Tízmillió forintokat érnek a magyar festő képei, de ehhez a szerencsén kívül más is kellett

„Termék. Piaci termék. Ezt láthatjuk az Olof Palme Házban. De ne mondjuk azt, hogy ez a kortárs művészet része. Nem. Ez biztos nem” – Sinkó István, Élet és Irodalom

„…az ocsmány marketingvezérelt biznyákos húdeügyesen csencselünk, szakadatlan hatalmasságok s@ggét nyaljuk, saját befolyásunk fenntartása érdekében manipulálunk, verbális aranyfüsttel sz@rt csomagolunk (…) és csillámos-firnyákos-bullshittelésre alkalmas marhaságokkal takarjuk el a valóságos művészetet” – Bojár Iván, Facebook

Amikor a Neo Kortárs Művészeti Térben, azaz a Szépművészeti Múzeum és a Liget Projekt közös üzemeltetésű terében megnyílt idén Bozó Szabolcs első önálló magyarországi kiállítása, a fenti két reakció volt a meghatározó.

Bozóról a magyar sajtó már korábban megírta, hogy milyen eszelős mennyiségű pénzért, „egy Rolls-Royce áráért”, forintban mérve tízmilliókért mennek el a hatalmas, gyerekrajzokra, vagy éppen magyar mesefigurákra emlékeztető, naivnak tűnő festményei aukciókon.

2023-ban a Műtárgy.com összesítése szerint az élő magyar művészek közül jobban forogtak a képei aukciókon, mint Maurer Dórának vagy Keserü Ilonának.

Bozó történetében nemcsak a vásznon vannak mesei elemek, hanem ha hunyorítva nézzük, az életrajzában is: Pécsről Londonba költözött, évekig dolgozott felszolgálóként, majd miután a testvére noszogatására az Instagramra is felpakolta a munkáit, onnan egyenes út vezetett a hírnévig és a milliós eladásokig, a menő galériákig és a még menőbb kiállításokig. A képei színesek, harsányak, élőben pedig ezek a tulajdonságok letaglózók a hatalmas, kezeletlen vásznakon.

Hunyorítva nézve ez tényleg igaz, de ha kinyitjuk a szemünket, akkor rögtön lehet látni, hogy Bozó sikerében óriási szerepet játszott ugyan a szerencse, de még ennél is óriásibb szerepe volt olyan nemzetközi, globális trendeknek, folyamatoknak és történéseknek, amikre legkevésbé lehetett bármilyen hatása. Egy Bozó-kép árában és ismertségében nem elhanyagolható szerepet játszott a Covid, a kortárs műtárgypiac átváltozása, újfajta, teljesen máshogy dolgozó gyűjtők felbukkanása, az új képzőművészeti trendek megjelenése, az Instagram hálózatépítő szerepe is.

Bozó valóban az Instagramra posztolt, ahol megtalálta őt a mallorcai L21 Galéria. A sikeres önálló kiállítása után nagyon sokáig a francia Almire Rechnél volt – a galériát a tulajdonosról nevezték el, akit Picasso unokája vett feleségül. Bozó aztán a svéd Carl Kostyál galériájába is bekerült, és velük együttműködésben jött létre a budapesti önálló kiállítása. De Bozó nem először volt budapesti falakon, 2022-ben az azóta bezárt Q Contemporaryban, 2023-ban pedig a Ludwig Múzeum tematikus, cukiság köré szervezett csoportos kiállításán szerepelt.

Hogy jobban megértsük azoknak a folyamatoknak az összességét, aminek segítségével Bozó Szabolcs a legnagyobb piaci forgalmat generáló magyar származású művész lett, kurátorral, galeristával, művészettörténésszel és művésszel beszélgettünk.

Kínai piac

Bencze Péter, a Longtermhandstand galéria tulajdonosa szerint nem lehet elvonatkoztatni Bozó sikerénél attól, hogy a 2010-es évek végén felbukkant egy újfajta gyűjtőtípus Kínából. Legismertebb figurája a pekingi X-Museumot is alapító Michael Xufu Huang, akiről még a New York Times is közölt portrét 2017-ben. Bencze szerint az X-Museum alapításával kezdődött az, hogy a kínai gyűjtők nem egy-egy képet vásároltak egy művésztől, hanem egy komplett kiállítást. Ez akkoriban még csak egy huszonéves generáció volt, amelynek tagjai így csaptak le a művészetre.

Egy galeristának ez a módszer persze kapóra jött, sőt egyenesen álomszerűnek tűnhetett, hiszen ennél jobban nem is mehet a szekér. A gond csak az, hogy ilyenkor a gyűjtő a piacon teljesen monopolhelyzetbe kerül egy életművel kapcsolatban, gyakorlatilag a kínálatot, és azon keresztül az árakat is befolyásolhatja. Bencze szerint Kínában van egy nagyon erős belső piac, ami felszívja a művészeket, és már önmagában olyan magasra teszi az árakat, hogy nincs az a külföldi sztárművészi ár, ami azt ütni tudná. „Ha van egy tehetséges fiatal kínai művész, akit a galéria kirak kezdő, 5-10-15-20 ezer eurós áron, akkor azt a belső piac könnyen felszívhatja Kínában” – mondja Bencze.

A kínai gyűjtők átrendeződése egybeesett azzal is, hogy a kortárs művészetben pont lecsengett egy trend. A 2008-as világválságnál csak kisebb remegés volt a nemzetközi piacon, utána évekig az absztrakt, zombi formalizmusnak is nevezett irány hódított. „Előbb fiatal geometrikusok, aztán laza gesztusfestők” – mondja Rieder Gábor művészettörténész. A nonfiguratív vonal aztán utat engedett a figurativitásnak, ami aztán a Covid körül átcsapott a naivitásba, „pár évig nagyon mentek a naiv, élvezetes, figurális, mesés karakterek, vad színekkel festve, laza ecsetkezeléssel”, mondja.

A Covid előtti időszakban az Instagramnak nagyon fontos szerepe volt a művészek és galériák közötti kapcsolattartásban. Rieder szerint általában ilyen körökben úgy használták, hogy az ember elment valahova, látott egy kiállítást, egy vásárt, ott egy jó művészt, akkor azt bekövette az Instagramon, és onnantól tudta, hogy mi történik vele. A koronavírus-járvány viszont teljesen megbolondította ezeket a szokásokat, hiszen senki sem tudott elmenni sehova – így ha valaki műtárgyakat akart venni, akkor az Instagramon is keresgélhetett.

Az új gyűjtőgeneráció a 2010-es évek végén viszont nem feltétlenül úgy gondolt a műtárgyakra, ahogy szokás, hanem inkább úgy, mint „egy jól menő részvényre”, mondja Fenyvesi Áron, az ACB Galéria munkatársa. A műtárgypiac spekulatív lett, leginkább a kriptovalutához hasonlítható, ahol az árak az egekbe szöktek, de egyszerűen nem volt mérték, amihez az értékét mérni lehetett volna. Gyakran maguk a művészek tömegtermeltek olyan alkotásokat, amiket aztán gyűjteni lehetett, például Takashi Murakami vagy a KAWS néven alkotó Brian Donnelly. „Az Instagramon, azon a kis 1×1-es kis képernyőn pörgeted, és megáll rajta a szemed, hogy ja, ezt ismerem” – mondja Keresztesi Botond festő.

Művészet helyett MC Isti

Az a kis, 1×1-es képernyő és a köré szerveződött közösségi oldal a kortárs művészet talán legfontosabb felülete lett. A 2008 után megroggyanó magyar művészeti piacon mindig ugyanazok a kurátorok rotálódtak, az OFF Biennále hozott néha külföldi szakembereket Magyarországra. Keresztesi szerint az Instagram ezt alapvetően rázta fel, főleg akkor, amikor a telefonok kamerái már jobb minőségre is képesek voltak.

A festő szerint az Instagram tényleg közösségként működött, és ebben a legnagyobb segítségnek azok a profilok számítottak, amik kiállításokról tettek ki fotókat. Az egyik leghíresebb az orosz Tzvetnik volt. Ők észrevették, hogy ha lefotóznak különböző installációkat, azzal lehet forgalmat generálni, a művészek pedig egy idő után már önként is elkezdték küldeni nekik a saját kiállításuk dokumentációját.

A Tzvetniknek a karrierje csúcsán 70 ezer követője volt, kortárs képzőművészeti szempontból ez hatalmas elérést jelent. Amikor azonban Oroszország megtámadta Ukrajnát 2022-ben, a Tzvetnik hangvétele megváltozott, elkezdtek cirill betűkkel posztolni, és a háború mellett kiállni. Kikerült a profil alapítóiról egy kép, ahogy Aleksandr Dugin filozófussal, a Kreml egyik fő propagandistájával iszogatnak egy esküvőn. 2023 decemberében az oldal végleg bezárt.

Az ilyen és ehhez hasonló profilok viszont arra voltak jók, hogy megmutatták a művészeknek: elszigetelten is lehet ismert az ember neve. „Ha egy jó fotóssal dokumentálod a kiállításod, és elküldöd ezeknek a nagy elérhetőségű oldalaknak, akkor egy csomó ember megismeri a neved, a munkáidat” – mondta Keresztesi, aki például még a karrierje elején az Adult Swim egyik grafikusának is küldött festményt, miután az Instagram-üzenetben megkereste. Ha az ember bekerült a rotációba, akkor bekövethették egyre nagyobb művészek, amivel még nagyobb elérése lehetett. „Soha nem állíthattam volna ki New Yorkban, ha ez nincs” – mondja Keresztesi.

„Már előtte is a legfontosabb kortárs művészeti platform volt, de a Covid alatt elkezdtek az emberek vásárolni is az Instagramon” – mondja Rieder Gábor. Legtöbbször a gyűjtők vagy galeristák keresik a személyes kapcsolódást, találkoznak a művésszel, látják galériában, gyakorlatilag létezik egy kapuőri feladat, ami előszűri, de az Instagram ezt valamennyire leváltotta. A koronavírus-járvány megállította a világot, de a műtárgy-kereskedelmet nem, Rieder szerint még

a legmunkamániásabb gazdag emberek is otthon ültek tétlenül, és nézték a falat, hogy már tíz éve akartak venni oda valamit, és akkor ráírtak a művészre vagy a galeristára, ahelyett hogy személyesen el tudtak volna menni találkozni vele.

Országon belül még talán ment volna, de nemzetközileg már nem. „A Covid hozott egy lelki fordulópontot, hogy lehet telefonképernyőről is vásárolni, és nem ciki” – mondja.

Abban többen is egyetértettek, hogy ennek a folyamatnak vége van, az Instagram megváltozott, a Meta folyamatosan változó algoritmusai egyszerűen már máshogy működnek, mint akkor. Kevesebb az elérés, több a szponzorált, kollaborációban készült poszt. „A pénz tönkretette, reklámokat nézel gyakorlatilag” – mondja Keresztesi, aki ha megnyitja az Instagramot, akkor már azon veszi észre magát, hogy pár másodperc után már MC Istit nézi. Rieder még mindig hasznosnak tartja a platformot, a magyarországi színtéren könnyű követni, kik az új, fiatal művészek, mert „úgyis mindenki bejelöl mindenkit”. Az is igaz, hogy a helyi színtér működik így, az kizárt, hogy egy New York-i galeristának az algoritmus hirtelen feldobja egy fiatal magyar festő pár ismerős által bekövetett munkáját.

Nem lehet rá mondani, hogy náci vagy antifa

A Covid nemcsak azt jelentette, hogy a világ bezárt, megállt, hanem azt is, hogy mindenki kereste magának a biztonságos mentsvárat. Sokaknak pedig ez a nosztalgiát jelentette, a régi zenéket, sorozatokat, filmeket, könyveket, képregényeket, az ismerős ikonográfiát a külvilág ismeretlen tényezőivel szemben. Részben kényszerből is, hiszen a mozik bezártak, a forgatások pedig egy időre leálltak, nem készült új tartalom, de a gyerekkorból ismerős képek, témák mind biztonságot jelentettek. Rieder konkrétan ismer olyan gyűjtőt, aki azért vett Bozó Szabolcs-képet a Covid alatt, hogy oldja a karanténos rosszkedvét.

Ezért is érdekes, hogy már a Covid előtt felbukkant a naiv festészet a kortárs művészetben, de főleg a műkereskedelemben, a bugyutának, amatőrnek tűnő vonulatot olyanok testesítették meg, mint az amerikai Robert Nava, a japán Misaki Kawai, vagy a szintén japán Takashi Murakami. Rieder Gábor szerint egy hároméves ablak volt, „amikor ez a naiv, figurális mesés karakter, meg ezek a vad színek, meg ez a nagyon laza ecsetkezelés” nagyon ment, és ezt Bozó felbukkanása telibe találta.

Ráadásul amikor a londoni Carl Kostyál galériához került, a képek leírásában egyre hangsúlyosabbak lettek a posztszovjet, kelet-európai, sőt magyar hivatkozások: a Vuk, a Süsü, amikre valamennyire hasonlítanak ezek a figurák. Még 2020-ban, amikor a párizsi Semiose-ban volt kiállítása, akkor az Artnet például még egy szót sem írt arról, hogy ezek a rajzfilmfigurák lettek volna az inspirációk, amik mára hangsúlyosak lettek nála. Millenniál szemmel viszont nem a Vuk vagy a Süsü néz vissza ránk Bozó képeiről, hanem inkább az ezredforduló tévés vagy internetes animációja: a Cartoon Network és a Nickelodeon világa, vagy a Happy Tree Friends groteszk, cuki és véres állatai.

Fenyvesi szerint egyértelműen globális trend a rajzfilmszerű figurák festése, de volt bennük valami extra, sokszor ugyanis nem lehetett eldönteni, hogy mindez komoly vagy ironikus. Példának említette Philip Gustont, akinek a Ku Klux Klán-figurákra emlékeztető, naiv figurális festészete 2020-ban is olyan reakciókat tudott kiváltani, ami miatt évekkel el kellett tolni a retrospektív kiállítását, hogy jobban megfeleljen „a jelen sürgősségének” az érintett múzeumok igazgatója szerint. Annak ellenére, hogy Guston a huszadik század közepén alkotott.

Valamivel később, 2022-ben a világ legnagyobb képzőművészeti rendezvénye, a Documenta szervezőit többször is antiszemitizmussal vádolták, az egyik esetben azért, mert egy indonéz művészi kollektíva disznófejűnek ábrázolt egy Moszad-ügynököt az indonéz történelem fegyveres konfliktusait bemutató munkáján. Egy Bozó-képen viszont nem lehet felhördülni, „nem lehet azt mondani rá, hogy náci vagy antifa” – mondja Fenyvesi. Bencze Péter szerint Bozó piaci felfutását az is lehetővé tette, hogy a hazai intézményrendszer validálási folyamatai nélkül, a külföldi piac szereplőinek tevékenysége végzett hatékony munkát.

2023-ban a budapesti Ludwig Múzeumban A cukiság faktor címmel készült is egy kiállítás, ami az új gyűjtőnevén „cuteism”, azaz a cukiság vonulatát mutatta be, amit a fent említett, gyakran politikamentes, naiv, gyerekrajzokra hasonlító képek és más műtárgyak jellemeztek. Kiállították Bozó és a már említett japán Murakami munkáit is. A gyerekrajzokhoz hasonlító képek pedig többek szerint is gyakran gyerekszobákban kötöttek ki, Fenyvesi szerint „sláger volt Bozó a gyerekszobában”, amikor az új típusú gyűjtők elkezdtek a gyerekeiknek is műtárgyakat venni.

Picasso mellé rakni

Bozó felfutása szinte párhuzamos pályán futott ahhoz képest, ahogy kortárs képzőművészek ismertséget szereznek. Nem akadémiai háttérből jött, bár Pécsen művészeti gimnáziumba járt. A mallorcai L21 galériában nem ő volt az egyetlen magyar művész, ott Ezer Ákost és Makai Mirát is foglalkoztatták.

Bozó az L21 után annyira felfutott, hogy felkarolta őt az Almine Rech, egy úgynevezett Blue chip, azaz nagyobb forgalmat lebonyolító művészeket foglalkoztató galéria. „Ők úgy dolgoznak, hogy hosszú távon képviselnek egy művészt, és meglátták a sokak által lufinak titulált Bozóban a lehetőséget” – mondja Rieder Gábor. Az Almine Rech galériáról azt érdemes tudni, hogy a tulajdonosa és alapítója Pablo Picasso unokájának felesége, ettől függetlenül, vagy ennek köszönhetően a világ top húsz galériája között van. Ahogy Bencze fogalmazott, „ha valamit felraksz egy Picasso mellé, akkor az árban elkezd is kúszni felfelé”.

Bencze szerint könnyen meg lehet hekkelni egy művész életrajzában a kiállítótereket, az intézményes kanonizációt meg lehet kerülni. Példaként mondta azokat az úgynevezett múzeumokat Kínában, amiket ingatlanfejlesztők nyitnak, de gyakran bevásárlóközpontokban, és a helyet úgy nevezik el, hogy museum legyen a nevében. Bozó CV-jében is szerepel egy velencei kiállítás, ráadásul a biennálé ideje alatt – de a Palazzo Cavanis valójában egy pénzért bérelhető kiállítótér volt.

Bozóban az az érdekes, hogy annak ellenére körözi le a magyar topművészeket eladásban, akár Maurer Dóráról, Bak Imréről, Lakner Lászlóról van szó, hogy szinte semmilyen validálást nem kapott itthonról, mondja Fenyvesi Áron. Szerinte nem volt magyar galéria, múzeum vagy kritikus, aki nyomta volna őt Magyarországon, és emiatt a magyar közeg kicsit furcsán is tekint rá, nem egyértelműen magyar művész, hiszen Londonból futott be. A művészettörténeti megítélése még kérdéses, a kánon utólag fog létrejönni, és Bencze szerint az a művész, akinek ilyen eleven a másodlagos piaca, más megítélés alá eshet. Ahogy Klimó Károly mondta:

„A szar helyre eladott műtárgy olyan, mint a vízen úszó szar. Állandóan szembejön veled.”

London nemcsak világvárosként volt fontos Bozó karrierjében, itt ismerkedett meg ugyanis Nemes Márton festővel, aki kiállított a legutóbbi velencei biennálé magyar pavilonjában. Egy ideig közös műtermük volt, Nemes is bátorította őt, hogy alkosson. Rieder Gábor szerint Bozó „olyan mázlista volt, hogy outsiderként egyből profi művészekkel ismerkedett meg, akik tudták, hogy mivel kell vigyázni, melyik galéria a jó galéria, mit kell csinálni”, ezek az általában akadémikus, művészeti felsőoktatási háttérből jövő művészek „elmondhatták neki, hogy mitől kell félni, vagy mire kell vigyázni”. A figyelmeztetések azért is jöhettek jól, mert Bozó a piacon szokásos 10–15 éves felfutás helyett ugyanezt a folyamatot csak 2–3 év alatt tette meg.

Kutya kötelesség

„Fordított pályája van: először lett túlhype-olt művész, innentől kezdve egész életében azt kell majd bebizonyítania, hogy ő valóban egy komoly művész, aki megérdemelte a figyelmet” – mondja Fenyvesi Áron arról, mi várhat Bozóra a következő években. Abban több beszélgetőpartner is egyetértett, hogy Bozó Szabolcs pár éve volt igazán a csúcson, a körülötte lévő felhajtás most lecsengőben van.

Ahogy a nemzetközi műkereskedelemben is van egy lefelé tartó folyamat, habár még mindig vannak óriási eladások, és rendeznek nagy vásárokat, de „az ilyen örökké növekedés, ami másfél-két évvel ezelőttig volt, az elmúlt” – mondja Rieder Gábor. Egyre több galéria zár be, és nemcsak a kisebb, ismeretlenebb galériák, hanem olyanok is, mint, mondjuk, az évtizedekig sikeresen működő Poe & Plum.

Rieder úgy látja, Bozó munkássága arra tart, hogy komplexebb és tartalmasabb legyen, a több figura megjelenése a vásznon már azt is jelenti, hogy valami történetet, drámát lehet kikerekíteni a képből, ami egy darab Süsüből nehezebben megy. A művészettörténész szerint a művész más irányba is fordulhatott volna: az egyik az, hogy kiszáll a pár év alatt keresett összeggel. A másik irány pedig az, hogy ezekből a karakterekből gyűjthető dizájntermékeket készít, ahogy az említett KAWS is. De ő egyértelműen arra törekszik, hogy teljes művészi pályát fusson be, túlélve a korai siker által keltett túlzott figyelmet.

Bencze Péter galerista szerint egy művésznek alapvető házi feladata a munka elvégzése mellett az, hogy képben legyen azzal, milyen díjakat akar megnyerni, milyen terekben és múzeumokban szeretne kiállítani, és milyen kurátorokkal akar még együtt dolgozni, Bozónál pedig egyelőre nem látja ezt a folyamatot.

És az újabb misztérium a mesterséges intelligencia körül van, ami sokak szerint valamilyen formában meg fogja kavarni a piacot. Rieder szerint a műtárgy-kereskedelem el fog mozdulni onnan, hogy fiatalokat vásárolnak. Szerinte a fiatal művészek munkái kapósak, mert mindig a korra rezonálnak, és túl rizikós befektetések, hiszen akár évtizedeket is kell várni ahhoz, hogy újra értékesek legyenek, már ha nem akarunk élni a spekulatív, részvényszerű vételekkel és eladásokkal. Sok fiatal művész felbukkan, szárnyal, aztán pár év múlva sehol nincsen, de Rieder úgy gondolja, hogy Bozó új esélyeket kapott ahhoz, hogy tovább tudjon dolgozni, fejlődni, kiteljesedni.

„Ha a mai műkereskedelem nem csúszik bele valami drámai paradigmaváltásba vagy összeomlásba, akkor ő be van biztosítva.”

Bozó Szabolcs kiállítása még október 26-ig megtekinthető a Neo Kortárs Művészeti Térben, a Millennium Házában.