Baráth Katalin: Cselédrazzia

Markovics detektívet ezen a napon kivételesen nem a gyomorfájás mérgesítette. A meleg, az átkozott novemberi tavasz miatt káromkodott. Már akkor szakadt róla a víz, amikor reggel fölkaptatott irodájába a Ferenc József téren, a főkapitányság lépcsőjén. Télikabátját még a jó időkben varrták, a Nagy Háború előtt: a szövetben hiba nem volt, a szabás szinte elegánssá tette a viselőjét – Markovicsnak ezért is akadt meg a szeme rajta, és marta le egy szélhámosról ezerkilencszáztizenhárom boldog emlékezetű telén. Nem gondolta, hogy valaha megbánja ezt a beszerzést, most azonban olyan indulattal vágta a kabátot titkárnője, a hatalmas Jolán asztalára, ahogy annak idején a szélhámost a dutyiba.

Jolán jól ismerte főnöke összes hangulatát, tekintettel azonban nemigen volt rájuk.

– A Hársfa utcából telefonoztak – közölte Markoviccsal köszönés helyett. – Igényt tartanak a jelenlétére, mihelyst lehet.

– Azt akarják azok a svihákok, hogy megfulladjak, mi? – horkant föl Markovics. – Mert kocsit azt nem kapok… Hacsak Isztambulba nem parancsolnak.

– Hagyja itt – biccentett Jolán a kabát felé, föl se nézve a gépelésből. – Hozatok savanyúvizet, mire visszaér.

A detektív benézett az irodájába, hátha talál az asztalon egy főkapitányi utasítást valami brutális gyilkosságról, ami megmentené attól, hogy a hetedik kerületbe zarándokoljon.

Ám csalódnia kellett.

– Mi baja van a Hársfa utcának? – kiabált ki a szobájából. – Amihez innen kell detektív.

– Nem innen kértek detektívet. – Jolán altját anélkül is tisztán lehetett hallani, hogy a nő fölemelte volna a hangját. – Markovics Izidort akarják konkrétan.

Egyszeriben csönd támadt, a detektív nem tudta mire vélni.

– Nem bírnak egy cseléddel, azt mondják – magyarázott Jolán.

Markovics rájött, azért a csönd, mert a titkárnő levette kezét az írógépről.

– Szép. Egy kurva cseléd miatt kell nyakamba venni a várost.

– Ha így lenne, az erkölcsrendészekhez irányítom őket – jegyezte meg a titkárnő. – Ne búsuljék, detektív úr. Gyalog fél óra se.

Markovics mondani akart egy csúnyát, de ekkor Jolán újrakezdte a gépelést, amitől Markovics feje megfájdult, és ez végül visszakergette az utcára.

*

– Kapitány úr, tessen hazaengedni!

– Kapitány úr, valamék riherongy ellopta a brossomat az éccaka!

– Tábornok úr, én ártatlan vagyok!

– Te, Bözsi, ártatlan? Az egész talján front keresztülment rajtad tizennyóc óta!

Röhögésben tört ki nemcsak a cella, hanem a közrendőr is, aki az ajtó előtt strázsált, s akihez a bezárt cselédlányok könyörögtek. Aztán odabent elcsattant egy pofon, mire a közrendőr bekiabált:

– No, jányok, elég legyen! Ha nem viselkedtek rendesen, nem adom vissza a cselédkönyvet!

– A Bözsinek amúgy is bárca köll inkább – replikázta egy cérnahang, mire újrakezdték a nevetést és a pofozkodást.

– Ez az a vircsaft, amiért detektívet hívattak a főkapitányságról? – morgott Markovics.

A kerületi kapitánynak, aki éppen az irodájába kísérte Markovicsot, arcizma se rezdült.

– Nem mondom, hogy nincs köze a cselédrazziához, Izidor – válaszolt, és megajándékozta a detektívet egy fensőbbséges oldalpillantással. – De azt se, hogy közönséges cselédek miatt vesszük igénybe a szakértelmét.

– Nem hát, mert ezek közt itten egy se közönséges cseléd – dohogott tovább Markovics, ahogy fölfelé kapaszkodott a lépcsőn, és becsorgott a gallérja alá a veríték. – Ha azok lennének, nem hozták volna be őket. Kurválkodnak, mi?

– Meglehet, akad köztük néhány, aki sajnálatosan rossz útra tévedt. – A kapitány hangjából együttérzés csendült ki, mire Markovics émelyegni kezdett. – A fiúk mindenkit behoztak, aki nem tudta vagy akarta megmondani, mit keres a cselédközvetítőnél. A cselédszerző asszony szerint ősszel elő-előfordul, hogy melegedni járnak fel hozzá, azért voltak olyan sokan.

Markovics gúnyosan fölnevetett.

– Melegedni? Ilyen időben?

– Éjszakára azért lehűl – ellenkezett a kapitány.

Az iroda elé értek. Markovics vendéglátója a kilincsre tette a kezét, de ahelyett, hogy lenyomta volna, közelebb hajolt a detektívhez.

– Akadt néhány hölgy is horogra – súgta.

– Hölgy? – Markovics szemöldöke fölszaladt. – Úgy érti, madám?

A kapitány elmosolyodott, szeme sarkából szarkalábak szaladtak szét.

– Azokkal az én fiaim is elbírnak – mondta. – Nem, ezek másféle asszonyok. A külsejük túlságosan, hogy is mondjam…

– Ledér? – tapogatózott Markovics.

Az idősebb férfi mosolya még szélesebb lett.

– Épp ellenkezőleg – felelte. – A rendőreim meg vannak róla győződve, hogy ennek, aki ott bent vár, a férje legalábbis gyáros. Vagy gróf.

– Nem merték a többihez csapni? Féltek, hogy a kiscselédek eltanulják tőle a grófi ákcentust?

– Ne humorizáljon, Izidor, kérem. – A kapitány arcáról eltűnt a mosoly. – Ez, akihez most bevezetem, rózsadombi címet diktált be. És el is hiszem neki.

Markovics az ajtót szuggerálta, mintha üveggé akarná változtatni, hogy lássa a nőt.

– Mit keresett a cselédszerzőnél? – kérdezte.

– Ez az, amit magának kell kiderítenie, fiam – veregette vállon a kapitány, mire Markovicsot megint elfogta az émelygés. – Maga nem szokott félni se a gyárosfeleségektől, se a grófnőktől. Ezt mindenki tudja a városban.

– Se attól, hogy Laky doktor kirúg, ha fontos embernek a tyúkszemére lépek, igaz? – kérdezte csúfondáros hangon Markovics, akit nem egyszer fenyegetett meg Budapest detektívfőnöke, hogy lapátra teszi, mégsem tette meg.

Eddig legalábbis.

– A testület olyan, mint egy falu, ezt nem kell magyaráznom – magyarázott a kerületi kapitány. – De nemcsak arról pletykálnak, ha valaki kezelhetetlen, hanem arról is, ha eredményesen dolgozik. El fog jutni a főtanácsos úrhoz az is, hogy segített nekünk – húzta el a mézesmadzagot a detektív előtt.

Azzal kitárta az ajtót, kettesben hagyva Markovics Izidort egy olyan teremtéssel, akinél káprázatosabbal és különösebbel a detektív mind ez idáig nem találkozott.

*

– Mit keres egy úrinő a cselédszerzőnél az éjszaka közepén? – tette föl Markovics a kérdést, amelyről tudta, hogy a Hársfa utcaiak is föltették már, csak épp választ nem kaptak.

– Olyan biztosak benne, hogy úrinő vagyok? – válaszolt kérdéssel az asszony.

Az „n”-jeit puhán és hosszan ejtette, akárha sütemények volnának, amelyekbe muszáj beleharapni. Omlós, fahéjjal és cukorral megszórt sütemények.

Markovics nem bírt az ösztönével: nagyot nyelt, mintha az asszony megkínálta volna egy tányérral ezekből a süteményekből. Még a fahéjillatot is érezni vélte – vagy ha azt nem is, valamiféle nehéz, keleties aroma nehezedett az irodára, akár az alkonyi köd, egyszerre bolondító és gyanút keltő.

– Nem, csak ők – intett Markovics az ajtó felé –, ők gondolják így. Én azt tartom, maga csak abban különbözik a lenti lányoktól, hogy drágább papírba van csomagolva.

De még milyen drágába! A pöttyös sötétkék ruha alig gyűrődött meg, a bordó, csaknem barna rúzs alig kopott le, a fekete selyemharisnyáról sem szaladt le a szem. Annak ellenére, hogy – mint Markovics gyanította – az asszony este öltözhetett át utoljára, tíz-tizenkét órával azelőtt. Azóta megfordult egy cselédközvetítőben, egy cellában és ki tudja még, hol.

– Milyen merész – jegyezte meg az asszony.

Világosbarna, szinte sárga szeméből a detektív inkább kíváncsiságot olvasott ki, nem a csábítás szándékát, és ettől enyhe csalódottság lett rajta úrrá. Hogy nem kérdezett újra, a nő hátradőlt, szippantott egyet a cigarettából. Azonnal ki is fújta a füstöt, a levegő ettől még súlyosabban nehezedett Markovics mellkasára.

A detektív érezte, hogy az ingét egyre nyirkosabbra izzadja, de egyelőre nem akart ingerültséget mutatni. Tudta, hamarosan eljön annak is az ideje.

– Kérdezni is szándékszik, vagy csak a cigarettát nézi ki a számból? – A nő hamarabb veszítette el a türelmét.

Most különösen emlékeztetett Jankovich Magdára, aki egy Klotild nevű asszonyt játszott abban Az egér című filmben, amit rongyosra játszottak a megmaradt pesti mozik. Az egérben Gaál Franciska zárdaszüze lecsapta a kezéről Petheő Attila francia márkiját, amit Markovics akkor se értett, négy megnézéssel később még kevésbé.

– Péteri Mártának mondja magát, no meg a mezőhegyesi cukorgyár részvényesének – sandított Markovics a cédulára, amelyet a kapitánytól kapott. – Lakik: Péteri villa, Áfonya utca harminckettő. – Az asztalra tette a tenyerét, és egyáltalán nem bánta, hogy csattant is. – Péteri úr tud a szeretőjéről?

Végre érzelem mutatkozott az asszony arcán. Nagy szemét türelmetlenül forgatta, ettől már-már bakfissá fiatalodott. (Markovics különben harminc és negyvenöt közé saccolta, a vastag púder nem engedett pontosabb tippet.)

– Péteri urat minden vasárnap délelőtt informálom az éjszakáimról – válaszolt a nő –, amikor meglátogatom a Kerepesi temetőben a családi kriptát.

– Áhhá – köhécselt Markovics.

Föl akart állni, hogy ablakot nyisson, de felötlött benne, talán még melegebb levegő jönne be. Egyébként is mintha most szállt volna rá a fáradtság a reggeli séta után: nehéznek érezte a lábát, görcsösnek a kezét.

– No, most már kérdezhet a strigómról – mondta az asszony, és megigazította az ezüstfehér bundát a vállán. – Oda akart kilyukadni, nem?

Markovics nem engedte meg magának, hogy meglepetés jelét adja. Inkább rátromfolt:

– Parancsoljon akkor, nevezze meg a strigóját – mosolyodott el szándéka szerint fenyegetően. – Ámbátor én úgy képzeltem, magácska itt a kurvaközvetítő, a lentiek meg az alkalmazottjai.

Péteri Márta nem reagált, csak fordított egyet a csuklóján, hogy ránézhessen finom mívű ezüst karórájára.

– A szobalányom már ideges lehet – mondta. – Ilyenkorra végezni szoktam a reggelivel.

– Szobalány? – Markovics tagjaiba új erő költözött. – Szóval bevallja, hogy nincsen szüksége cselédre. S valóba’ csak madámkodni ment a közvetítőbe.

Péteri Márta olyan hirtelen hajolt előre (voltaképpen ráfeküdt az asztalra), hogy a bunda lecsúszott a földre a válláról. Szeme megvillant – Markovics megesküdött volna rá, hogy vörösen, ha a feltételezés nem ellenkezik a józan ésszel –, homlokán vastag, lila erek hálózata dudorodott ki a púderréteg alatt.

– Soha ne ingerelj éhes asszonyt, pubi – suttogta.

Mielőtt Markovics Izidor fölfoghatta volna, mi történik, az asszony átfogta a nyakát, és egy kézzel könnyedén átrántotta magához az asztal fölött. A detektív utolsó emléke az volt, hogy hanyatt fekszik Péteri Márta selyemszoknyás ölében, térddel a földön, arca fölött szemfogak fehérje szikrázik föl.

Amikor magához tért, nem az asszony hajolt fölé, hanem Zenthay doktor, a főkapitányság jóképű, fiatal kórboncnoka.

– Meghaltam? – nyöszörgött Markovics.

– Isten ments – válaszolta Zenthay hanyag félmosollyal. – Mert az azt jelentené, hogy én is, márpedig én bízom benne, hogy legalább halálunk után nem ugyanott kötünk ki. Te a pokolba tartasz, az világos. A mai napon kevés híja volt, hogy üdvözölhesd Lucifer urat.

– Hol a nő?

– Hazament – hallotta a detektív most a hetedik kerületi kapitányt. – Az életét köszönheti neki, fiam: amikor maga elájult, rögvest rohant az ügyeleteshez, és orvost követelt.

– Elengedték? – Markovics föl akart ülni, de nem telt az erejéből.

– Vizsgáltassa ki a vérnyomását, Izidor – ráncolta busa, ősz szemöldökét a kapitány. – Ez a novemberi meleg… Már akkor láttam magán, hogy baj van, amikor megérkezett. Az izzadás, a kézremegés…

– Lófaszt – tiltakozott elhaló hangon a beteg.

*

– Mit gondol, mennyivel nyerik a választást? – kérdezte tőle másnap reggel Kellér, a Monarchia csaposa, és egy második pohár savanyúvízzel is megkínálta a detektívet. – Meglesz a kétharmad?

Markovics megvonta a vállát. Nemigen érdekelte az országgyűlési választás.

– Ahogy elnézem, Bethlen addig lesz kormányon, míg meg nem hal – válaszolt mégis. – Nem mintha ez baj volna – tette hozzá sietősen.

Körbenézett, mielőtt lehajtotta volna a második pohár vizet is. Miközben a gyomra lassan lenyugodott, odakint föltámadt az északi szél.

– Érthető, a rendőrség az állandóságot szereti – bólogatott a csapos.

Markovics nem látott az arcán semmit, de tudta, hogy belül harsányan röhög.

– Nem hiányzik, hogy megint jöjjön a Vörös Őrség, és elkonfiskálja a kocsmáját – dörmögte Kellér felé, közben pénz után kotorászott. – Vagy igen?

Ahogy zsebre vágta a tárcát, nedves rongy akadt a kezébe. Majdnem kivette, hogy megnézze, mi az, de még időben észhez tért.

– És mit szól a szemlőhegyi tűzhöz? – lobogtatta meg Kellér a lapot, amit szellemes alapítói egyszerűen csak Az Ujságnak kereszteltek. – Reggelre az egész villa leégett. Áfonya utca… – Kellér elhúzta Markovics elől a poharat. – Túl fain környék, úgyhogy én nem is igen járok arra.

A csapos a pultra könyökölt.

– Kié az az elszenesedett női hulla? – halkította le a hangját, ahogy közelebb hajolt. – Feleség? Színésznő? Nekem igazán elárulhatja.

Markovics morgott valamit a bajusza alatt, aztán kifordult az ajtón, és megindult a kapitányság felé. A szél belekapott a kalapjába, mire ő lejjebb húzta a karimát.

Petróleum szaga csapta meg.

A Ferenc József téren első dolga lesz kezet mosni.

*

– Kitört magából a szoptatós dajka, Jolán? – kiabált ki az irodájából, amikor észrevette az asztalon az újabb üveg margitvizet. – Én mondjuk nem bánom, ha mindennap hoz egy palackkal.

– Mindennap margitvíz? Titkárnői fizetésből? – Jolán fölnevetett. – A tegnapit se érdemelte meg. Mostantól fájront az ajándék víznek, annyit mondhatok.

– Hát akkor ki hozta? – morfondírozott a detektív.

Óvatosan emelte meg a palackot, mintha benzint sejtene benne. Megnézte balról, megnézte jobbról, de az üveg semmi különöset nem mutatott: úgy festett, akár az összes többi margitvíz.

Amikor le akarta tenni, akkor vette észre a négyrét hajtott cédulát. Alighanem az üveg alatt lapulhatott.

Ahogy bontogatta a papirost, Markovicsot kínzó éhség fogta el. A céduláról hosszúkás betűk néztek rá, rajtuk bordóra rúzsozott ajkak nyoma.

Köszönöm az uzsonnát. Finom volt, jó sűrű is. Bár az én ízlésemnek kissé túl sós.

A detektív érezte, hogy meg kell kapaszkodnia a székében, különben elvágódik. Közben szabadon maradt kezével a torka felé nyúlt.