„A kamerám mögött töltöttem az életemet, és nagy öröm volt így elkészíteni a most már ismertté vált sorozataimat” – mondta a Punktnak adott nagyinterjúban Benkő Imre. A 2025. október 15-én, 82 éves korában meghalt fotográfus a második világháború után indult nagy nemzedék egyik legmarkánsabb tagja volt.
Néma dokumentumfilmes a szívós csöndben
A Szürke fények című albuma elé írt bevezetőjében Végh Alpár Sándor szemérmes városépítőnek nevezi, akinek „jó néhány képét beragyogja a poézis”. Almási Tamás néma dokumentumfilmesnek, Simonyi Balázs csendes hosszútávfotósnak tartotta, Kiscsatári Marianna pedig azt írta róla, „egész lénye, személyisége a háttérben maradásról, a szívós csöndről szól”. Benkő Imre életművének a csend és a személyesség mellett fontos jellemzője, hogy újra és újra visszatalált a témáihoz, és akár évtizedeken át készítette fotóesszéit. Nemcsak figyelt, hanem pályája kezdetétől együttérzően közelített alanyaihoz. Képein sosem ítélkezett, inkább kérdezett ehelyett.
Szórt fényben
Benkő Imre a végidők fotósa volt. Részvéttel közelített a kilátástalansághoz, derűt csempészett a reménytelen helyzetekbe is. „Durva, erős fényekre is lehet életművet építeni, de én ebbe a szürke világba álmodtam bele magam, és aztán bele is ragadtam. Az arcok érdekelnek, azokat pedig a szórt fény hozza ki a legjobban” – mondta a 24.hu-nak adott interjúban.
Érdemes a főhősein kívül a háttereket is megvizsgálni a fotóin, hiszen így felderengenek azok a kisvilágok, amelyekbe olyan szívesen alámerült, és ahonnan pillanatokba sűrített sorsokat hozott felszínre a képein.
Benkő Imre 1943-ban, Budapesten született, és egy bakonyi bányásztelepen töltötte a gyermekéveit. „Már fiatal korban is megvolt bennem a kreativitás utáni vágy. Sokat rajzoltam, barkácsoltam, bélyeget gyűjtöttem, eközben megismerkedtem a bányászélet munkáival is. Édesapám vegyész volt, nekem is volt otthon egy kis kémiai laborom, egy szekrény tele kémcsövekkel, lombikokkal és kezdetben úgy nézett ki, hogy esetleg vegyész leszek” – mesélte a Capa blognak.
A fényképezéssel 20 évesen kezdett ismerkedni, öt évvel később pedig elnyerte az Országos Ifjúsági Fotókiállítás fődíját. Ezt követően az MTI-hez hívták gyakornoknak, és 18 éven át a távirati iroda fotóriportereként dolgozott. „Meglátták azt a képességemet, hogy van érzékem az emberi létnek a különböző, apró mozzanatait úgy megörökíteni, hogy abban talán hosszú távú üzenetek is rejtőzhetnek” – mesélte életének erről a szakaszáról a Capa blognak.
A hetvenes években főként koncerteken, munkásszállásokon, kultúrházakban és különféle üzemekben fotózott. Később pedig a balett, a színház és a pantomim lett kedves témája. Emlékezetes ugyanakkor az Artistaképző növendékeiről készített sorozata is.
Szoborarcok a gyárcsarnokban, időtlen arcok a Szigeten
Benkő Imre közel érezte magához Henri Cartier-Bresson, William Klein és Josef Koudelka munkáit, de olyan régi mesterek is fontosak voltak neki, mint Atget, Lartigue, vagy Eugene W. Smith. Az utóbbiról elnevezett alapítvány, a W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját az ózdi kohászat leépülését megörökítő sorozatáért kapta meg.
Ózdra először 1986-ban, egy riport kedvéért utazott, és a fényszegény csarnokban találkozott a gyár dolgozóival: „a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva tudtam, hosszú távon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről” – foglalta össze az első benyomásait. A pillanat sorsdöntőnek bizonyult, hiszen ezt követően kilenc éven keresztül dokumentálta az acélmű végnapjait.
Kétségkívül jól jellemzi tehát őt a hosszú táv. Évtizedeken át fényképezett például ikerpárokat, és az indulástól 2022-ig dokumentálta a Szigetet. Emblematikussá váltak a K-hídon készített karszalag-szelfijei, és amint a Hvg.hu-nak elmondta, a fesztiválon „azokat az időtlen arcokat keresem, amik túlmutatnak a feldobott hangulaton és vidámságon, amik az emberi arc csendjén keresztül mutatják meg a Sziget hangulatát”.
Világutazó objektívvel
Az első kiállítását a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban rendezték 1972-ben, a legutóbbinak (amelyről a Telexen is közöltünk egy összeállítást) a Mai Manó Ház adott otthont, de állított ki Prágában és Pozsonyban, Havannában és Moszkvában, Le Havre-ban és Berlinben is. Fotózott Spanyolországban, Indiában, Kubában, a Szovjetunióban, Vietnámban, Észak-Koreában, Japánban és Kínában.
Sok más közgyűjtemény mellett a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára, a torontói Archive of Modern Conflict, a New York-i közkönyvtár fotókollekciója őrzi a képeit, de gyűjtötte a munkáit Alföldi Róbert is.
Legfontosabb elismerései között mindenképpen előkelő helyen szerepel, hogy 1975-ben és 1978-ban aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán. Hazai díjai közül kiemelkedik a Balázs Béla-díj (1981), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj (2004), a Magyar Fotográfiai Nagydíj (a Magyar Fotóművész Szövetség díja, 2004), a Magyar Fotóművészek Szövetségének Életmű-díja (2013), a Prima Primissima díj (2016) és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ által adományozott Fotóriporteri Életműdíj (2021), illetve az, hogy 2025-ben Kossuth-díjat kapott.
Kossuth-díj és dinoszaurusz
„A fotográfia mindig egy felhatalmazás volt arra, hogy bekopogjak valahova, megmerüljek az élet különféle színterein” – nyilatkozta a Punktnak. Az ózdi sorozata mellett nekem a Szürke fények című, Budapestet a hetvenes évektől az ezredfordulóig dokumentáló fotóesszé-albuma a kedvencem. Ebben találkozhatunk Batman-maszkot viselő kiskörúti kutyasétáltatóval, Havanna lakótelepi szalonnasütőkkel, kőbányai jampecokkal, angyalföldi testépítővel és Paulay Ede utcai próbababa-készítővel. Az egyik legemlékezetesebb fotón pedig a hatalmas üzem körablaka von profán glóriát a Kőbányai Sörgyár alkalmazottjának arca köré. Erről a mindennapi helyzetet beragyogó poézisről ír alighanem Benkő kapcsán Végh Alpár Sándor is.
Úgy fest, a családban nem viszik tovább a fotográfusi szakmát. Benkő nagyobbik fia bluesgitáros lett, a fiatalabbik tanár. Azonban valami mégis a családban marad: Benkő Imre egyik leginkább megindítóbb képe számomra az a 2025-ös, az unokájáról készült fotó. Levente dinoszauruszos pulóvert visel. Az egyik kezében a Kossuth-díjat tartja, a másikban pedig egy legóból összerakott kamerával „fotózza” a nagypapát.
