E szösszenet pontosan 1800 karakter lesz, szóköz nélkül. Egyetlen karakterrel se lesz több, se kevesebb, így határoztam. Ekkora mennyiségbe belefér a strandlabdás Isten, beleférnek az apadó vizek, melyek a gyerekkorunkat fürdették, belefér Barticsek néni, aki tizenöt éve egyedül él, de még mindig megsüti szombaton a tizenkét buktát, tíz túrós, kettő lekváros, a férje így szerette. Ebbe az írásba belefér az őszi Duna Pünkösdfürdőnél, vagy hogy egy ukrán lakótelepen halk zümmögéssel a ház felé tart a drón, belefér a gázai romvárosból jajduló összes szó annak összes kanyargós, végenincs alagútjával, beleférek én, te, a mi egész életünk. Nem a terjedelem dönt az életről, hanem a formák. A még mindig tartó, befejeződni képtelen teremtés valamilyen belső parancsra úgy döntött, hogy az emberi életet formákra bízza, hogy ezek segítsenek élni és meghalni, tanítsanak szeretni és félni, és irányítsák ujjainkat a cipőfűzésnél éppúgy, mint a keresztvetésnél. E formák arról is szólnak most, hogy az életünk félelmeit és rettegéseit – melyek lám, visszatértek a kelet-európai diszkó mákonyába – nem etetni, hanem meghaladni kell. Aki nem fél, bolond vagy szabad. Vagy egyszerre mindkettő. Aki csak fél, még bolondabb. Mióta az eszemet tudom, újra és újra megjelenik nekem Vladimír Holan, aki a 68-as invázió után bezárkózott prágai lakásának végtelen csöndjébe, így írta szívszorító verseit. Egyszer azt is kimondta, a bor mélyebb, mint a pohár. Én ezt a megállapítását a legnagyobb örömmel nyugtáztam, arra gondoltam, a stampedli olykor elbír a hordóval, a bögre a kancsóval, nemde mégis arról lenne szó, ki miféle tartalmat enged bele, és miként kíván annak a tartalomnak a végére járni. A nagyvilágban végesnek mutatkozik az emberi képesség. Az emberi belvilágban pedig folyvást a végnélküliséggel kell valamit kezdeni. Bennünket folyamatosan kóstolgat az idő. Nem, az idő nem gourmet. Mindenevő, mint amilyenek mi is vagyunk, akik éppúgy fölfaljuk a másik reményét, lelkét, pénztárcáját, palacsintáját, jövőjét. De az idő leginkább bennünket eszik. Aki a terítéket fölfalja, az az ember.
Még szeptemberben azzal a felkéréssel fordultunk a Telextárcák szerzőihez, hogy alkossanak szövegeket, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a „karakter” szóhoz. A beérkezett írások közül elsőként Darvasi László alkotását közöljük.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
