség soraiból, aki eddigre nem zavarodott bele teljesen maga is, hogy éppen miről van szó.

Nem segíti a töménytelen mennyiségű szöveg feldolgozását az sem, hogy a rendező eközben a színpadot is vizuális kulcsokkal árasztja el: van itt minden, vörös zászlós szamovártól kezdve euró- és dollárkötegeken, fekete lepellel letakart bárányon, műcicis elvtársnőn, plafonról lógó zongorán és fogason lógó Wall Street Journalon át a hatalmas matrjoska babákig és embernagyságú Marx-maszkig. A végeredmény tagadhatatlanul látványos káosz. „Költői színház” – ezzel a kifejezéssel szokták jellemezni Vidnyánszky rendezői esztétikáját, de még ez sem indokolja teljes mértékben, miért hiányzik totálisan a koherencia, a karakter- és történetív a rendező előadásaiból. A Marxtőkéje költőinek mondott kakofóniája semmilyen szinten nem segíti a néző értő figyelmét, márpedig a Marxtőkéje minden jel szerint erre tartana igényt. Hiszen a nézőnek itt feladata van! Ítéletet kell mondania – legalábbis ezzel hitegetik.

Hiába próbálja legalább a külsőségek szintjén bevonni a nézőket Vidnyánszky, hiába szólnak ki, és mennek le közéjük néha a színészek, hiába rángatnak fel pár szerencsétlent az első sorból, hogy lengessék a forradalom vörös zászlóit, hiába vannak szinte végig felkapcsolva a nézőtér lámpái, a végén mégis hátat fordít nekik, és helyettük Jézus Krisztusra bízza az ítéletmondást.

A Nemzeti Magazinnak adott interjúban Vidnyánszky a baloldal Bibliájaként jellemezte a Tőkét, ami szerinte ma is olyan „társadalmi tünetek” forrása, mint a cancel culture és a woke. Vidnyánszkyt saját bevallása szerint egy kérdés foglalkoztatta: „hogyan hathat a mai napig ekkora erővel ennyi drámai, sokszor gyűlölködő szöveg?” Igaza van abban, hogy Marx életműve súlyos állításokat fogalmaz meg a vallásról, a családról, a nemzetről. Érthető az is, hogy a kommunizmusba beleszületett, a Szovjetunió területén felnőtt fiatal rendezőt a nyolcvanas években foglalkoztatni kezdte a kommunista eszme egyik fontos alapdokumentuma.

Azóta azonban eltelt több mint negyven év. Ebből több mint harminc demokráciában. Idén április 12-én egy darab baloldali párt képviselője sem jutott be a magyar parlamentbe. Hol is van az a rettegett neomarxizmus, amitől Vidnyánszky annyira félti a kereszténységet, a nemzet és a család szentségét? Talán ott, ahol az az „ellenszél”, amivel szemben a Nemzeti Színház igazgatója, több tucat fontos döntéshozatali pozíció tulajdonosa, a magyar színházi élet tulajdonképpeni egyeduralkodója saját bevallása szerint az elmúlt 13 évben dolgozott.

A fejében.

Vidnyánszky Attila fejében Marx 1860-ban megfogalmazott szélsőséges ideológiái valós veszélyt jelentenek a mai „kalandra vágyó, dacos, elégedetlen, szülei ellen lázadó, és könnyen manipulálható” fiatalokra. Ezért küldetésének érzi, hogy megszabadítsa őket tőle. A gond csak az, hogy a rendszerváltás után 36 évvel, egy újabb vállaltan jobboldali, nemzeti, konzervatív, pont az elmúlt 16 évvel elégedetlen fiatalok által hatalomra juttatott kormány születésének hajnalán egyetlen ember retteg Magyarországon a neomarxizmus győzelmétől: Vidnyánszky Attila.

Nem véletlenül veszi el a nézőktől az előadás végén a pár órával korábban a kezükbe helyezett döntési jogot. Valahol, mélyen talán ő is tudja, hogy nincs olyan ember ma Magyarországon, pláne nem a Nemzeti Színház nézőterén, aki akár saját tapasztalatai, akár történelmi ismeretei alapján ma felmentené bűnei alól a kommunista diktatúra véreskezű vezetőit, vagy a kommunista eszme megálmodóit.

Az, amit a Marxtőkéjében látunk a színpadon, ugyanolyan erőltetett riogatás, mint az, amit az elmúlt 16 évben a kormány gyűlöletpolitikájában láttunk: volt, amikor a menekültektől, volt, amikor Soros Györgytől vagy éppen a Pride résztvevőitől féltették a keresztény magyar nemzet fennmaradását. Vidnyánszky egy olyan eszme feltámadásától félti a magyarokat, amire a magyarok 36 éve nemet mondtak, és ami azóta sem tudott érdemi befolyást szerezni a politikában. Egyre nagyobb befolyáshoz jutnak azonban – magyar, európai és világszinten is – a szélsőjobboldali, neonáci, idegengyűlölő nézetek. Ezekről a Nemzeti Színház színpadán nem esik szó.

A Marxtőkéjére lehet azt mondani, hogy csak egy rossz előadás, valójában annál sokkal több: egy bukott rezsim kultúrharcának, identitásválságának, torz, csonka, beszűkített világképének és kényszeres ellenségkép-faragásának lenyomata. Egy olyan kordokumentum, amiről csak remélni merem, hogy nem csak történelmi/eszmei, hanem esztétikai és világmagyarázati szempontból is Magyarország múltjához tartozik.