Menny és Pokol, érzelmek és racionalitás, fenséges fény és vaksötét. William Blake költészete és képzőművészeti életműve csupa ellentét mentén írható körül. Harsány gesztusokkal dolgozik, mégis intimek az alkotásai, szemérmesek és kitárulkozók, egyszerre tűnnek időtlennek és megfoghatatlanul távolinak. Rokonszenves az öntörvényűsége is, de képei keresetlennek ható megkomponáltsága az, ami igazán megbabonáz.
A mitológia szörnyetegeinél borzongatóbb számára egy bolha szelleme, és mindennél pontosabb metafora az életével kapcsolatban az, hogy sosem hagyta el Angliát. Egy szigetország közepén, látomások fényes elszigeteltségében, hajdani és kortárs hatásokra egyaránt érzékenyen élte mindennapjait. Punk volt, aki a mennyei hierarchiában hitt, és másfél száz évvel Johnny Rotten előtt hirdette az Egyesült Királyságban az anarchiát.
Próféta a földindulások korában
Többnyire mulandó anyagra dolgozott, monumentális képzelgéseit pedig gyakran egészen apró méretben örökítette meg. Épp ezért remek húzás, hogy jobb kéz felől egy hatalmasra nagyított portré fogadja a Menny és Pokol házassága című tárlatra érkezőt. John Linnell 1825-ös rajzának repróját ragasztották a falra a kiállítást rendezők. Blake 68 éves volt a kép készültekor. Elegáns, joviális úr. Kalaposan, sétabottal, óvatosan merengve őrködik a Szépművészeti Múzeum földszinti kiállítóterében megelevenedő víziói fölött.
Blake a 18. század derekán született. Formális oktatásban nem részesült, kilencéves kora óta William Pars londoni rajziskolájába járt, pár évvel később pedig kitanulta a rézmetszést, ami élete végéig biztosította számára a megélhetést. Fiatal tanoncként számos alkalommal megfordult a westminsteri apátságban, ahol szorgalmasan másolta a gótikus síremlékek íveit, az alkotásaira jellemző különleges grafikai eljárást pedig állítása szerint meghalt öccsének szelleme súgta meg neki.
26 éves korában adták ki az első verseskötetét, elmúlt már hatvan, amikor Mary Shelley Frankensteinje megjelent, és még éppen megélte, hogy megindult Angliában a vonatközlekedés.
Számos világformáló esemény zajlott a korszakban, amelyben élt. Érdemes kiemelni ezek közül, hogy az amerikai függetlenségi háborúban vereséget szenvedtek a britek, és persze a francia forradalom felvillanyozó-véres eseményeit. Túl ezeken, Blake számára elemi inspirációt jelentettek korának radikális politikai nézetei, illetve a mély vallásos hite. Az életében elképesztő változásokon ment keresztül a világ, ő azonban a kiszámíthatatlanságok korában kétség nélkül prófétának tartotta magát.
A szakképzett fejben utazó, aki az éjszakában érezte otthon magát
Két év előkészítő munka után, két évvel Blake halálának bicentenáriuma előtt készült el a munkásságát a kortárs művészekkel együtt bemutató, több mint száz művet felvonultató, 2026. január 11-éig látogatható kiállítás. A tárlatot nyitó Enitharmon öröm-éje című metszet címszereplőjét hiába keresnénk a lexikonok szócikkei között. A boszorkányos-melankolikus tekintetű, tétova hősnő Blake saját mitológiájának karaktere. A képen delejes, absztrakt térben, egy szamár, egy bagoly, egy denevér, egy furcsa gyík, valamint egy alighanem varázsigékkel teli könyv társaságában látható. Túlzás volna boldognak nevezni őt, inkább úgy ül ott, a lazúrosan csillogó misztikus jelenet közepén, mintha a saját lázálmai vetülnének köré. Ebből a szempontból a kép Enitharmona Blake alakmásaként is elképzelhető. A művész ugyanis ugyancsak az éjszakában érezte otthon magát, és nem ritkán azért imádkozott, hogy térjenek hozzá vissza az ihletadó-ijesztő látomásai.
„Blake keveset utazott – mondja Regős Csilla, a tárlat társkurátora. – Ezzel is összefügg, hogy az alkotásain csupán sematikusan jelenik meg a természet, és egyáltalán nincsenek tájképei. A belső tájak, pszichedelikus vidékek nála sokkal hangsúlyosabbak.”
Rézmetszőként elismertnek számított ugyan, a vízióit azonban kevéssé értették a kortársai. Talán amiatt is csupán élete végén ismerték fel művészetének kivételességét, hogy kevéssé volt kompromisszumkész, és nemigen ambicionálta műveinek eladását.
„Idősebb korában azonban felfedezte magának Blake-et az Ősök nevű, fiatal alkotókból álló csoport – meséli Regős Csilla. – A John Linnelt, Samuel Palmert vagy George Richmondot is a tagjai között tudó művészkör nemcsak inspirálódott a munkásságából, hanem támogatták is az idős mestert, aki számos táblaképet készített a megbízásukból. Blake ugyanis jellemzően papírra dolgozott, ami a vászonnál vagy a táblaképeknél jóval sérülékenyebb felület. A tanítványaitól származó felkérései viszont arra sarkallták őt, hogy egy másik médium kipróbálásával maradandóbb műveket is létrehozzon.”
Blake, az ihlető
Coleridge és Wordsworth zseniális költőnek tartotta őt, és fontos felmenőjüknek tekintették az akadémikus festészetnek hadat üzenő preraffaeliták. Hatása azonban jócskán túlmutat a romantikán. Jim Morrison egy Blake-sorról nevezte el a zenekarát, a saját mitológia építése kapcsán pedig természetesen Tolkien is kapcsolatba hozható a művészetével.
A popkultúrára gyakorolt hatása mély és szerteágazó. Salman Rushdie A sátáni versek című regénycíme a Menny és Pokol házasságára utal, Bruce Dickinson The Chemical Wedding című lemezének borítóján az Egy bolha szelleme látható és az albumon szerepel Blake Jerusalem című versének feldolgozása is. Bob Dylan Allan Ginsberggel rögzített két Blake-szövegre épülő dalt, a My Blakean Year pedig arra utal, hogy Patti Smith egy egész évet töltött az alkotásaival.
Szívesen lapozgatta a verseit Jack Kerouac, James Joyce és T. S. Eliot, szerették őt mind a Beatles, mind pedig a Rolling Stones tagjai, és az sem véletlen, hogy Jim Jarmusch Halott emberének főhőse egy William Blake nevű figura.
Lázadás az ész ellen
A tárlat Blake néhány magyar alkotóra gyakorolt hatását is felvillantja. És remek döntés, hogy egyből a kiállítás elején találkozunk Kondor Béla rézkarcaival. Kondor kedvetlen, serény és törékeny angyalai kétségkívül a 174 évvel előtte született Blake világának meghosszabbításai ugyanis.
Idehaza Szerb Antal írt először Blake-ről. Az 1928-ban megjelent esszéje az egész régióban korainak számít. Regős Csilla szerint ráadásul az elsők között hozta összefüggésbe Blake művészetét a 20. század első harmadában erőteljes hatásként jelen lévő jungi és freudi nézetekkel. A világirodalom története című monumentális munkájában Szerb Antal ezt írja róla: „Ennek az őrült festő-költőnek titokzatos életműve a preromantika észellenes lázadását fejezi ki: ami észszerű a világban, az mind a gonosz Teremtő-isten hideg műve, ő béklyózta meg a lelket az idő és a tér láncaival; a léleknek az ihlet, a látomás segítségével kell szabadulnia az ész bilincseiből, hogy újra a földre jöjjön, London helyére szálljon a Mennyei Jeruzsálem.”
A 20. század első harmadától Blake jelen volt Budapesten is. Szerb Antal beválogatta az általa összeállított Száz vers című antológiába A tigrist. Később fordított tőle Babits, Nagy László, Weöres Sándor, jól ismerte az alkotásait Hamvas Béla, és hatással volt Nemes Nagy Ágnesre is.
Apropó, ész elleni lázadás. Ide passzol a következő, ugyancsak Szerb Antaltól származó passzus is: „Blake a zsenielmélet legszélsőségesebb megvalósulása: az ihletet olyan komolyan vette, hogy egész világképet épített fel rá, és saját ihletének tiszteletében odáig ment, hogy úgy érezte, az, aki a verseket írja az ihletett órán, már nem is ő maga, hanem természetfölötti erő – a romantika végső határlehetősége a tudathasadás.”
Életművek vagy életmű?
Sajátos módon kétfelé hasadt Blake recepciója is. Annak ellenére, hogy az édesanyja biztatására rajzokat készített a gyerekkori verseihez, vagyis a költői és a képzőművészeti életműve kezdettől egymás mellett, egymással párhuzamosan bontakozott. Ezt erősíti, hogy Az ártatlanság dalai című debütkötete címlapján az író és festő titulusok egyaránt szerepelnek a neve mögött.
A képzőművészeti örökséget a már említett preraffaeliták kezdték el feldolgozni, a romantikus költők pedig a verseinek nagyságát tisztelték. Külön-külön. A Szépművészeti tárlata viszont arra tesz kísérletet, hogy William Blake szövegeit a képeivel közel azonos hangsúllyal mutassa meg. Azért is izgalmas ez a vállalás, mert a grafikáin látható megfeszült izmok és ernyedt nyugalom ellentétpárja mintha jelen lenne a verssoraiban is.
A kiállítás gombnyomásra induló vagy loopszerűen, angol és magyar nyelven futó versei mintha a Blake által átélt és tematizált ihletbetöréseket jelenítenék meg. Az én ízlésemnek egy bolhányit sok a hang a tárlaton, de a törekvés teljesen világos és dicséretes.
Rettentő szimmetria
„Ellentétek nélkül nincs haladás. Vonzás és Taszítás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ezek kormányozzák az emberi létet” – olvassuk a Menny és Pokol házassága Előhangjában. És ezt erősíti meg a tárlat társkurátora, Regős Csilla is. „Blake úgy tartotta, egyik pólus sem létezik az ellentéte nélkül, és a szélsőségekben rejlik az életadó erő. A Menny és Pokol házasságában a jót a rációnak alárendelt passzív energiaként írja le, míg a rossz nála aktív energia, amelyből új dolgok sarjadnak. Jól ismerte és a saját olvasataiba olvasztotta a korszak legfontosabb áramlatainak szemléletét. Szinkretista módon gondolkodott, ezért sem egyértelműek nála az egyes kategóriák, műfajok. Nem ritkán felcserélte a minőségeket, így lesz az életművében a túláradás maga a szépség.”
Azt hiszem, a túláradó szépség kulcsfogalmat kínál a kiállítás befogadásához, hiszen Blake és kortársainak ábrázolásmódja egyszerre tűnhet ismerősnek és roppant távolinak. Bár elsőre naivnak érezhetjük a romantika eltúlzott gesztusait, a háborúkkal és a természeti katasztrófákkal kapcsolatban a mérhetetlen technológiai fejlődés dacára is ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk. Az pedig még inkább vonzóvá teszi Blake-et, hogy sosem ítélkezik az általa ábrázolt alakok fölött.
Newton a tenger fenekén
Izgalmas, hogy a tárlat a kortársaival együtt mutatja be Blake művészetét. Amennyire radikálisan kilógnak ugyanis a sorból az alkotásai, tematikailag és gondolkodásmódját tekintve ugyanolyan jól beilleszthető a kurrens trendek közé. Francis Danby teatralitásával, Samuel Colman apokaliptikus festészetével és Turner dühös tájaival is párbeszédben állnak a művei. És amint a kiállításon kiderül, mindahányan banditákkal és bebörtönzöttekkel azonosultak, illetve a görög mitológia kitaszítottjaival éreztek szolidaritást. Tudatában voltak, mit jelentenek az elsöprő természeti erők, és jól ismerték a Bibliát.
„Blake az anglikán egyháztól különálló protestáns felekezet tagja volt. A vallásossága elsősorban saját közösségéből merített és a Biblián alapult – meséli Regős Csilla. – Ez amiatt lényeges, mert 18. század második felében az angol államegyházon kívülieket radikalizálhatónak, ezért veszélyesnek tekintette a hatalom. Erről is szól, innen is indul Blake eszképizmusa.”
A menekülés alapmotívum. Mindenfelől riadt, kábult, megdöbbent arcok néznek ránk a tárlaton. Elegáns társadalomkritika ez, az alkotók mintha így kérdőjeleznék meg a felvilágosodás korát átjáró magabiztosságot és racionalitást. Blake-et legalábbis nem igazán győzte meg a természettudomány. Gyönyörű példája ennek a Newton című kép, melyen a címszereplő, a görög eszményeknek megfelelően kisportolt felsőtestű tudós egy korallzátonyra telepedve, a tenger mélyén végzi bonyolult számításait. Derengés veszi őt körül, de ha belegondolunk, ez voltaképpen a levegőtlen vaksötét.
Menny és Pokol egymásra tükröztethető
Ez azt jelenti, hogy Blake-et egyáltalán nem érdekelte a haladás? Ahogy nála semmi, úgy ez sem fekete-fehér. Ő és kortársai tanakodó csontvázakat és settenkedő kísérteteket ábrázoltak vásznaikon, fertőző betegeket és elkülönítőbe zárt mentális betegeket használtak allegóriaként. Szellemjárta kastélyaik és magukra hagyott templomromjaik ajánlatot tettek a korabeli popkultúra borzongás iránti vágya felé. A fantáziavilágba való visszavonulás tehát esetükben korántsem a valóságnak való hátraarcot jelent. Azt fejezik ki az alakjaik, hogy elkerülhetetlen a társadalmi változás.
A peremen élők felkarolása talán összefügghet azzal a blake-i felvetéssel is, hogy a mennybéli és a pokolbéli hierarchia nehezen megkülönböztethető. Sőt, e kettő nála voltaképpen egymásra tükröztethető.
Sátán-ábrázolással nyit, és azzal is zárul a kiállítás. Igaz, látunk ott tündéreket és angyalokat is. Bár Blake számára a Sátánban is van valami büszke és angyali, a Szépművészeti sejtelmesen megvilágított tereiben bolyongva azért sok-sok borzalommal, szorongással és lázálomszerű látomással találkozunk. De bármilyen különös is, a rettegés helyett valami módon mégiscsak az otthonosság határozza meg az időt, amit eltöltünk a versek és a képek között. Talán a káosz miatt, ami les ránk odakint. Vagy az is lehet, hogy a Blake életművét átjáró fenségesség az oka. Akár egy Blake-mű, fel nem oldható ellentét ez is.
Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai
Szépművészeti Múzeum (földszint, időszaki kiállítótér)
Kurátor: Alice Insley (Tate), társkurátor: Regős Csilla (Szépművészeti Múzeum)
Látogatható: 2025. szeptember 26. — 2026. január 11.
