Budán él tovább a pesti vicc, de nagyon szomorú

„Mi vendéglátósok vagyunk, nem temetkezünk a történelembe. Ha beletemetkeznénk, szomorú dolgok jönnének ki” – mondta Földvári Gábor, a Rózsadomb tetején álló Vadrózsa étterem tulajdonosa. Azt szerettük volna megkérdezni tőle, miért állította többször is, hogy az éttermének helyet adó villa valaha a világhírű magyar kabarészerző és színész, a Casablanca című film főpincérét alakító Szőke Szakáll háza volt, amikor valójában egyáltalán nem volt az. „Abszolút nem izgat. Mi szeretjük ezt a történetet Szőke Szakállról, és a Rózsadombon mindenki így ismeri a házat. Vendéglátósok vagyunk, mosolyra nyílt arccal. Nekem ez játék.”

A magyar történelem tanulmányozásából kieső „szomorú dolgokon” Földvári a villa valódi tulajdonosának sorsát értette. A Sumári család tagjai ugyanis kikeresztelkedett zsidó földbirtokosok voltak. A villa építtetője, Sumári József, 1944-ben eltűnt, és soha nem találták meg, 1949-ben nyilvánították csak halottá. A fia, Miklós, munkaszolgálatosként orosz hadifogságba esett, ott is halt meg, de nem tudni, hol és pontosan mikor. A család megmaradt tagjainak az új rendszer sem kegyelmezett, igaz, a kommunistáknak már nem a zsidóságukkal volt bajuk, hanem azzal, hogy a háború előtt földbirtokosok voltak. Sumári Miklós fia, Miklós Ernő, jelenleg Svédországban él, állítja, már nem akar a magyarországi dolgokkal foglalkozni, tőlük itt mindent elvettek. „Nagyon dühös vagyok e miatt az egész miatt, tudja, amikor a régi sebeket felvakarják, akkor azok mindig elkezdenek vérezni” – mondta.

Amikor Földvári Gábornak beszámoltunk a Sumári családról, úgy reagált, hogy szívesen belevéseti a nevüket az étterem falára már korábban kihelyezett Szőke Szakáll-emléktáblába (bár Sumáriék, Szőke Szakáll-lal ellentétben, tényleg a villában éltek). Különösen megörült az étterem tulajdonosa, amikor megtudta, hogy a Sumári család zsidó gyökerű, és elmondta: ő is az, meg Szőke Szakáll is az volt.

Az 1955-ben, Los Angelesben eltemetett Szőke Szakáll valószínűleg nevetett volna a tréfán, hogy a 21. században az ő nevével próbálnak népszerűsíteni egy budapesti éttermet, amihez valójában soha semmi köze nem volt. A kabarészerző a klasszikus pesti vicc ikonja, világhírű kabaréjelenetein a mai napig milliók derülnek világszerte, és ahogy a Vonósnégyes Casablancában című önéletrajzából is kitűnik, a tényeket és a valóságot ő sem tartotta túl sokra, a történeteket inkább a lehető legszórakoztatóbban szerette elmesélni. Saját magáról is egymásnak ellentmondó anekdotákat terjesztett, sokáig a születési ideje és a valódi neve sem volt ismert. Történeteiben füllentett, ferdített, torzított, hazudott, egyedül a jókedv számított. A holokauszttal azonban ő sem viccelt, ebben a kérdésben nem tudott füllenteni, csak gyűlölni a gyilkosokat. Ebben a konkrét történetben pedig Sumáriék nem is veszik olyan jó néven a viccet.

A Pentelei Molnár utca 15. számú házban évtizedek óta a Vadrózsa üzemel. A vendéglő felfutása a 70-es években kezdődött, a 90-es évekre már Magyarország egyik legelőkelőbb éttermének számított. Egy 2005-ös cikk szerint a vendégkönyvben böngészve olyan nevekre bukkanhat az ember, mint Michael Schumacher, a Suzuki család, Sting, Göncz Árpád vagy Mádl Ferenc. A Vadrózsa kiemelt szerepét persze az elhelyezkedésének is köszönheti, Mádl és Göncz például a környéken kaptak ingatlant a köztársasági elnöki megbízatásuk lejárta után, ráadásul a Rózsadomb tele van nagykövetségekkel: ha neves külföldi vendégeket magyaros étterembe akartak vinni, kézenfekvő választás volt a Vadrózsa.

Az étterem azonban nem vette jól a gazdasági válságot, 2014-ben csődeljárásról számoltak be a lapok. Ezután, 2015-ben vásárolta meg a helyet Földvári Gábor, aki korábban a Trombitás éttermet is üzemeltette. És ekkoriban kezdett megjelenni az étteremről szóló cikkekben is, hogy ez valaha Szőke Szakáll villája volt. Földvári maga így beszélt az újranyitásról a Boomonline-nak: „Baráti társaságban gyakran kérdezték, előfordulhat olyan helyzet, amikor én mégis visszatérek a szakmámhoz. Viccesen mindig azt válaszoltam: két esetben igen. Vagy a Gundel kedvéért, vagy a Vadrózsa étterem miatt. Az előbbiről tudtam, ha egyszer eladó lenne, akkor se tudnám megvásárolni, nincs annyi pénzem. Az utóbbiról meg senki se gondolta, hogy tulajdonosa megválna tőle. Vetter Margónak ez volt a szemefénye. Érthetően. Az elegáns patinás rózsadombi étterem híres volt konyhájáról, törzsközönségéről. És jó dicsekedni vele, hogy az épület hajdani tulajdonosa az 1942-ben készült híres Casablanca című filmben pincért alakító, Magyarországon Szőke Szakállként hívott író és színész volt. Eredeti nevén Gartner Sándor, aki mellékesen Gerő Jenőként is írt. Többek között a legendás Vonósnégyes című jelenetet. A téma az évek alatt feledésbe merült, mígnem jó öt éve a felejthetetlen emlékű Gyarmati István barátom szólt, hogy eladó a Vadrózsa. Akkor már több éve zárva volt. Azonnal meg akartam nézni. A látvány lehangoló volt: a belseje szétdúlva, a légkondi kibelezve, a falikarok kristálydíszei hiányosak, ám a plafonról antik csillár lógott. Szinte teljesen épen, felidézve a szebb napokat látott étterem korábbi eleganciáját. Még lepusztult állapotában is gyönyörű volt az épület, a hatalmas kert. Megvettem. Egy évig tartott a felújítása, mert az akartam, hogy újra a régi legyen.”

Azóta szinte minden, az étteremről szóló cikkben benne van, hogy a villa valaha Szőke Szakállé volt. Ma még emléktábla is díszlik az épület falán, azt írja:

E házban élt és alkotott

Szőke Szakáll

(Gärtner Sándor)
(Gerő Jenő)
1884–1955
kabarészerző, színész

Az emléktáblát állította a Vadrózsa étterem és
a Magyar Kabaré Törzsasztala
2017

A Magyar Kabaré Törzsasztala egyébként 2017-ben alakult a Vadrózsa étteremben, és az óta nem hallani róluk, hogy felavatták ezt az emléktáblát. A Népszava szerint az avatáson ott volt Farkasházy Tivadar, Kern András, Nádas György, Selmeczi Tibor és Majláth Mikes László is. Földvári a cikk szerint elmondta, hogy az étteremben egy vitrinben őrzik Szőke Szakáll néhány személyes tárgyát, de „DNS-vizsgálatot nem végeztek rajtuk”.

A Vadrózsában egyébként a vitrin és a márványtábla mellett az étlap is megemlékezik Szőke Szakállról, a köszöntő a kabarészerző fotója fölött azt írja: „a Vadrózsa Étterem ma is tisztelettel adózik házunk első tulajdonosának emléke előtt”, és korábban elvileg a báránycomb is miatta volt a menün, hiszen az volt a kedvence. Még az utóbbi hónapokban is jelentek meg cikkek Szőke Szakáll Vadrózsájáról, decemberben a Mandiner és a We Love Budapest dicsérte az éttermet egy-egy posztban, és mindkettőbe beleírták, hogy a villát Szőke Szakáll építtette.

2018-ban a Magyar Hollywood Tanács még előadással egybekötött emlékvacsorát is tartott az étteremben Szőke Szakáll tiszteletére, olyan meghívottakkal, mint például Rofusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendező. Kovács Lázár, az étterem akkori séfje, a Magyar Hollywood Tanács videójában arról beszél, igyekeztek a Szőke Szakáll által kedvelt ételekből összeállítani a menüt. Megkérdeztük Bokor Balázst, a Magyar Hollywood Tanács elnökét, honnan vették, hogy a villa valaha a színészé volt, de annyit válaszolt, hogy bár ők is úgy tudják, hogy valaha ott lakott Szőke Szakáll, a pontos információt Földvári Gábor, az étterem tulajdonosa birtokolja.

Mint kiderült, pontos infót Földvári sem birtokol. „Nekünk így aranyos” – mondta a telefonba. Az étterem-tulajdonos egyébként „történelemszkeptikusnak” tartja magát, hiszen szerinte már 20 évre visszamenőleg is hamisítják a történelmet, nem is lehet eldönteni, mi igaz, és mi nem. „Tudja, mi igaz a történelemből? Az, ami még nem történt meg” – foglalta össze álláspontját. Földvárinak tehát semmilyen bizonyítéka nincs a Szőke Szakáll-történetre, túl azon, hogy szerinte a Rózsadombon „ezt mindenki így ismeri”.

A villa történetéről egyébként már Földvári előtt is meséltek mindenfélét. Vetter Margó, az előző tulajdonos, 1996-ban azt mondta a Napi Gazdaságnak, hogy „Ez a ház hetven éve épült. Egy idős úré volt, aki sohasem lakott itt.” Ebből gyakorlatilag semmi nem igaz. A ház nem a 20-as években épült, hanem 1939-ben, az építtető nem volt különösebben idős (60 éves volt), viszont nagyon is ott lakott, rögtön a villa elkészülte után beköltözött, ez volt a bejegyzett lakcíme is.

A 2000-es években elterjedt még egy történet, 2011-ben a Népszava azt írta, hogy a Vadrózsa épülete egy „egykori márki barokk villája” volt. A márkizás évekig kitartott, 2016-ban, a Pesti Műsor egyik cikkében is visszaköszön. Csak az a baj vele, hogy ez sem igaz. Nemhogy nem márki volt az építtető, de a magyar királyok csak kivételes esetekben adományoztak márki, azaz őrgróf nemesi címet, nem is nagyon éltek márkik Magyarországon.

A villa valódi építtetőjének és tulajdonosának története sokkal szomorúbb, mint Szőke Szakállé, a színész ugyanis megérezte, hogy Hitler uralmának szörnyű vége lesz, és 1938-ban elhagyta Magyarországot, 1939 májusában pedig Európát. A Nieuwe Amsterdam nevű holland hajó fedélzetén Amerikába hajózott, majd Los Angelesben telepedett le. Már csak ezért sem építtethette ő a villát, az ugyanis leghamarabb 1939 második felére készült el. Az Építőmesterek Lapja és a Vállalkozók Lapja, amelyek akkoriban beszámoltak a nagyobb budapesti építkezésekről, 1939 augusztusában közölte, hogy építési engedélyt adtak ki a Pentelei Molnár utca 15. alatti telken egy földszintes családi házra. A tervező valóban Kocsis Tivadar, az építtető pedig dr. Sumári József. Ugyanezen a nyáron megírták az újságok azt is, hogy Sumári 11 ezer pengőért vásárolta a telket Tóth Gyula Gábortól. Ez ma durván 14-15 millió forintot jelentene, lényegesen olcsóbb volt tehát a mai rózsadombi telekáraknál. Ennek oka, hogy akkoriban kevésbé volt beépítve a Rózsadomb, azon a környéken még nagyobb birtokok voltak, amiket a két világháború között parcelláztak fel. A Pentelei Molnár János festőről elnevezett utcát is ekkor nyitották, 1937-ben nevezték csak el.

Sumári József anyagi lehetőségei bőven megengedték, hogy ilyen szép villát építtessen magának a korszak elismert építészével. A családnak Fejér megye déli részén, Sárbogárd környékén voltak földjei, nem is kicsik: a város ma Szarvaspusztának nevezett külterületi részét birtokolták, nagyjából 40 cselédjük volt, és a helytörténeti kutatások szerint emellett évente kb. 1200 napszámost vettek igénybe a gazdaság működtetéséhez. Elsősorban gabonát termesztettek, de állatokat is tartottak, a hús mellett tejet értékesítettek. A 20-as években Sumári József a város negyedik legnagyobb adófizetője volt, gazdasága abban az időben közepes méretűnek számított. Cselédnek lenni nem volt valami jó egy ilyen gazdaságban, ahogy az 1989-es Sárbogárd város története című, Farkas Gábor szerkesztésében megjelent munka is megjegyzi: „Szociális körülményeikre jellemző, hogy 3 cselédházban zsúfolódtak össze, egy-egy cselédlakáshoz 1 szoba, konyha és kamra tartozott. A cselédlakásokba a villanyt nem vezettette be a birtokos, csupán a kastélyt, az uradalmi lakóépület termeit és az istállókat kapcsolták rá az áramszolgáltatásra.” Sumári Miklós Ernő maga is Szarvaspusztán született, itt kastélya is volt a családnak. Azt mondta, emlékei szerint az uradalmi cselédek imádták az apját.

Az uradalom azonban nem volt túlságosan fejlett, a helytörténeti kiadványok szerint „a mezőgazdasági géppark egy közepesen fejlett gazdaságra utal, mindössze 2 traktor, 2 cséplőgép, 3 aratógép és 4 vetőgép állt az uradalom rendelkezésére”. Az 1920-as évek végére a családnak döntenie kellett: vagy modernizálják az elavult, és főleg az olcsó élőmunkára alapozott birtokot, vagy úgy szereznek pénzt, hogy elkezdik feldarabolni, és kisebb részeit eladogatni. Sumáriék az utóbbit választották, mint akkoriban a hasonló birtokosok többsége, de esetükben ennek oka nem csupán a Horthy-rendszer mezőgazdaságának és birtokszerkezetének zsákutcás fejlődése volt, hanem az is, hogy a zsidóellenesség erősödésével minden téren egyre nehezebben érvényesültek. Még annak ellenére is, hogy 1919-ben kikeresztelkedtek, és a Freund nevet Sumárira változtatták. A parcellázás, és a birtoktestek értékesítése azonban még így is elegendő jövedelmet kínált egy viszonylag kényelmes élethez.

A család az első világháború előtt Baja környékén élt, Sumári József itt házasodott még Freund József néven 1905-ben. Egy bajai ügyvéd lányát, Bérczi Margitot vette el. Akkoriban Sárbogárdon a Zichy család után a menyasszony apja, Bérczi Albert volt a legnagyobb földbirtokos, idővel ezt a birtokot vette át a vő. Sumári József fiai, Ernő és Miklós, is Baján születtek még 1906-ban és 1908-ban, a család csak az 1919-es kikeresztelkedés és névváltoztatás után települt át Budapestre.

Sumári József a kikeresztelkedése után kifejezetten komolyan vette a római katolikus vallást, 1935-ben még a jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjává is avatták a Szervita téri templomban. Mivel a Szent Sír Lovagrend lovagkeresztjét a pápa adományozta, külföldi rendjelnek minősült, viseléséhez pedig hivatalosan Horthy Miklós kormányzó engedélye kellett. Sumári kérvénye, a kormányzói engedély és az ehhez szükséges bűnügyi átvilágítás megtekinthető a budapesti levéltárban. A Budapesti Rendőr-főkapitányság államrendészeti osztálya akkor azt írta Sumáriról, hogy római katolikus, nős, földbirtokos, erkölcsi és politikai szempontból kifogástalan, valamint büntetlen előéletű.

Sumári József emellett nyugat-európai, elsősorban németalföldi festők képeit kezdte gyűjteni. Bár nem elsősorban mérete, hanem inkább minősége miatt, de kollekciója már a 20-as évekre az ország egyik legjelentősebb magángyűjteményévé vált, Jan van Goyen, Caspar Netscher és Dirck Hals művei is megtalálhatók voltak nála. Rózsaffy Dezső művészettörténész 1928-ban külön cikkben mutatta be a Sumári-gyűjteményt A Műgyűjtő című folyóiratban. Ez a gyűjtemény elveszett, legalábbis Sumáriék nem tudják, hol lehetnek a képek. Annyi biztos, hogy 1944-ben még a Pentelei Molnár utcai házban voltak. A Műgyűjtő folyóiratban felsorolt képek közül hármat sikerült biztosan azonosítanunk. Az ismeretlen firenzei mester Triptychonját legutóbb 1997-ben értékesítették egy londoni aukción, Caspar Netscher Családi arcképe legutóbb 2018-ban cserélt gazdát, és feltehetően magángyűjteményben van (és alighanem valamikor levágták a festmény felső 20 centis részét), Jan Steen Látogatás az ügyvédnél című képe pedig hatalmas utat járt be az elmúlt 80 évben, a Pentelei Molnár utcából egészen a tajvani Chimei Múzeumig jutott.

Sumári József öccse, Sándor, szintén kikeresztelkedett, és felvette a Sumári nevet, de ő nem Budapesten, hanem Budapest mellett, Pilisvörösváron telepedett le, és ügyvédi praxist indított. Emellett egyébként a 30-as években sikeres vígjátékokat írt amatőr színházak számára, de ennyiben ki is merül a Sumári család és Szőke Szakáll hivatása közötti átfedés.

Sumári József rózsadombi villájára tehát 1939 nyarán adták ki az építési engedélyt, a kert tervein pedig 1939. október szerepel dátumként. Szőke Szakáll az önéletrajza szerint ekkor már Amerikában volt, tehát a felépült villát soha nem is láthatta. Könyvében azt írja, a Nieuwe Amsterdam nevű tengerjáróval utazott, 1939. május 13-án indultak el Rotterdamból és 19-én kötöttek ki a New Jersey államhoz tartozó Hobokenben. Ezúttal nem is füllent, neve a feleségével, Erzsébettel együtt szerepel az Egyesült Államokba a Nieuwe Amsterdam tengerjárón akkor érkezők listáján. Itt is a Gerő Jenő, azaz Eugen nevet használta, a foglalkozásánál pedig annyi szerepel: „FILMARTIST”.

A színész ezután Los Angelesben telepedett le, és nagyon hamar alkalmazták is a stúdiók, hiszen az akkori amerikai filmipar egyik leghíresebb producere, Joe Pasternak, azaz a szilágysomlyói születésű Paszternák János rokona volt. Az S. Z. Sakall művésznév 1940-ben már több hollywoodi film stáblistáján is feltűnt fontosabb mellékszerepekben, még annak ellenére is, hogy a színész ekkoriban a saját bevallása szerint egyáltalán nem tudott angolul, a szerepeket hallásra magolta be. Korai filmjeinek többségénél természetesen Pasternak volt a producer.

A villa közben megépült a Pentelei Molnár utcában. Az 1941-es népszámlálási adatok szerint Sumári József 1939-ben vagy 1940-ben költözött be (két helyen eltérő évszámot adott meg). Annyi viszont egészen biztos, hogy 1941-ben már ott lakott, Szakolcai Pál Péter postaaltiszttel és a feleségével, akik házfelügyelőként és – valószínűleg – házvezetőnőként éltek a villában az ekkor 60 éves Sumárival. Sumári felesége, Bérczi Margit, nem szerepel a villa lakóinak felsorolásában, hogy miért, az nem teljesen világos. Annyi biztos, hogy több ingatlanja is volt a családnak a budai dombokon, Bérczi Margit 1943. márciusi halotti bizonyítványán egy Bürök utcai cím szerepel. Érelmeszesedés és agyvérzés következtében halt meg a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán. A Svédországban élő, 90-hez közeledő Sumári Miklós Ernő így emlékezik vissza a nagyszüleire: „Mind a kettő roppant aranyos ember volt, csak egymást nem bírták elviselni. Hogy miért, hát azt én már nem tudhatom.”

A holokausztot gyerekként átvészelő Sumári emlékszik a nagypapája Pentelei Molnár utcai házára is, azt mondja, van olyan emléke, hogy a villa kertjében hajtja a triciklijét „mint 4-5 éves kölök”.

Az 1944. március 19-i német megszállás után természetesen a Sumári család sorsa is sokkal rosszabbra fordult. Miklóst valószínűleg már korábban behívták munkaszolgálatra, bátyját, a Békés megyében gazdálkodó Ernőt azonban a vidéki zsidók gettósítása után Auschwitzba szállították, ahonnan soha nem tért haza. Miklós a fia egyik, 1991-ben adott interjúja szerint munkaszolgálatosként már korábban szovjet hadifogságba esett, és a család csak 1948-ban értesült arról, hogy a Szovjetunióban meghalt.

Sumári József is sejtette, hogy szörnyű idők jönnek, március végén menyével, Sumári Miklósné Fülöp Eszterrel elmentek egy közjegyzőhöz, és írattak egy ajándékozási szerződést a Pentelei Molnár utcai villáról. Nem nehéz kitalálni, miért: Sumári menye nem volt zsidó, és remélték, talán nem veszik el az ingatlant, ha hivatalosan ő a tulajdonos.

Ennyiben bejött a számításuk: a villát nem vették el, de Sumári József 1944-ben eltűnt, Miklós pedig soha nem tért haza a munkaszolgálatról. Mindkettejüket 1949-ben nyilvánították holttá. A villát pedig hiába nem vette el sem a Sztójay-kormány, sem a nyilasok, a család nem használhatta, mert Budapest felszabadítása után orosz katonák foglalták el.

Az 1945-ös népösszeírás házigyűjtőívére valaki még felírta ceruzával Sumári József nevét a tulajdonos rubrikába, de nevére tollal ráírták, hogy „Az épületet teljes egészében az oroszok istállónak használják”. A lakásíven a lakók neve helyett pedig csak annyi szerepel, hogy „Oroszok”.

Bár Földvári Gábor és a Vadrózsa korábbi tulajdonosa, Vetter Margó is azt mondja, az étterem a hatvanas években nyitott, ez sem teljesen igaz. A Budapesti távbeszélőnévsor 1949-ben már egy Rózsavilla Csárda nevű helyet mutat a Pentelei Molnár utca 15. szám alatt, mellette pedig a Gasztonyi Lajos nevet. Gasztonyi Lajos már az egy évvel korábbi telefonkönyvben is ugyanezzel a számmal szerepel a Korcsmák/Italmérések címszó alatt, tehát elég valószínű, hogy Gasztonyiék már a háború után átvették a villát, és kocsmát, csárdát nyitottak benne.

Az 50-es években valamikor a Rózsavilla csárdából Vadrózsa eszpresszó lett, így hívták akkor is, amikor törzsvendég volt a közelben lakó Weöres Sándor, aki például a Marsall László költővel folytatott levelezésében is többször említi a presszót, 1956 nyarán ide hívta meg Marsallt egy sörre. Ezt írta fiatal kollégájának: „Ha ideje engedi, jöjjön el hétfőn délután 6 óra felé a Vadrózsa eszpresszóba (Pentelei Molnár utca eleje, a Rózsadombon; a 11-es autóbusszal jut ide). Szívesen látom jó erős Rocky-sörre vagy feketére. Ha hétfőn nem ér rá, jöjjön valamelyik következő délutánon; írja meg, hogy melyiken.”

Vetter Margó 2024-es halálhírében az áll, hogy „a Vadrózsát még a szülei nyitották 1967-ben, zenés cukrászdaként. A hely a 70-es évek elejétől működött kisvendéglőként.” Az biztos, hogy a 60-as évek végén történt valamilyen átalakítás, ekkoriban ugyanis tényleg cukrászdaként és zenés mulatóként is hirdetni kezdte magát a Vadrózsa. Az szinte kizárt, hogy egy ilyen utcában álló és így kinéző vendéglátóhely ezekben az időkben magántulajdonban lett volna, az viszont elképzelhető, hogy Vetter szüleinek utalták ki a presszót a 60-as évek végén, Gasztonyiék után. Maga Vetter Margó a 70-es években vette át az üzemeltetést, és ahogy a Kádár-kori Budapest felső osztálya gazdagodott, úgy lett egyre előkelőbb hely a Vadrózsa is. Vetter aztán a rendszerváltás utáni privatizációk idején megszerezte az étterem tulajdonjogát, és 2015-ben ő adta el az egészet Földvárinak. Az adásvétel után még évekig Földvárival dolgozott tanácsadóként, de aztán tavaly meghalt.

Földvári azt mondta, ő Vettertől tudja, hogy a villa Szőke Szakállé volt, és Vetter javaslata volt az emléktábla kihelyezése is. Vettert már sajnos nem tudjuk erről megkérdezni, korábbi sajtónyilatkozataiban azonban ő sosem említette a Szőke Szakáll-kapcsolatot. Ő volt az, aki a Konyhaművészet című lapnak 1997-ben azt mondta: „A kis neobarokk épületet 1925-ben egy egyedülálló úr építtette magának – eredetileg nyári lakként.” Persze ez sem igaz, hiszen 14 évvel később építtette az akkor már bőven házas Sumári József.

Földvári szerint ennek az egésznek nincs nagy jelentősége, „azt is írhatják, hogy történelemhamisítók vagyunk” – mondta. Szerinte inkább onnan kellene megközelíteni a dolgot, hogy vajon teljes biztonsággal kizárható-e, hogy Szőke Szakáll járt a villában. Az alapján, hogy a színész már a villa megépülte előtt Amerikába emigrált, persze ez inkább kizárható, mint nem, de Földvári szerint „akár haza is jöhetett, és lakhatott itt egy-két hétig, és láthatták őt. Nem zárom ki, hogy Sumári és Szőke Szakáll jó barátok voltak. Ki tudja? Minden lehet.” Majd az étterem-tulajdonos elmesélte, hogy amikor Izraelben járt, látta, hogy ortodox keresztények még az ételüket is odadörzsölik ahhoz a helyhez, ahol a hagyomány szerint Jézus keresztje állt, pedig Jézust 2000 éve feszítették keresztre. Emellett felajánlotta azt is, hogy esetleg a Sumári családnak is állítanak egy emléktáblát, mert „hagyománytisztelők vagyunk, de elsősorban vendéglátósok, nekünk az a fontos, hogy mosolyogva jöjjenek a vendégek ide”.

A 90-es évek elején a család kapott is némi kártérítést az elvett ingatlanokért, egészen pontosan a szarvaspusztai birtokért. „Svédországban voltam, amikor anyám hívott, hogy »fiam, kifizették a birtokot«. 220 ezer forintot kaptunk, ha jól emlékszem. Kérdezte is anyám, hogy hogy küldje el nekem a pénzt, mondtam, hogy sehogy, használja fel ő maga. Mondta, hogy akkor befizeti a nyugdíjalapjába, úgyis olyan kevés a nyugdíja. A pénz végül évekkel később érkezett meg, be is fizette a nyugdíjalapba, de nem volt semmi haszna belőle, mert utána nem sokkal meg is halt.”

Sumárinak az érdi asztalosüzemről sincsenek jó emlékei. „Ugyanaz történt velem, mint 1945-ben a családdal, amikor mindenünket ellopták. Szupermodern gépeim voltak, de ami nem volt lecsavarozva a földbe, azt ellopták a munkások. A szerszámokat elsősorban. Ez a bútorgyár Svédországban virágzott, azért is mertem ezt a lépést megkockáztatni, mert pontosan tudtam, mi mennyibe került, mit hogy tudok gyártani. De amit itt évtizedek alatt felépítettem, az Magyarországon 2 év alatt tönkrement.”

A korabeli sajtóhírek szerint Sumári összetűzésbe került az üzem építőjével, miután azt állította róla, hogy silányra alapozta a gyárat, amiért nem volt hajlandó mellékest fizetni neki a szerződéses összegen felül. Kritizálta a magyar vámosokat, akik túl lassúak voltak, a faszállítókat, akik szerinte nem hoztak megfelelő minőségű faanyagot, a Magyar Hitelbankot és az érdi önkormányzatot is, amelyek szerint viszont Sumári csak egy hozzá nem értő kalandor volt. Akárhogy is, azért bútort is gyártottak, 1991-ben a Kurírnak Sumári azt mondta, náluk készült az akkori miniszterelnöki rezidencia berendezése. „Azt hittem, tudom, hogyan, mit kell csinálni. Csak hát nem láthattam előre, hogy ezt az országot milyen mélyen megfertőzte a korrupció. Ha nem adtam extrát, márpedig sokáig nem adtam, akkor megállt a dolog” – mondta sajnálkozva Sumári a Privát Profit magazinnak még 1990-ben. Viszont ha a bútorgyár csődbe ment is, Sumári másik cége, amivel könnyűszerkezetes csarnokokat épített, a Világgazdaság 1991-es cikke szerint szépen felfutott.

Sumári a Kurírnak adott 1991-es interjújában még a Vadrózsát is említi:

„Fáj a szívem a bútorgyár miatt, és ha másként nem, előbb-utóbb megint a házam pincéjében fogom újrakezdeni. De van még valami, amit el kell intéznem. Tudja, hol van a Vadrózsa étterem? Az a ház a nagyapámé volt, és én ott nevelkedtem.

– Jár oda?
– Sokszor, és tudják is rólam, hogy ki vagyok.
– Vissza akarja szerezni?
– Nem igénylem vissza, mert ezt az egész kárpótlási hercehurcát röhejesnek tartom, de megveszem, és berendezem úgy, ahogyan régen volt. Nem hiszi? Na jó. Meghívom a házavatóra.”

Vetter és az akkori személyzet tehát ismerhette a Sumári-történetet, persze nem biztos, hogy el is hitték. De a vállalkozónak végül nem sikerült megvennie a Vadrózsát, helyette Vetter Margó vette meg a 90-es években.

Sumári pedig a 2000-es években ismét bekerült a hírekbe, ezúttal a szegedi önkormányzattal veszett össze: fővállalkozó volt ugyanis az Arany János utcai parkolóház építésekor. Az építkezés sokat csúszott, az önkormányzat Sumárit vádolta, Sumári pedig az önkormányzatot, mert nem biztosítottak magasfeszültségű áramot és vizet, aztán szerinte nem fizettek idejében. Amikor végül elkészült az épület, a házat működtető szoftvert szállító angol cég megbénította a kapukat, mert ők sem kapták meg a pénzüket.

Sumári 1989 után 15 évig élt Magyarországon, a 2000-es évek közepén visszaköltözött Svédországba. Amikor először a Vadrózsáról kérdeztük, azt mondta, nem akar már ezzel foglalkozni, és lemondón arról beszélt, hogy ezt az épületet már sosem szerezheti vissza.

Szőke Szakáll, akinek tehát semmi köze nem volt a Pentelei Molnár utcai villához, 1955-ben halt meg Los Angelesben, ott is temették el. Önéletrajzában egyetlen rész van, amiben ő is komolyan veszi saját magát: amikor a holokausztról ír.

„Ebben az életrajzomban kerülni akartam a politikát. De politika-e, hogy a náci gyilkosok megölték a szeretteinket? Nem politikai okból ölték meg őket, nem is vallási okokból, csak azért, hogy lehúzzák az ujjukról a gyűrűt, kizsebeljék őket, beolvasszák a fogaikból az aranytömést. Nem kellemes ilyen dolgokról olvasni, de nem okos ezeket eltitkolni sem. El kell mondani, ki kell nyomtatni, hogy mindenki elolvashassa, aki akarja! Miért titkoljuk? Különben sem lehet eltitkolni. (…) teljes szívemből és fenntartás nélkül gyűlölöm a gonosz gyilkosokat, gyűlölni fogom őket, ameddig élek, és ha van élet a halál után, a túlvilágon is gyűlölni fogom őket.”

Ebből a szempontból igaza van Földvári Gábornak: ha beletemetkezünk a történelembe, valóban szomorú dolgok jönnek ki.