Nem tudom elfogadni, hogy ez a kollégium lesz innentől az otthonom. Itt nincsenek szarvasiak. Csodálkoznak is rajtam, mit keresek itt, miért hoztak ilyen messzire a szüleim. Gyomán nem volt hely? Csabán? Te egy ilyen városi gyerek vagy? Nájki pulóvered van, honnan? Olyan feje van, mint egy lánynak. Rád buknak a csajok, nem? De csak nem, mert nyeszlett. Húszan alszunk egy hálóban. Mindig nyikorog valamelyik ágy. Nehéz úgy elaludni, hogy valaki mindig pofázik, még ha suttog is, bántó tud lenni. A felső ágyra kell felmásznom, lent a harmadikosok, negyedikesek. Ők a nagyok, mi vagyunk a csicskák. Félek, hogy éjjel arra ébredek, pisilnem kell, és mászhatok le az ágyról, mehetek le a lépcsőn, és még onnan is milyen messze vannak a vécék. Akkor milyen rossz lenne, ha felébreszteném az alattam alvó negyedikest. Istenem, csak ne kelljen pisilnem éjszaka. Ezt azért kérem, mert megittam egy negyedikessel két korsó sört. Forgott velem a Falatozó vendéglő, de eljátszottam, hogy semmi bajom, jól érzem magam, különben nagyobb bajom is lehetne. Innen nem tudok kimenni a Művésztelepre, hogy hétköznap is ott ücsörögjek veletek a padon. Félek, hogy nem lehetek eleget veletek, és amint pénteken hazaérek, máris vasárnap. A szombati diszkó után lehet pakolni. Nekem a pakolás és az utazás lett az otthonom. De tanulni továbbra sem szeretek. Miért nem lehet mondjuk csak tapasztalni, nézelődni, mert úgy is tanulunk. Bejárni az órákra, kinézni az ablakon, látni a Berettyót, talán egy horgászt is a túlparton, és úgy egész barátságos lehetne a kémia, fizika, hogy közben én ott ülök azzal a horgásszal, és nem az óra témájához szólok hozzá, hanem megkérdem tőle, mire jött a ponty, ami a haltartóban dolgozik. Milyen hülyeség, ezt egyébként Kaprás bácsi mondta a Kacsa-tónál, hogy dolgozik a ponty a haltartóban. A pontyok dolgoznak, mi meg tanulunk. Dehogy dolgozik a ponty, dehogy tanulunk. Menekülnénk mindannyian. Egy másik városba? Másik kollégiumba? Ezt már azért kezdem megszokni. A múltkor eljátszottam, hogy beteg vagyok. Tenyérrel dörzsöltem a homlokomat, úgy feküdtem a tanári iroda kanapéján. Papp Saca, az igazgató is megfogta a homlokomat. Ez tényleg forró, gyerek, te beteg vagy. Hozott egy lázmérőt. Amikor kiment, a kanapéhoz dörzsöltem a lázmérő higanyos végét, de akkora hévvel, hogy rögtön felugrott negyvenegyre. Hú, ez sok lesz, nehogy mentőt hívjanak. Leráztam harminckilencre. Bejött, megnézte. Ez sok. Hívom a szüleidet, vigyenek haza. Ott feküdtem a Dacia hátsó ülésén. Apu mondta anyunak: még jobban le van fogyva ez a gyerek, biztos szar a kaja a kollégiumban. Remélem, nem szimulálsz, öcskös, mert seggbe rúglak. Anyu közbeszólt: dehogy szimulál, majdnem alszik, a láztól szinte már nincs is magánál. Kisfiam, tarts ki, mindjárt hazaérünk, otthon főzök neked teát, utána beszeded a Maripent.
Haza akartam menni. Az első hónapokban nem tudtam elfogadni, hogy nekem valakik egy másik épületet, létet, rendszert és rendezetlenséget szánnak otthonnak. De ki is vagyok én? Egy vézna kisfiú. Aki meg tud inni akár három korsó sört is, hogy ne verjék meg a negyedikesek. Gyáva vagyok és gyenge is. Jován Jani karolt fel, ne nyúljatok hozzá – mondta a többieknek. Talán mondtam valami olyasmit neki a sörkortyok között, amiért megvédett.
Nem szeretek tanulni. Olvasgatni szeretek, kinyitni valahol egy olyan könyvet, aminek tetszik a címe, és onnan elolvasni pár oldalt. Meg kell szeretnem a szeghalmi Budai Nagy Antal Kollégiumot, mert innentől ez lesz az otthonom három évig. Másodikosnak jöttem, három évet kell csak kibírnom itt. De ha itt is megbukok, mint Szarvason, akkor többet.
Úgy elrepülnek ezek a gimis évek, majd később rájöttök. Anyu hányszor mondta ezt, de még mindig tartanak. Még mindig érettségizem álmomban, még mindig egér költözik a szekrényembe, és megrágja a tornacipőmet, amíg én hétvégén otthon ücsörgök a Művésztelepen a többiekkel.
Igen, ez az otthonom. Egy téli este volt, 1993. december eleje, akkor jöttem rá, hogy nincs értelme beteget játszanom, nincs értelme hazavágyni, nekem ezt itt kell letöltenem, a kollégiumban lakom még évekig. Innen kellenek új barátok, és ide kell visszatérnem minden vasárnap éji vonatúton. Szarvas–Gyomaendrőd–Dévaványa–Szeghalom. Hogy ez lett az én vidékem.
A zenéim pedig a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, a Nyers, majd Ádámék után a Rage Against The Machine. És mint a szarvasi otthonomban, olyan biztonsággal jártam-keltem a folyosókon, szinteken. Benyitottam a tizenkilences hálóba. És ott ült az egyik ágyon Dave Z’nuff. Mindenki csak így hívta. Ja, ő? A vörös hajú körösnagyharsányi csávó? Ő Dave Z’nuff. Nagyon magának való. Olvas. Állandóan vólkmenezik. És akkor megszólítottam. És összebarátkoztunk, és teljesen más irányból, teljesen eltérő körülmények közül érkeztünk, de ugyanolyanok voltunk. Bármilyen témát dobtam be, röhögve bólogattunk, szerinted is? Szerintem is! De így voltam Besenyő Petivel és Csillag Pistivel is. Ez is egy létező baráti társaság volt, lett, csak be kellett lépnem, ez volt a szeghalmi Művésztelep, nulla művészettel, de annál több túléléssel és csellel, nevelőtanárokat megszégyenítő átveréssel.
Figyeljétek meg, gyerekek, úgy elrepülnek ezek a gimis évek, hogy végül egy széles sávú, szellős távolságból tekintetek majd vissza erre az időszakra.
És meghal Hegedűs Laci, Jován Jani, felszáradnak sörhabok, ragacsos kocsmaasztalok maradnak az évek után, amibe belekönyökölünk, bosszankodunk. Otthonunk a Művésztelep, bármelyik városban, bármikor.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
