Kádár János imádta a Dead Kennedyst. Ezt persze nem árulta el a Politikai Bizottság ülésein, vagy mikor a különvonatán a bizalmasaival ultizott. Erről csak Tamáska Mária tudott. Vele megosztott mindent a Lenin-rend hátranyalt hajú tulajdonosa. Tisztában volt hát vele, hogy az embere egykor a traktorista kisasszonyok mazsolamelleiért volt oda, hogy betűri a fecskét az aligai horgászszigeten, így szovjet zászlóra pirul olykor a tompora, és hogy az éjjeliszekrényén megfordul időnként a Švejk, és odakerül néha a Biblia.
Kádár János imádta a krumplilevest, és miután vasárnap délben szedett belőle harmadszor is, gazdagon, kölyökkutyaszemekkel a hitvesére sandított. Mária elmosolyodott. Házastársa homlokára cuppanós puszit nyomott, és indult a bábolnai Szabadföld Tsz-ből való tojástartókért a sufniba. Azokkal hangszigetelték a zeneszobát, mielőtt megszólalt a jugoszláv bakelit, amit a baromfiólban bújtatott a ház ura. Amikor lejárt a lemez, lehetett mindent visszabontani, nehogy a személyzet megneszelje, mi folyik az emeleten. Nem kis munka volt, de nem szabadott a punknak kihallatszania. Kádár torkig volt ugyanis a Cserje utcai marxista sihederek szemöldökráncolásaival, gyanította viszont, hogy megmérgezné a Rózsadomb idilli kádárizmusát az über allesz Kalifornia.
Erdős Péter Pioneer PL-200 típusú, direkt hajtású lemezjátszóval lepte meg a születésnapján a népköztársaság fejét. Azt mondta, hetven vagy, János, ideje a régi, szar Videotont nyugdíjba küldeni, és hogy itt van ehhez az újhoz egyből egy friss hanglemez, a Neotontól A família. Föl is rakta az albumot, hogy hangsúlyt adjon a szavainak, majd égnek emelte a poharát, hogy első titkár elvtárs, még legalább százötvenet! Sercegett a Keravill királykategóriás tűje alatt a korong, míg a gyomrukba ért a konyak, aztán fölcsendült a Kétszázhúsz felett. Heherésztek még egy keveset, azt követően elbúcsúzott az ország popzenei parancsnoka, Tamáska Mária meg pufogott, hogy a hetvenedikre Sztálin trolikat kapott, de Kádár, aki lenyelt pár fröccsöt is a vendéglátás alatt, átölelte a feleségét szerelmesen, és azt súgta a fülébe, hogy megbaszhatja az öreg. Meg különben is, mire ment vele?
Igaz, ami igaz. Izgalmasabb volt a mintagazdaság tojástartóival hangszigetelt szűk likban búgatni a Belgrádból kicsempészett Kennedyket, mint áramszedőkkel szlalomozni végig pár kacskaringós, pesti egyirányú úton. Mert azt mondani se kell, hogy nem Csepregi Éva dalolt azon a Pioneeron, hanem a magát Jello Biafrának nevező coloradói krapek.
Az első, hetvenkilenc nyarán megjelent kislemezt Kádárnak Josip Broz Tito mutatta meg. A Brioni közelében horgonyzó jacht fedélzetén spontán pogóba fogott a hajdani partizánnal az egykori iparostanonc. Baráti látogatás során sem sűrűn történt ilyen.
– Te, Józsikám – kérdezte a vendég, olyan légszomja volt a lökdösődéstől, mint Rákosi börtöne óta soha –, mi ennek a formációnak a neve? – A láncos kutya meg, hogy Мертвые Кеннеди, azaz Megholt Kennedyek. Kádárnak tetszett a dolog, és megigazította a haját: – Pernahajderek.
Idehaza nem lehetett kapni a Fresh Fruit for Rotting Vegetablest, Kádár ezért borbélyhoz küldte a sofőrjét, és álbajuszt ragasztott neki. Olyat, amilyet maga is viselt, mikor bujdosnia volt célszerű. Azt remélte, így inkognitóban marad. Így indította útnak a pasast a Múzeum körút zugárusaihoz, hogy megvásároltassa vele a harminc percnél alig hosszabb albumot, aminek fekete-fehérben lángolnak a borítóján a rendőrkocsik. Égett a vágytól, hogy végighallgassa az első Dead Kennedyst.
– Jaj, János, hát hogy szereti maga, mikor vonyít ez az idétlen suhanc – derült föl Mária. A férjén rajta volt addigra a piros fűzős bakancs, és tudakolta a másikat, hogy ez a szín szerinte mire utal. Mária, mintha sose hallotta volna korábban ezt, széttárta a karjait. Kádár erre, hogy elvtársnő, a cipőfűző a kommunista meggyőződésemet jeleníti meg, és járta tovább, és halandzsázta a Kill the Poor sorait, és az ablakon át kémlelte az alulfizetett fővárosi munkásosztály tagjainak ügyes-bajos dolgait. Úgy érezte magát, mint az illegalitás alatt, elvégre amit csinált, azt nem lett volna szabad.
Kádár léggitározott. Beleremegtek a gemenci trófeák és az alsó szint falán a Rippl-Rónaik. A Holiday in Cambodia szólója közben az Orion hangfalak kék színű középmembránja kis híján beszakadt. Azt kellett a házvezetőnőnek füllenteni, hogy kávét daráltak odafönt. Zajjal jár ugyan – szabadkozott Mária –, de az a drága ember éjszaka is a békéért dolgozik, úgyhogy temérdek kotyogós fekete kell neki.
– Mondja csak, Mária, ki lőtte le azt a kutya Kennedyt? – tette föl a kérdést Kádár, és jobb kezével könnyű ívet írt ilyenkor a homloka fölé, mintha a frizuráját akarná igazítani. Kedvelt játékuk volt ez nekik.
– Azt, amelyik félrefésülve hordta a haját? – álmélkodott Mária, de Kádár nem válaszolt. Meggyújtott egy mezítlábas Symphoniát, a füstbe meredt, és hagyta sercegni a Dead Kennedyst.
Kedve lett egyszer élőben hallani a kedvenc dalait, és bár játszottak pár feldolgozást a somogybabodi Szájzáras Mudik, azoknak a koncertjére mégse mehetett el csak úgy. Fölírták volna a saját belügyesei. Fölhívta inkább a Nagykanizsai Határőrkerület parancsnokát, hogy pár nap múlva meglátogatja az Oswald utcai laktanyát, és ha már ott van, végighallgatna egy hangversenyt, amit az állomány tánczenekara tolmácsol neki. Elküldi hozzá a sofőrjével a számokat, de hogy mik azok, az az ő közismert szerénysége okán államtitok. Világosan beszélt, nem szaporította a szót fölöslegesen.
Krumplihámozás címén éjszakákon át gyakoroltak a kopaszok, bőgött a villanygitár, szikrázott a szemüvegük. Gyorsabban kellett játszani, mint a Dschinghis Khant a szüreti bálokon, mert annyit elárult nekik az alezredes, hogy ez egyszer pallérozottabb lesz a közönség, mint a zalakarosi BM-üdülőben a publikum. Az énekes végig azt hitte, hogy németül van a szöveg, de megnyugtatták a többiek, hogy ha hadarva hümmög, az pont olyan, mint az eredeti.
Kádár különvonattal érkezett. Tisztelegtek az állomáson neki, szemrevételezte a néphadsereget, megkóstolta a gulyáságyúban készült krumplilevest, a helyőrségi klubba ballagott, kettőre zárta a különterem ajtaját, lenyelte a badacsonyi kéknyelű fröccsöt, amit odakészítettek neki, leült, elrendezte a haját. Nem volt bent más, csak a zenekar tagjai. Kádár összecsapta a tenyerét:
– Hát akkor, hadd hallom, fiúk!
Megállás nélkül játszották végig a Fresh Fruitot. A California Über Alles volt a ráadás, kétszer is. Fölállva tapsolt az MSZMP-vezér, és elpityeredett, annyira tetszett neki.
– Ez ugye köztünk marad? – kacsintott az előadókra, azok meg bólogattak természetesen. – Akkor jó. De a diszkréció végett most el kell ásnunk magukat.
Pár évvel később, amikor a Kútvölgyiben hallgatták a Dead Kennedyst, Kádár Máriának szegezte megint:
– Rájött-e már, ki húzta meg azt a nyavalyás ravaszt?
– Mi voltunk, János, mi bizony – suttogta amaz. De hogy a tyúktartókra, a krumplileves rajongóira gondolt-e, netán Jello Biafra budai híveit értette ez alatt, nem derült ki soha.
Kádár behunyta a szemét. Füst volt, sercegett a lemez. Mária fölemelte a Švejket az éjjeliről. Belelapozott, elmosolyodott, és kivett belőle egy Dallasig szóló Malév-jegyet. A táskájába gyűrte, megigazította a férje haját, és azután indult csak el, hogy hívja az orvosokat.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
